Rácz Péter szemináriumán végre megtörtént, amiről napok óta beszélünk: a szerző jelen volt, és lehetett tőle kérdezni. Mán-Várhegyi Réka Ideg című novellájával folyt a munka, Réka pedig beült a szemináriumra, és segítette a munkát. Végigmentek együtt a szövegen, és a tegnap felvetett kérdések, a magyar kulturális reáliák problematikája mellett – párizsi, Arany Ászok, hogy is néz ki egy magyar kemping – olyan kifejezéseket bogozgattak együtt, mint az „ilyen nincs”, az „ettől hányingerem van, vagy az „ezt a szart”. Próbáljuk meg lefordítani őket.

Délután Margócsy István kapta és vállalta azt a feladatot, hogy a kortárs magyar költészetről beszéljen. Ez bizonyos értelemben lehetetlen feladat, mondja. Több szempontból kérdés ugyanis, hogy mit tekintünk mai magyar költészetnek. Az-e a kortárs, ami fiatal is egyben, vagy az a kortárs, aki ma alkot? A 88 évesen is alkotó Juhász Ferenc, aki a költészetről ma is ugyanazt vallja, ugyanabban a stílusban írja verseit, mint az 1950-es években, aki nagy ívű, tízezer soros opuszokat alkot, aligha említhető egy lapon például Simon Mártonnal, akinek Polaroidok című kötetében egysoros, egyszavas verseket találunk.

A magyar költészet terjedelmét tekintve is elképesztően nagy: évente 400-450 verseskötet jelenik meg, amelyet élő szerző írt. És természetesen nem mindenkinek jelenik meg minden évben kötete – ez nagyjából olyasmit jelenthet, hogy kétezer olyan ember van ma Magyarországon, aki önmagát költőnek tekinti. Nincs ember tehát, aki a teljes magyar költészetet el tudná olvasni. Hogy miért is vannak ennyien, annak a költészet megítélése is az oka. Van körülötte egyfajta kultusz. A köztudatban a költészet olyannyira fontos, hogy mindenütt ott kell lennie. Szaklapok is közölnek verseket, nincs ünnepség versek nélkül, mintha a költészet emelné az aktus erkölcsi értékét. Még a hajléktalanok is gyakran verset kínálnak a nekik szánt adományért cserébe. Mindenki verset ír, a tábornoktól a hajléktalanig. Szükségszerű tehát valamiféle kanonizációs folyamat, mindig valaki, valakik, akár szélesebb tömegek, akár szakmai közönség ízlése határozza meg, hogy mit tekintünk e hatalmas tömegből költészetnek.

A magyar költészet területi megoszlása is kérdéseket vet fel. Többek között azért, mert a szocializmus éveiben egymásról mit sem tudva, egészen más hagyományok, más fejlődési irányok mentén alakultak különböző országok magyar irodalmai. Elég csak Máraira gondolnunk, akinek utolsó negyven évét csak halála után ismerhette meg a magyar közönség. Az eltérő irodalmi hagyomány mellett az eltérő szocializáció is meghatározó lehet; szokás mondani, hogy az irodalom generációnként változik. Egy-egy generáció olykor csoportokba is tömörül, ezek a csoportok aztán 5-6 éven át együtt működnek, azután valahogy szétfejlődnek, mindenki a maga útját járja tovább.

Hogy hogyan is működik a csoportos fellépés, az újító szándék, arra Margócsy tanár úr a Telep Csoportot hozza példaként.  2005 és 2009 között működtek, Krusovszky Dénes alapította a blogot, melyen megjelentek, és ilyenformán a csoportot is, melynek tagjai között volt tegnapi vendégeink egyike, Nemes Z. Márió is. Úgy határozták meg magukat, mint akik már a rendszerváltás után szocializálódtak, mint akik valami egészen újat művelnek ezáltal, mint akik történelem utániak. Különlegesnek számított, hogy magukat nem egyénenként, hanem csoportként prezentálták, és mert nem nyomtatásban, hanem az interneten jelentek meg. Egészen kiváló fiatal emberek voltak ebben a csoportban – mondja a tanár úr –, de gondoljunk csak bele: a történelem azóta is folyik, és nekik is van valamiféle történelemtapasztalatuk, erre reflektálnak is; nem nevezhetők tehát történelem utáninak. A csoportos fellépés majdhogynem természetes mintegy 150 éve, és a csoportok nagyon rövid életűek. A Telep is megszűnt már csoportként működni; egykori tagjai külön-külön építik fel a magunk nagyon érdekes pályáit. Az internetes megjelenés valóban nagyon fontos váltás, mondja Margócsy, az irodalom behatolt az internet közegébe és ezáltal az internet behatolt az irodalomba. Ez nagy dolog és fontos fejlemény, de látnunk kell, hogy a Telep tagjai mára könyvszerzővé szelídültek. A kultúra erőteljesen őrzi a könyvhöz kötöttséget; ők is akkor érezték magukat igazán rendben, amikor beléptek a hagyományos irodalom működési terébe.

Margócsy István eztán a költészet különböző irányairól beszél; az alaptézis az, hogy a mai magyar költészetet nem lehet egyetlen irányzatra felfűzni, és az éppen sokféleségében érdekes. A ’70-es években kezdődő váltás, mely a költőt a korábbi, képviseleti költészet felől a személyes tapasztalatok megfogalmazása felé, a mindentudás, a világ lényegének látása és e lényeg közvetítése felől a szubjektum kételyei felé mozdította el, egészen eltérő megoldásokat eredményezett. Új szerepében a költő folyton rákérdez, hogy ki vagyok én, aki megszólalok, miféle az én személyiségem és hol húzódnak annak határai. A költészet elkezdett azzal foglalkozni, hogy vajon a kimondott szavaink nyelvfilozófiai értelemben egyéni megnyilatkozások-e. Megkérdőjelezi a nyelvet, a konvenciót, a beszélőt, az ént.

Tandori nyelvileg rendkívül fifikás; azon munkálkodik, hogy kidolgozza, hogyan kell megtisztítani a nyelvet, a megnyilvánulásinkat, önmagunk képét, végső soron egész életünket a közhelyektől. El kell hagyni a képes beszédet, mert a képek mindig konvencionálisak. Költészetében a legmélyebb filozófiai problémák és a legolcsóbb viccek vetülnek egymásra – ez működteti a szövegeit. Szilágyi Ákos megoldása egészen más: ő hangokkal operál, a szavak jelentése helyett azok hangalakja szervezi a verset. Egyrészt ő is folyamatosan filozófiai problémákat fogalmaz meg, másrészt mindezt hangjátékokban prezentálja. Kukorelly a grammatikai szabálytalanságot használja, a szintaktikai többértelműséget. Olyan, mondja Margócsy, mintha minden egyes sornál újra nekifutna a problémának, mert az előzőben valahogy nem sikerült. Az ornamentika helyére hétköznapi nyelv kerül, mely ezt a folyamatos próbálkozást viszi színre. Parti Nagy saját gyártású szavakkal van tele, melyek a kontextus nélkül értelmezhetetlenek. A nyelv állandó újrastrukturálása zajlik verseiben, ezáltal azok valószínűleg teljes mértékben fordíthatatlanok. Rakovszky Zsuzsa a képiségről szinte aszketikusan lemondó Kukorellyvel szemben éppen túláradó ornamentikát használva mutatja be ugyanazt a problémát, mely szerint a személyiség mindig csak próbálkozik az önkifejezéssel.

Mások azt az utat választották a konvencionalitás megtöréséhez, hogy a nagyon régi költészeti hagyományt modernizálják, például Borbély Szilárd és Kovács András Ferenc. Utóbbinál nagy hangsúlyt kap a ’90-es évektől szintén gyakorivá váló szereplíra is. Ismét más irány Téreyé és Szálingeré, akik verses regényt kezdtek írni. Lírában mondják az epikát. Térey egész mitológiát működtet a szöveg mögött, a lírai megszólalás közvetlenségét kiiktatandó ekkora közvetítőapparátus által.

A műnemek versengésének is véget vetettek a maiak, mondja a tanár úr, és mintha a tegnap esti és a ma esti beszélgetés, melyek mintegy keretbe foglalják az előadást, ezt példáznák: tegnap egy asztalnál ült költő és prózaíró, ma este is ez történik: Kemény István elsősorban a lírát, míg Bartis Attila a prózairodalmat képviseli. Ők ketten ma este azért vannak itt együtt – tolmácsolja a beszélgetést vezető Dánél Móna a közönségnek a szervezők szándékát –, mert nem csak fontos szerzők mindketten, hanem barátok is; e barátságból született meg a 2010-ben megjelent Amiről lehet című beszélgetőkönyv. A könyv születéséről ketten rögtön kétféle keletkezéstörténetet mesélnek el. Ez a szép a barátságban, mondja Bartis, hogy ennyire különbözőképpen emlékszünk a dolgokra.

Móna aztán a barátságról kérdezi őket, kiderül, hogy a 8-as buszon látták egymást gyakran. „Attila feltűnő jelenség volt, aki látta, nem felejtette el. Csak rá kell nézni, pedig kalap most nincs is rajta. Aztán egy közös ismerősünk bemutatott bennünket egymásnak a New York Kávéházban” – mondja István. A busz stimmel, és a New York Kávéház is, mondja Attila, ezúttal egyformán emlékeznek, hogy én hogy éltem meg, azt tudom elmondani, folytatja. „Sokféle kapcsolatban élünk, vannak a szülők, a gyerekek, a család, barátok, ismerősök, és van István. A barátság szó majdnem pontos, de nem tudja teljes mértékben lefedni azt, amit a mi viszonyunk jelent; csak jobb híján használjuk a barátság szót. Lehet valakinek olyan kitüntetett helye az életedben, hogy az független a viszony aktuális alakulásától. Egy olyan biztos pont az életedben, ami a gödörig meghatározó lesz.”

A beszélgetőkönyvben érintett témák nem kisebbek, mint a legnagyobbak, mondja Móna. Isten, haza, identitás, alkotás, szerelem, szabadság, család – sorolja. Aztán Erdélyre kérdez rá, az Erdélyhez való viszonyukra és arra, hogy ez hogyan is része az identitásnak. Bartis Marosvásárhelyen született, Kemény családjának nincs erdélyi kötődése, mégis belengte a gyerekkorát valamiféle Erdély-nosztalgia anélkül, hogy valaha járt volna ott. Felnőttként aztán sokszor megfordult ott, olyannyira, hogy már tiszteletbeli erdélyiként tekintettek rá és ő saját magára. Erdély nagyon sokat változott, mondja, és hogy van-e olyan, hogy Erdély-kép a közvéleményben, kérdéses; legalább kétféle van, de inkább több, nem beszélve arról, hogy legalább egy, de inkább több van Erdélyben is. „Én az illendőnél picit immúnisabb vagyok az ilyen kontextusfüggésekre” – mondja Bartis. „Elég sok változatot éltem már meg, hogy hol és mikor mit is jelent az erdélyiség megélése. Nem teljes jelentésváltozáson ugyan, de annyi hangsúlyváltozáson ment át ez a dolog, hogy kifelé nagyon nehéz beszélni erről. Ahogy változik az ember összképe a világról, úgy változik a szülőföldről alkotott képe is.

Kemény Istvánt a politikai-közéleti szerepvállalásról kérdezi Móna, nagy visszhangot kiváltott, és a 2011. év versének is választott Búcsúlevél című verse, valamint a Komp-ország, a hídról című szövege apropóján. „A szocializmus lejáratta a patetikus, hazafias, vagy közéleti költészetet; a rendszerváltásra a költő szerepe egyenesen az ellenkezőjére fordult. A költő ne politizáljon, ne írjon közéletről. Oka volt, persze, hogy így alakult, de engem ez nagyon zavart; azt gondoltam, a költészet épp arra való, hogy bármit el lehessen mondani általa. Ha a témák vagy a megszólalási módok közül valami ki van zárva, az rossz. Politikáról bárki beszélhet, csak pont egy költő nem. Aztán, miután írtam néhány közéleti témájú verset, velem kezdték társítani ezt a fogalmat. Ekkor szinte elvárás lett, hogy írjak politikai verseket. Ha kötelező, akkor inkább nem teszem. Inkább írom azt, amit én akarok.”

Bartis Attila párhuzamosan a morálról szóló kérdést kap; a beszélgetőkönyvben visszautasítja a „morális transzparens” szerepét, ahogy Móna nevezte, Romlás című drámájában pedig egy szerelmi háromszög bontakozik ki, melynek Móna szerint mintha belső morálja volna, mely eltér a külső, azt körülvevő moráltól. „Nem hiszek a kettős morálban – mondja Attila. A Romlás esetében is arról van szó, hogy empatizálhatunk bizonyos dolgokkal, megérthetjük őket, láthatjuk a pszichológiai hátterét, de ebből még nem következik, hogy azok morálisan rendben vannak. A megcsalást tegyük is félre; az egyik legkevésbé morális dolog az öncsalás. Ha önmagunkkal szemben őszinték vagyunk, abból még nem következik a tisztánlátás, de ha erre a törekvés sincs meg… Nagyon bízom benne, hogy nincs ilyen kettős morálom.”  

Sok más mellett végül a fordításra terelődik a szó, Bartis elmeséli, milyen hangsúlyeltolódások fordulnak elő a különböző országokbeli recepcióban, mennyire mást jelent a Nyugalom idehaza, mint német nyelvterületen, vagy éppen Kínában. „Valami elképesztőek a fordítók. Gyakorlatilag nekik köszönhetem, hogy van egy hosszú hibalistám. Olyan tartalmi hibákat vesznek észre a szövegben, amikre magyar olvasó, kritikus, irodalmár sosem hívta fel a figyelmem. A fordítók olyan módszerrel, olyan alapossággal teszik magukévá a szöveget, ami minden más olvasástól különböző.”

A beszélgetés kötetlen keretek közt az éjszakába nyúlik, ma minden vendégünk velünk marad. A Szent Iván-éj elmúlt tűzgyújtás nélkül, ma is csak kistányéron van jelen a máglyarakás, de énekelnek az észtek, és körben ülünk. A tábor felét már magunk mögött tudjuk ekkorra.