A The Discomfort Zone eredetileg 2006-ban jelent meg, és Franzen nem titkolt célja volt vele, hogy a 2001-es Javítások sikerével jött magánéleti célzások után hitelesen elmondja, ki ő valójában. Magyarul ez az első nem szépirodalmi kötete, habár 2002-ben már kiadott egy hasonlót How to Be Alone („Hogyan legyünk egyedül”) címmel, melyben az irodalmi elit felé vezető rögös útját boncolgatja. A Diszkomfortzóna alcíme „egy személyes történet”, azaz hat gondosan megválogatott elbeszélés Franzen múltjából, melyekben megismerhetjük élete főbb szereplőit is – például legjobb barátját és testvéreit, de elsősorban szüleit, akiknek emléket állít a könyvben. Műfaját tekintve tehát nem fikció, hanem teljes mértékben önéletrajzi ihletésű a kötet, bár korántsem naplószerű. Inkább vallomásnak hat, néhol egészen intim és megható részletekkel, kiszólásokkal, melyek, bár Franzen regényeihez képest kevésbé megkomponáltak, még így is mérnöki pontossággal megszerkesztettek, azaz összességében precíz munka.

A néhány visszafogott, aránylag modorosan elmesélt családi sztorinál pedig sokkal többet kap a hozzám hasonló, erősen részrehajló olvasó: végigkísérjük egy komplexusos, kései kisfiú őszinte félelmeit, majd kamaszvágyait, egészen az író házasságának megromlásáig, amelynek megírásához nem kevés bátorságra lehetett szükség. Természetesen, ahogy ezt tőle már megszokhattuk, nem marad el az amerikai politikai szféra kritizálása sem, mindezt még egy jó adag madárproblémával is megtetézve.

Franzen a baby boom generáció tagjaként nőtt fel az amerikai Középnyugaton, Saint Louisban, ami alapvetően meghatározta gondolkodását, és fontos szerepet játszik regényeiben is mint a diszfunkcionális család elsődleges színtere. Nem titok, hogy a Javítások Alfredjét és Enidjét szüleiről mintázta, akiket ezekből a „személyes történetekből” most első kézből is megismerhetünk: távolságtartó apja és beteges, keményfejű anyja visszaköszönnek a regény lapjairól. A főként róluk (és talán nekik) szóló két esszé, a könyv nyitányaként az Eladó ház és utolsóként Az én madárproblémám nem véletlenül alkotják a kötet keretét, rendkívül személyes hangvételükkel kiemelkednek a többi írás közül. Szívszorító, ahogy az író egyenként végigjárja az anyja halála után üresen maradt ház összes szobáját és válásának fájdalmas állomásait, míg végül valamelyest megnyugvásra lel a madarakban és egy bizonyos „kaliforniai vegetáriánusban”, akivel azóta is boldog párkapcsolatban él.

Idáig azonban göröngyös az út. Az író meglehetősen szorongó és későn érő gyerek volt, saját elmondása szerint az első csóktól való félelemből a tudományos kutatások és képregények világába menekült. Ennek szenteli az egyik esszét, A két póniló címűt, melyben a Peanuts elnevezésű, akkortájt nagyon felkapott képregénysorozat és annak szereplői iránti vonzódását mutatja be. Ő maga leginkább Snoopyval rokonszenvezett, akiben önmagát látta, mint naiv kis idealista, akinek egyébként állandó bűntudata volt minden miatt. Beszámol a kicsivel későbbi, vallási kalandjáról is, melyet egy nyári táborozás köré épít (És kiárad az öröm), és melyet végül kisebb-nagyobb sikerrel elnyom az ellenkultúra. Majd megtudjuk, hogy német bébiszittere miatt kezdett el németül tanulni, és betekintést nyerünk müncheni tanulmányaiba, kudarcba fulladt kísérleteibe szüzessége elvesztésére, és igen részletes Thomas Mann-elemzéseibe is (Az idegen nyelv). Teszi mindezt a maga kimérten megkomponált, intelligens modorában, mégis humorosan és ironikusan, sokszor nyers őszinteséggel.

A kötet végére érezni a „terápiás jelleget”, amivel ő maga is illette az esszéket, és amivel egy súlyos kő gördülhetett le a válláról, ahogy talán az olvasónak is. Szerencsére kiderült, hogy Amerika legnagyobb írója pont olyan közvetlen és barátságos, mint amennyire szigorú és eltökélt egyes témákkal kapcsolatban. Azt gondolom, mindenki számára érdekes olvasmány lehet a Diszkomfortzóna – a már jól ismert regények hátteréül szolgál, de kiváló a Franzent még kóstolgatóknak is. Így kell kilépni a komfortzónából.