PRAE.HU: Milyen szempontokat tartottatok szem előtt, amikor a filmeket válogattátok?

Juan Camilo González: A legfontosabb az volt, hogy átfogó képet adjunk a kortárs latin-amerikai animációról. Szerettük volna megmutatni a térség sokféleségét és a lehető legtöbb országot reprezentálni. Előfordulhat, hogy van egy kis részrehajlás a kolumbiai animáció irányába, mert ezt ismerjük leginkább, és ezt érezzük magunkhoz a legközelebb, de azért odafigyeltünk, hogy kiegyenlítettek legyenek az arányok.  Sokszor olyan filmeket ki is kellett húznunk a listáról, amelyeket egyébként nagyon jónak tartunk, de nem akartuk, hogy egyes országok túlsúlyba kerüljenek.

Juan Camilo González, a szekció fő kurátora

Laura Victoria Delgado: Az is előfordult, hogy nem voltunk különösebben oda a filmért, de valamiért mégis fontosnak találtuk, például a belefektetett munka vagy a fontos tartalom miatt.

Juan: Vannak animációtörténeti mérföldkövek, mint például Az éjszakai vándor, az első kolumbiai szerzői animáció. Amikor Carlos Santa 1985-ben a közönség elé tárta, nagy hatással volt a többi filmkészítőre, és egyben kijelölte a szerzői animáció irányát, a társadalomkritikus szemléletet, amely még évtizedekkel később is jellemző. Függetlenül attól, hogy szereted-e, vagy sem, megkerülhetetlen darab. A válogatásánál a szerzői animációkra helyeztük a hangsúlyt, amelyekben az alkotók a környezetük változásaira reflektálnak, mert ezek tükrözik leginkább a térség sajátosságait. Persze sok külső hatás éri a latin-amerikai animációt (itt elsősorban a populáris, kommerciális stúdiómunkákra gondolok), de ezekben a térségben hagyományosan erős a szerzői animáció jelenléte.

Juan Pablo Zaramella: Luminaris (Argentína, 2011)

PRAE.HU: Amikor szerzői animációról beszélsz, kísérleti animációt értesz alatta? Szerinted ezek egymást fedő fogalmak?

Juan: Én nem igazán szeretem a  ,,kísérleti animáció” kifejezést, mert azt sugallja, hogy befejezetlen művekről van szó, mintha valójában nem jelöltél volna ki irányokat. Ez egyben azt is jelentené, hogy nem tudsz hibázni sem, mert legrosszabb esetben a hibát is a kísérletezés részének fogod fel. Szerintem olyasvalakinek, aki kevésbé jártas az animációs filmekben, ez félrevezető lehet. Éppen ezért szívesebben használom a ,,szerzői animáció” kifejezést, és ezalatt kiforrott, befejezett műveket értek, amelyeknek a készítője kipróbált valami újat.

Soledad Águila: Elmerülve (Chile, 2012)

PRAE.HU: Ide érted a történetmesélő filmeket is?

Juan: Nem tartom fontosnak a narratív és a nem-narratív filmek különválasztását. A narratív film azt jelenti, hogy időben összehangolsz valamit, tehát egymás után történnek dolgok, és lehet, hogy kiadnak egy eseménysort, vagy nem. 

Joaquin Baldwin: A szélmalom gazda (Paraguay, 2010)

PRAE.HU: Gondoltatok arra, hogy olyan filmeket válasszatok, amelyekhez a kelet-európai közönség könnyen tud kapcsolódni?

Juan: Szerencsére az animáció univerzális nyelv, sok filmben dialógus sincs, így a nyelvi akadályok nem számottevőek. Ráadásul a legtöbb ezek közül olyan általános emberi történetet mond el, amelyet bármilyen kulturális háttérrel könnyedén megérthetsz.

Santiago Grasso: Apa (Argentína, 2013)

PRAE.HU: Milyen koncepció szerint alakítottátok ki a hat rövidfilmes blokkot?

Juan: A filmeket tematikusan csoportosítottuk, elsőként összeállítottunk egy képzeletbeli utazást Patagóniától Mexikóig, amely során a néző bepillanthat az egyes országokba. A több országra jellemző közös vonások ellenére Latin-Amerika rendkívül heterogén kontinens, ezért igyekezetünk olyan történeteket egymás mellé rendezni, amelyeken keresztül kirajzolódik a társadalmi helyzetek különbözősége. Ezen kívül készítettem egy kifejezetten politikatörténeti gyűjtést, a többi összeállítás pedig az álom és valóság, a tér és az idő kapcsolatát, illetve az ember önfelfedezését kísérő lelki folyamatokat tárja fel. A Laura által készített válogatás pedig az animáció határterületeivel foglalkozik. Ezek valójában animációt használó installációkat és projection mapping projekteket dokumentáló videomunkák .

Laura Victoria Delgado, Az animáció határterületei című blokk kurátora

PRAE.HU: Láttok trendeket Latin-Amerikában az alkalmazott animációs technikák szempontjából?

Laura: Szerintem a térségre leginkább az jellemző, hogy az alkotók egy filmen belül is vegyítik a technikákat. Nagyon ritka az az animációs filmes, aki egyetlen technikára specializálódik, a legtöbben szeretnek sokféle anyaggal játszani, ami nagyon érdekes hatást eredményez.

Quique Rivera: Apró város (Puerto Rico, 2010)

Juan: Most már persze sokan digitális technikával dolgoznak, de azok, akik 3D vagy CGI animációt használnak, anyagszerű megjelenítésre törekednek, a kézi rajzolást és a papírlap használatát imitálják. Úgy látom, ez az irány Magyarországon is jellemző.

PRAE.HU: A leginkább visszatérő téma pedig valószínűleg továbbra is a politika.

Juan: A latin-amerikai film nagyon nehezen tudja elkerülni a politizálást, mert ez a téma túlságosan jelen van a hétköznapjainkban, és időben a háborúk, a diktatúrák és az erőszak túl közel. De belefáradtunk a túl direkt filmekbe, itt az ideje, hogy a nyílt politizálást a film átengedje a napilapoknak. A mostani nézőt talán inkább azok a filmek érdeklik, amelyek kapcsolódnak a társadalmi aktualitásokhoz, de már nem olyan direkt módon, mint korábban. A közéleti témák most is erősen jelen vannak, csak a megközelítésmód változott meg.

Claudio Diaz Valdes: Képzeletbeli Chile (Chile, 2012)

Laura: Tegnap pont erről beszélgettünk Juannal. Az előttünk lévő generáció munkáiban gyakorran nyíltan ábrázolták az erőszakot, a kortárs alkotók inkább metaforikusan jelenítik meg. Nem a történésekkel foglalkoznak, hanem annak a lenyomataival, főleg az érzelmi feldolgozásával. Egyébként látom a párhuzamot a mostani latin-amerikai és a rendszerváltás előtti kelet-európai állapotok között, mivel a nehéz idők ellenére ott is, itt is nagyon magas szintre került az animáció. A diktatúrák idején a szerzők csak a művészetükön keresztül tudnak kritikát megfogalmazni, és a valós események helyett inkább a lelkiállapotokra koncentrálnak.

Tomás Pichardo-Espaillat: Cumbia de piedra (Dominikai Köztársaság, 2014)

PRAE.HU: A politikai filmeken túl milyen témák jellemzőek a térségben?

Juan: Mostanában sok a kifejezetten személyes munka, általános emberi érzésekről.  Mivel a latin-amerikai országok nagy részében nincsenek animációs iskolák, a filmkészítők általában képzőművészek, grafikusok. Ez egy sajátos szemléletmódon túl azt is jelenti, hogy nincs bennük kényszer arra, hogy stúdióhoz szegődjenek. Éppen ezért a legtöbb esetben annak, ha elkészül egy animáció, az az oka, hogy az alkotó mindenképpen el akart mondani valami személyeset, tehát az animáció nem feltétlenül kommercializálódik. Ebben látom a fő különbséget azokhoz a térségekhez képest, ahol nagyon erős a filmipar, az intézmény- és a stúdiórendszer, ezért a diákokat a piacképesség felé terelgetik. Ez a részemről a legkevésbé sem értékítélet, csak megfigyelés.

Santiago 'Bou' Grasso: Az alkalmazott (Argentína, 2008)

PRAE.HU: Mindketten alapítói vagytok a Moebius Animációs Csoportnak. Miről szól ez a kezdeményezés?

Juan: A Moebiust 2007-ben kezdtük el egy négyfős baráti körrel. Észrevettük, hogy nagyon sok animáció készült, de nehéz volt megtalálni őket, nem voltak összegyűjtve az érdeklődők számára. Volt egy rés, amelyet be kellett tölteni. Úgy döntöttünk, hogy a lehető legegyszerűbb dologgal kezdünk: elindítunk egy honlapot, és elkezdtünk filmeket és animációs témában írt szövegeket, elemzéseket feltölteni, elsősorban szerzői animációkra fókuszálva, amelyek az alkotók személyiségét tükrözik. Azt gondoltuk, hogy ezzel meg is vagyunk, de nagyon sokan megkerestek bennünket, akik kíváncsiak voltak rá, mi történik a latin-amerikai animációs világban, így végülis kibővítettük a tevékenységi körünket és elkezdtük népszerűsíteni a válogatást külföldön.

Emilio Ramos: Köd (Mexikó, 2005)

Laura: Fontos a promóciós tevékenységünk is, amivel a közösséget is tudjuk építeni külföldi fesztiválokon, tavaly Csehországban és Szlovéniában jártunk és nemcsak levetítettük a filmeket, hanem beszélgettünk is róluk a közönséggel. Az egyik célunk az, hogy hozzájáruljunk az animációelméletet fejlődéséhez, elsősorban, hogy a legújabb jelenségekkel foglalkozzunk, amire egyébként nincsenek fórumok.

Miguel Jiron: Gyík (Nicaragua, 2014)

PRAE.HU: Hogyan találjátok meg az alkotókat?

Juan: Gyakran a készítők küldik el nekünk a filmjeiket, vagy ha tudunk róla, hogy éppen dolgoznak valamin, mi keressük meg őket, és rákérdezünk, mikor láthatjuk a friss munkákat, aztán ha véget ért a film fesztiváloztatása, a videomegosztóra is feltöltjük. Ez egy picike közösség, ahol mindenki ismer mindenkit. Ha egy embert megismersz egy országból, hozza magával a többieket, olyan, mint egy láncreakció, így senki nem veszik el. Emellett az animátorok igen barátságosak, mindenki örül, ha segíthet. Be akarnak kerülni ebbe a kontextualizált térbe, mert egyébként általában izoláltan dolgoznak, holott megvan bennük az igény a közösségalkotásra. Számukra nagy élmény az, hogy kapcsolatba kerülnek, és nem utolsósorban az, hogy visszajelzést, esetenként írott kritikát is kapnak a munkájukra a többi alkotótól vagy egyetemi tanároktól. Ez nagyon fontos nekik, és el is olvassák mindet, mert így fejlődni is tudnak a következő munkáikban. A visszacsatolás lehetősége elképesztően motiválttá és termékennyé teszi az alkotókat.  

Cadu Macedo: Sambatown (Brazília, 2010)

PRAE.HU : Hogyan lettetek a Latin-Amerikai szekció kurátorai?

Juan:  Mikulás Ferenc fesztiváligazgató keresett meg az animációtörténész professzoromon, Giannalberto Bendazzin keresztül, én meg egyből felhívtam Laurát, hogy ő is szálljon be. Szerencsére nem kellett mindent a nulláról kezdenünk, megkereséskor egyből azt tudtam mondani, hogy a munka fele tulajdonképpen már készen is van, mert már összeállítottuk a programot, összegyűjtöttük a filmeket. Tehát a Moebius megléte jelentette a legnagyobb segítséget.