A fordítószeminárium mai szövege Mán-Várhegyi Réka Ideg című novellája volt. A fordítók úgy érzékelték, hogy ez a szöveg nyelvében jelentősen eltér a korábbi napokon megdolgozottól (Péntek Orsolya). Réka szövegét sokkal köznapibb nyelvezetűnek érzékelték, sokkal inkább élőbeszéd-szerűnek, és fejtörést okozott megtalálni azt a regisztert, melyben a párbeszédek szólnak. Nem csak Réka személye kapcsolta azonban a mai napot a tegnapihoz, hanem a szöveggel kapcsolatban felmerülő problémák is. A tegnapi előadáson Kappanyos András a kulturális hiányok okozta és az étkezéssel kapcsolatban felmerülő fordítási problémákról beszélt. A szövegrészletben előkerült a párizsi és az Arany Ászok napernyő. Nem is szólva arról, mi minden van egy-egy név mögött.

Tekintettel az elmúlt két nap igen sűrű programjára, a mai délután szabad. Az időjárás a fordítóknak nem, de a fordításoknak kedvez – egész nap esik, szitál, szemerkél ugyanis, és bár gyönyörű a környék, az időjárás sétához nem épp ideális. Formálódhatnak tehát a szövegek, egyéni munkával telik a délután.

Este cserébe négy vendéget is köszönthetünk: Németh Zoltán érkezik, hogy Tóth Kingával, Bartók Imrével és Nemes Z. Márióval beszélgessen. Zoli amellett, hogy irodalomtörténész és kritikus, maga is költő; lírája ráadásul rokon vonásokat mutat a megszólaltatott három fiataléval, így minden értelemben tökéletes választás volt a szervezőktől, L. Varga Pétertől és Vásári Melindától, hogy őt kérték fel e beszélgetés vezetésére. Érdekes figyelni, hogy a három megszólaltatott fiatal hogyan válaszol a kérdésekre egyenként, mindenki kissé más aspektusból közelít, s hogy hangjaik, gondolataik mégis hogyan állnak össze egy egységgé, hogyan működnek a maguk jól elkülöníthető hangján, a maguk szépen elváló megközelítéseivel mégis egyetlen szimfóniává – akárha egy Tóth Kinga versben.

Zoli azzal a kérdéssel indít, hogy vajon a ma esti alkalom munkacímét, a fiatal kísérleti irodalom címkét mennyire tekintik magukra érvényesnek a résztvevők. Kinga azt mondja, mindegyikükre aggatnak címkéket, emlegetnek velük kapcsolatban kategóriákat, nála ez az avantgárd-neoavantgárd általában. Valóban érez természetesen rokonságot, de nem gondolja, hogy különösebben kísérleti volna, amit ő csinál. Imre veszi át a szót, azt mondja, nincs kifogása e jelző ellen, de van annak valami alibijellege. A kísérleti jelző gumifogalom, könnyen rámondható bármire, amiről elsőre nem világos, hogy mi is az. Ha tartalommal akarjuk feltölteni, mondja, talán az lehet az esetükben kísérleti, ami nem kötelezi el magát egyetlen műfaj mellett, hanem különbözőeket használ oly módon, hogy mindet a saját képére formálja közben. Márió egyetért, az avantgárd-neoavantgárd az ő költészetére is gyakran alkalmazott jelző, Imréhez azzal csatlakozik, hogy az experimentalitás csak adott kultúrán, adott irodalmi hagyományon belül értelmezhető. A műnemekkel, műfajokkal, esztétikákkal, poétikákkal való kísérletezésben a hibriditás a fontos – valami nem kiszámíthatót alkotni. Még saját magam számára is legyen meglepő, mondja, mert akkor izgalmas alkotni. Talán ezt tudom egyfajta kísérleti kihívásként értelmezni.

A kísérleti irodalom terminus után a testiség, a testhez való viszony kerül terítékre. Ez is összeköti hármukat, sőt, négyüket. Mindnyájuknál hangsúlyos elem a test felnyitása, szétszedése, dekonstruálása, majd újrakonstruálása. Inspirációikat firtatva kiderül, hogy Márióra a pesti horror-szcéna képzőművészei hatnak leginkább, a vizualitás számára fontos inspiráció. Kinga inkább hanggal dolgozik, a test hangjaival játszik, a testet – elsősorban saját testét – használja hangszerként, hiszen zenész is amellett, hogy költő. E kettő élesen nem is válik el nála, a gépek és a hangok, a hangot létrehozó gépek és testek erőteljes vonulatot képviselnek költészetében, mint ahogy zenészi munkája során is előfordul, hogy saját szövegeihez nyúl. Egyfajta extenzív vokális technikával dolgozik, a légcső, a teljes légzőrendszer és a test megnyitásával előállított hangokkal kísérletezik, ha úgy tetszik, de nála is jelen van a vizualitás. Fizikai költészet ez, mondja. Imre regénytrilógiájának (A patkány éve, A nyúl éve és A kecske éve) nyelve egészen más regiszterben mozog, azt mondják róla, ha néhány mondatát egymás alá írnánk, versként is működne a szöveg. Ha inspirációt kellene említenie, a legfontosabb talán Hieronymus Bosch, akinek híres pokolábrázolásai olyan erőteljesek, hogy a horrorfilmes hagyományban sem igen találni újat ahhoz képest. Torzszülöttekből alkot egy olyan tájat, ami ugyanakkor teljesen organikus; együtt lélegző, mozgó dologgá állnak össze, melyben mindenki interakcióban áll mindenkivel.

Van egy eddig ki nem mondott fogalom – mondja Imre –, melyet gyakran hangoztatnak velünk kapcsolatban, ez pedig a poszthumán. Ebben sincs semmi új; a humanizmus azon nézőpontjával való szembefordulás, hogy az ember a világ közepe, a 20. században nagyon erős. Mi csak a saját megoldásinkat próbáljuk kidolgozni. A poszthumán is egy bizonytalan, kevés konkrétumot tartalmazó fogalom, teszi hozzá, az absztrakt festészetet is nevezhetnénk poszthumánnak. Hosszasan beszélgetnek erről, eljutunk a konklúzióig, talán Márió mondja ki, hogy a poszthumán nem antihumán. Mindent szétszednek, szétforgácsolnak ugyan, de nem a rombolás a mozgatórugó, hanem a jobbítás, a valami jobbként újraalkotás – teszi hozzá Kinga. Fukuyamával szemben, aki tragizál, pánikot kelt, mondja Márió, Imre regényében boldog apokalipszist látunk. A destrukció nálunk arról szól, hogy hogyan lehet új konstellációkba rendezni a dolgokat. Állandó metamorfózisra van szükség, tér vissza az elején megfogalmazott tételéhez, a valami meglepő, valami új létrehozásához . Nálam a hibrid egyfajta komposzt; a létezés minden összetevője dolgozik, mozog benne tovább. Fontos, teszi hozzá Imre, hogy az apokalipszis jelentése lelepleződés; ez a szó eredeti, bibliai értelme. Az a pillanat, amikor a helyükre kerülnek a dolgok.

A destrukció és a poszthumán körüli eszmecsere elvezet bennünket az erőszak kérdéséhez. Kinga abban hisz, hogy az erőszak visszafordítható. Az emberi érintkezés alapvető formája az erőszak, mondja Imre. Amikor leülünk egymással szemben beszélgetni, és egy kicsit mélyebbre megyünk, megnyitjuk magunkat a másik előtt és ezáltal rögtön sebezhetővé válunk, könnyen megsebződünk és könnyen sebet ejtünk a másikon. Pedig erről beszélni kell, de a kortárs magyar irodalom problémája, hogy az arról folyó közbeszéd a társadalmi vagy egyetemes emberi problémákat csak olyan művek kapcsán képes tematizálni, melyekben ezek a problémák explicit módon, nyilvánvalóan jelen van. Viszonterőszakkal, hátha erőszak és erőszak kioltja egymást, egy átértelmező gesztussal, akár, mely által az erőszakon teszünk erőszakot. A művészet képes erre, szeretnék ebben hinni – mondja.

Miközben az irodalom, a művészet társadalmi szerepvállalásáról beszélünk és áttekintjük ennek hagyományát a magyar irodalomban, arra jutunk, hogy a viszonyulást, a nyelvet, akár a terminológiát, és a módszert is meg kellene változtatni ehhez. Destruálni és újrakonstruálni ezt a szerepet, s a keretet, melyben az megjelenik. Megszületik – Kinga által – a „dolgos költészet” terminusa. A keretei még mozognak, még találgatjuk, hogyan is kellene tartalommal feltölteni azt. Az este végére mindannyian hisszük, hogy ha valakinek, hát nekik sikerülhet. Legyen ez a kísérlet; hajrá, fiatalok!