A Szilícium-völgy történetmesélése tanítani való. A helyszínt és a miliőt már a cím definiálja, hisz a széria végig Palo Altóban játszódik. És már az első részből kiderül, miről fog szólni ez a sorozat, függetlenül attól, hogy hány évadig húzza: egy startup cég születéséről és útjáról a siker felé. Ez a karriertörténet pedig tökéletes cselekményív egy sorozathoz. A bonyodalom fő erőssége, hogy a főhős döntésének eredményeképp jön létre. Az informatikai áttörést elért protagonista, Richard választhat, hogy eladja találmányát egy horribilis összegért egy dúsgazdag cápának (Gavin Belson), vagy egy jótékony tech-guru (Peter Gregory) 5%-os betársulását választva maga épít céget köré. Helyes döntést hoz, az utóbbira voksol, amivel magára is haragítja a rámenős mágnást, ezzel megszületik a széria antagonistája, aki aztán annak rendje s módja szerint akadályokat görget a főhős újtába. Előlép azonban annak tökéletes ellentéte is, a támogató apa-karakter, aki mutatja az utat az ifjú hősnek a küldetése során: az introvertált és különc pionír, Gregory. A merész döntéssel a főhősnek életcéljává válik, hogy sikerre vigye a céget, ez lesz a drámai szükséglete, a motivációja. Hősnek is tökéletes: egy mammutcéggel szegült szembe, ami jól jelzi, hogy nem akar egy újabb lélektelen multit létrehozni, számos kapzsi kollégájával ellentétben ő tényleg jobb hellyé szeretné tenni a világot.

Judge és alkotótársai kihasználják, hogy egy sorozat – pláne egy szitkom-szerű vígjáték – több karaktert mozgathat, mint egy mozifilm, így aztán e széria is egy egész csapatról szól. A főhősnek kísérete van, épp mint a Törtetőkben, melynek eredeti címe (Entourage) szó szerint kíséretet jelent. Richard ugyanis egy „inkubátor” lakója, és amikor céget alapít, felveszi legtöbb lakótársát programozónak. A köztük lévő dinamika a komikum és cselekmény egyik fő mozgatórugója, például Richardnak rögtön ki kell rúgnia legjobb barátját, aki haverként hűséges, de programozóként használhatatlan. Meg kell tűrnie viszont főbérlőjét, Erlich Bachmant, aki viszont nemcsak tehetségtelen, de excentrikus is.

Ennek a vígjátéksorozatnak tehát kiforrott és célirányos dramaturgiája van, de ez nem megy a komikum rovására. Hősünk hol pihentagyú, hol kockafejű alkalmazottai, valamint a szeszélyes mogulok szolgáltatják a sorozat humorforrását. A széria eközben nem csak humoros, de informatív és közérthető is. Több karakterét valós személyek ihlették, de sok érdekes, sőt gyakran mókás háttérinformációt tudhatunk meg belőle a Völgyről, világhíres cégeinek születéséről és pionír vezetőinek viselt dolgairól. A széria bő és kreatív komikumáért a színészgárda is nagy dicséretet érdemel. Már megjelenésükkel mindent elmondanak a karakterükről, mintha életre kelt rajzfilmfigurák lennének. Nincs köztük gyenge láncszem, de a legjobbak a Bachmant alakító T.J. Miller, a sátánista Gilfoyle-t játszó Martin Starr, valamint a pakisztáni lúzert megszemélyesítő Kumail Nanjiani. A humor ráadásul még szerzői is: szatirikussága Judge nagyjátékfilmjét, a Hülyék paradicsomát idézi, a Beavis és Butt-Head nem pusztán a „Big Head” Bighetti nevű karakterről juthat eszünkbe, Erlich Bachman pedig nem csak nevében hasonlít Eric Cartmanre a South Parkból.

Legjobb barátja kirúgása csak az első a sok kompromisszum sorában, amit hősünknek meg kell kötnie. Ahogy megszoktuk, a bonyodalom után érkezik a második felvonás (a három közül), melyben a főhősnek akadályokat kell leküzdenie. És a Szilícium-völgy ebben is remekel, hisz mi lehet nagyobb kihívás annál, mint hogy egy fiatal geek nagy céget csináljon a startupjából, miközben egy mogul minden erejével azon van, hogy tönkretegye, legalábbis lekoppintsa a találmányát, és megpróbáljon több pénzből jobbat alkotni. A főhőssel már csak azért is könnyű azonosulni, mert zöldfülű, ami tehát számára újdonság, az jobbára számunkra is az. Az első évad természetesen nem érhetett véget egy minden konfliktust megoldó befejező felvonással, melyben Richard beteljesíti életcélját, hisz nem minisorozatról van szó, a show-nak mennie kell tovább. De az alkotóknak pazarul sikerült egyszerre stílusosan lezárni a nyitó évadot és fenntartani a folytathatóságot, az első szezonnak van ugyanis egy külön cselekményíve, annak pedig megoldási felvonása. Richardnak egy presztízses versenyen kell legyőznie találmányával Belson koppintását. Alig ér véget a küzdelem, az egyik társa már vázolja is neki, hogy a munka dandárja még hátravan, egyben már-már a közönségre kikacsintva árulja el, hogy mit tartogatnak az alkotók a második évadra.

Ahogy az elsőben, a második szezonban is írtak egy-egy remek saját cselekményszálat minden egyes epizódnak és magának az évadnak is. Minden résznek van valami ötletes konfliktusa – általában egy a start-up cégek miriád nehézsége közül – ami így vagy úgy, de zárásul megoldódik. Az új évad első részének bonyodalma például, hogy a főhős mentora, Gregory meghal. Hogy ez miért nem spoiler? Mert a karaktert alakító színész, Christopher Evan Welch már az első évad forgatása közben elhunyt, és ezt a kritikusok és újságírók is megírták annak idején. Mindenesetre a tragikus haláleset se az első, se a második évadra nem nyomta rá a bélyegét, hisz a mentor-karakter halála vagy elpártolása egyébként is kötelező fordulat a jellemfejlődés-történetekben, nyilván Frodó, Luke vagy Harry Potter előtt sem emelnénk kalapot, ha mindvégig segítene nekik Gandalf, Obi-van vagy Dumbledore. Gregory helyét hasonlóan szeszélyes felesége veszi át a cégnél, aminek dramaturgiai hátulütője, hogy a karakter alig különbözik az elődjétől, előnye, hogy korántsem az a jótét lélek, mint férje volt, azaz személyében újabb nehézség gördül a főhős útjába. Függetlenül attól, hogy a színész halála előtt milyen sorsot szántak a karakterének, a végeredmény egy ütős évadnyitány és egy olyan olajozottan működő bonyodalom, ami nélkül az egész szezon cselekménye máshogy alakult volna.

Az új évad cselekményívének bonyodalma viszont – ahogy kell – a nyitó rész végén következik be: ha már egy jobb fejlesztés elkészítésével nem tudta lenyomni hősünket, Belson plágium-pert indít az innováció kisajátítására, a szezon pedig a döntő tárgyalással zárul. Ez az évad még erősebb is humorban és cselekményvezetésben, mint az előző. Az utolsó három rész például egyaránt tartogat egy-egy szokatlanul morbid csavart, aminek köszönhetően egyszerre nevetünk, izgulunk és szurkolunk a hősnek. Ami elromolhat, az itt el is romlik, az információs technológia világában farkastörvények uralkodnak. Mintha csak a Trónok harca ihlette volna meg az alkotókat, de nem hatásvadász cliffhangerekről van szó, és végképp nem arról, hogy szó szerint értelmezték volna az „öld meg kedveseidet” írói tanácsot (mint George R. R. Martin). Valójában csak roppant fordulatos és egyben feketén komikus cselekményszövéssel tartják életben a történetet és tetőponton az izgalmakat, valamint teremtik újra bonyodalmaikat, konfliktusaikat. Mesterien használják ki, hogy a startup világa kifogyhatatlan tárháza a komplikációknak.

A műfaji fikcióval szemben követelmény a wish fulfillment, azaz a publikum eszképista vágyainak beteljesítése. Ezt a szabályt jelen széria is betartja, de hogy a történetét mindig tovább lehessen szőni, minden happy endjében van valami ravasz újabb zűr. Az első évadhoz hasonlóan ezúttal is kerül üröm az örömbe, a második lezárásából ismételten kiderül, hogy miről fog szólni a következő.