Imreh András jókedvűen érkezett reggel, és a jókedvet csak fokozta az első feladat: a fordítóknak négy kis csoportban egy-egy testrésszel kapcsolatos szólásokat kellett gyűjteniük, szigorúan saját kútfőből. Fej, fül, száj, kéz – ezek voltak a hívószavak. Reet meg is alapította a Kazinczy csoportot, teljes joggal; néhány megoldás hallatán a magyar anyanyelvűek sem voltak biztosak benne, hogy vajon az adott szólás létezik-e valóban a nyelvben; mindenesetre sok tűnt működőnek fantomreferenciaként.

A kortárs magyar prózáról még nehezebb beszélni, mint a költészetről – kezdi előadását Szirák Péter. A prózában, mondja, az irodalom intézményrendszerének és piaci körülményeinek ’89-’90 körül bekövetkezett megváltozásával már jószerivel lehetetlen elkülöníteni a minőségi irodalmat. A ’90-es évek végével új tendencia jelent meg: míg korábban az volt a jellemző, hogy a rendszerváltás előtti irodalomban szükségképpen jelenlévő példázatosságtól a próza a szövegek szét-, majd újra összeszerelése felé fordult, és az ekkor fellépő szerzők – köztük elsősorban Esterházy – szövegek találkozásaként gondolták el az irodalmi szövegalkotást, a 2000-es évekkel a világszerűség újra visszatér az irodalomba. A világteremtés lesz a lényeg, ezen belül is végső soron egy elbeszélői hang megteremtése kerül a művek középpontjába.

Tematikus súlypontok is felfedezhetők a kortárs elbeszélő prózában; a két legmarkánsabb ezek közül az utazás és a családregény. Az utazás toposzára elsősorban Krasznahorkai László életművét hozza példaként Szirák, de megemlíti Esterházyt (Hahn-Hahn grófnő pillantása) és Csobánka Zsuzsát is (Majdnem Auschwitz). A családregényről beszél részletesebben, mely a 20. századra fontossá vált a magyar prózairodalomban; elsősorban az apához való viszony, és a család szétesésének, válságának tematizálása figyelhető meg. A történelmi regény és a családregény összekapcsolására jelentékeny vállalkozás Oravecz Imre két regénye, az Ondrok gödre és a Kaliforniai fürj, mely két regény a Magyarországról kivándoroltak története; a kivándorlástörténet pedig egyrészt hiányzott eddig a magyar irodalomból, másrészt rendkívül aktuális téma. A kortárs társadalmi-politikai viszonyok bemutatása és a társadalomkritikai attitűd gyenge szál a kortárs elbeszélő prózában, de némely művekbe azért beszüremkedik; erre példa Nagy Gergely ANGST és Farkas Tibor Pártmobil című regénye. Péterfy Gergely Kitömött barbárja pedig több értelmező számára példázatos-allegorikus társadalomkritikaként olvastatja magát.

Erőteljes vonulat ugyanakkor a gyermeki elbeszélő szerepeltetése, a gyermek hangjának, nyelvének megteremtése. A gyermeki perspektíva hagyománnyal bír a magyar irodalomban, az 1970-es években ez a hagyomány olyan művekkel gazdagodott, mint Nádas Péter Egy családregény vége, vagy Kertész Imre Sorstalanság című regénye. Garaczi Mintha élnél és Pompásan buszozunk! című önéletrajzi fikciói szintén gyermek elbeszélőt működtetnek, csakúgy, mint Esterházy a Márk-változatban, Dragomán György a Fehér királyban, majd a Máglyában. Elhangzik továbbá Benedek Szabolcs, Szvoren Edina, Tompa Andrea, Szabó T. Anna, Barnás Ferenc neve is.

Újabb tendencia a populáris műfajok, mint például a krimi, a fantasy és a cyberirodalom beemelése a minőségi irodalomba, és érdekes fejlemény az is, hogy az újságírás, a tárcanovella ismét erőteljesen megjelent. Az, hogy egyes szerzők – például Tóth Krisztina vagy Grecsó Krisztián – napilapokban, heti vagy havi magazinokban publikálnak, a populáris műfajok beemeléséhez hasonlóan lehetővé teszi, hogy a minőségi irodalom szélesebb olvasói körhöz jusson el.

A rendszerező áttekintés után néhány szövegrészletet szorosabban is megvizsgálunk, ami nagyon hasznos a fordítóknak; Szirák Péter bemutatja rajtuk, hogyan teremtődik meg a gyermeki nyelv, hol és hogyan érhetők tetten a perspektívaváltások.

Este ismét egy műfordítót üdvözölhetünk köreinkben, Bényei Tamást, akit Fodor Péter okos és fontos kérdésein keresztül mint tanárt, mint filológust, kultúratudóst és mint fordítót is megismerhetünk. Tamás emellett egy ritka műfajt is művel: műfordítás-kritikákat is ír és publikál. A műfaj nem intézményesült Magyarországon, ha fordításban megjelent könyvről közöl valaki kritikát vagy elemzést, jó, ha egy mondat erejéig megemlíti a fordítást. Bényei egyik első regényfordítása épp ebből született: J. M. Coetzee regényeit gyors ütemben elkezdték magyarra fordítani, miután a szerző Nobel-díjat kapott. A megjelent fordítások minőségét illető kritikái indították arra az Art Nouveau Kiadót, hogy felkérjék őt a Dusklands már elkészült fordításának lektorálására. „15 órát töltöttem el az első 5 oldallal. Mondtam a kiadónak, hogy korrigálni nem tudom ezt a fordítást, ahhoz túl rövid az élet, de ehhez lektorként nem adom a nevem, szerintem ezt a fordítást nem szabad így megjelentetni. Két hónapig csend volt, aztán érkezett a kiadótól egy levél, hogy már kifizették ugyan a fordítást, de fel szeretnének kérni, hogy fordítsam le újra a regényt.”

Bényei nem a fordításból él, az megmarad szerelemnek, és ezáltal megőrizheti azt a szabadságot, hogy csupa olyasmit fordítson, amit maga is nagyra tart, és amihez filológusként is van viszonya. Anthony Burgess Földi hatalmak című művét komoly jegyzetapparátussal látta el fordítás közben. A kiadók általában nem szeretik a lábjegyzeteket, mondja, de e regény esetében például egy szava sem volt a kiadónak ellenük. Tamás elmondja, hogy amellett, hogy filológusként, irodalomtörténészként is viszonyul az általa fordított szövegekhez, a fordításelmélet például nem szól bele a munkájába; számára a műfordítás nagyon is gyakorlati dolog, az adott szöveg átültetéséből adódó apró döntések sorozata.

Az újrafordítás és az átdolgozás viszonyáról beszélve Bényei gyakorlati példát is mutat, melyből kiderül, hogy összetetten gondolkodik a problémáról, és egyik mellett sem teszi le a garast; Robert Nye A néhai Mr. Shakespeare című művében, melyet szintén lefordított, szerepel Shakespeare CXLIV. szonettje. Magyarul e szonett Szabó Lőrinc fordításában ismerjük a legtöbben. A klasszikus fordítást vizsgálva Tamás arra jutott, hogy annak van egy ez eredetiben jelen nem lévő, szexista felhangja, ami egyszerre következik Szabó Lőrinc lényéből és a vele kortárs kulturális kontextusból. Mára azonban bekövetkezett egy kulturális fordulat, mely jogossá és indokolttá tette, hogy annak megfelelően újrafordítsa a verset. Ugyanakkor ami jó, azt meg kell tartani – vallja. „Az a lényeg, hogy legyen akár több vállalható fordításunk – mondja. Az új fordítás nem törli az előzőt, az része marad a mindenkori magyar kultúrának. Nem kell a fordításokat versenyeztetni. Ha az nem eleve rossz, akkor szükségszerűen következett a kulturális hagyományból.

Fodor Péter megjegyzi, hogy tulajdonképpen kulturális misszióként is felfogható, ha egy felkészült irodalomtörténész bizonyos műveket elérhetővé tesz magyar nyelven. Bényei számára rendkívül fontos ez, ám amellett, hogy bizonyos fontos műveket ily módon hoz a magyar olvasók látókörébe, az oktatásban látja leginkább a missziós feladatot. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának legnagyobb hallgatói létszámú szakján tanszékvezető és oktató, és ez még az egyre csökkenő keretszámok mellett is azt jelenti, hogy több száz hallgató szemléletét formálhatja. „Kell hogy legyen missziós funkciónk. Én például gyakran tartok órát gender témában. Néha elgondolkodom rajta, hogy szükséges-e ez, kell-e ez nekik, kell-e nekem. Aztán bekapcsolom a tévét vagy a rádiót, szembesülök az ott elhangzó nyilatkozatokkal, és világosan látom, hogy kell. Nagyon is kell. Én még hiszek abban, hogy van értelme, hiszek benne, hogy az a több száz hallgató is továbbviszi majd a szemléletet.”