Filmjének ugyanis nincs igazi cselekménye – ami van, az elhanyagolható –, nem mást látunk, mint három, egyenként fél órás párbeszéd mozgóképes megjelenítését. A vitázó felek megformálását Redford nem bízta kisebb sztárokra, mint Meryl Streepre, Tom Cruise-ra és saját magára. Ám aki az impozáns névsor miatt ülne be a moziba, csalódni fog. Felesleges ugyanis a szót fecsérelni a színészi teljesítményekre: a tökéletes retorikával, szögmérővel és vonalzóval megszerkesztett és megírt politikai állásfoglalások felszavalását vélhetően csak igazán csapnivaló színészek tudták volna elrontani.

Három síkon játszódik ez a nagyra nőtt, szélesvászonra zavart külpolitikai rovat: az egyikben Redford, az egyetemi professzor próbálja meggyőzni tehetséges, de a legkevésbé sem ambiciózus diákját (Andrew Garfield) – hogy egészen pontosan miről, arról majd később ejtünk szót –; egy másikban a prof két korábbi diákját láthatjuk egy veszélyes afganisztáni bevetésen; a harmadikban pedig Tom Cruise, mint szenátor beszél az újságíró Meryl Streepnek a hadsereg új afgán stratégiájáról (igen, ezen stratégia elszenvedői a már említett katonák is).

A professzor javíthatatlan idealista: célja, hogy diákjait – főként a tehetségesebbeket – meggyőzze arról, tegyenek is valamit az életben, ne csak a szájuk járjon. Élete kudarca pedig az, hogy két legtehetségesebb diákja ezt csak a hadsereg által látja megvalósíthatónak, ami, mondani sem kell, alapvetően ellenkezik a prof elveivel, de nem elsősorban a háború morális jellemzői miatt, sokkal inkább praktikus okokból: akit a harcmezőn lelőnek, aligha fog a későbbiekben elérni bármit is.

Ez eddig világos, az viszont már kevésbé, hogy mire akarja rábeszélni legújabban felfedezettjét – a prof konkrétan csak a céljaival ellenkező érvényű tanácsot fogalmazza meg (ti. éljen csak úgy, ahogy eddig). A fiú többször is értetlenül visszakérdez, vajon arra kapacitálják-e épp, hogy lépjen be a hadseregbe – amelyre a válasz persze a fentebb leírt okokból egyértelmű. Mint azt már említettük, a párbeszédek jól szerkesztettek, a válaszok és kérdések logikusak – amely körülmény jelen esetben annyit tesz: a néző is éppoly értetlen, mint Todd, az ifjú tehetség. Az érvek halmazából két lehetőség világlik ki, az egyik azonban a film minden mozzanatát és a vélhető rendezői szándékot figyelembe véve könnyedén félresöpörhető. Az ugyanis, hogy a srácnak tanára szerint a politikusi pályát kéne választania, nem tűnik valószínűnek: ha valamiben, hát abban nem hagy kétséget a film, hogy a politikusokban általában semmi jó sincsen – hogy egy példát is említsünk: ők a címben szereplő hősök (a bátor katonák) mellett a gyávák, a parancs kiadásán kívül semmire sem jó vezetők. A másik lehetőség pedig az, hogy a professzor érvrendszere nem is akar semmi konkrétabb irányt venni, mint hogy rábeszélje a fiút: éljen máshogy, mint eddig, éljen jobb és értékesebb életet, és pont. Ez pedig – ha el is tekintünk attól, hogy kissé patetikus, hiszen voltaképpen elfogadható, hogy ilyesmire igenis nem árt ráébreszteni az (életüket el)tékozló fiúkat, – édeskevés egy másfél órás film tanulságainak summázataként.

Jobban járunk hát, ha nem keresünk konklúziókat a filmben, hanem a vitákra és véleményütköztetésekre, az érvekre és ellenérvekre figyelünk. (Ez egyébiránt – pláne a legújabb Michael Moore-film után pár héttel – nagy erény: a játékfilmes manipulációktól és propagandától zsigerből irtózó néző legalábbis erényként könyveli el már azt is, ha úgy távozhat a moziból, hogy nem érzi: most aztán határozottan el kéne ítélnie valamit, vagy egyet kéne értenie a filmben megfogalmazott tézisekkel.) Ha ezt tesszük, legalább nem jutnak eszünkbe kínos – mert megválaszolatlan – kérdések a másik történetszálat figyelve sem. Miért nem írja meg Meryl Streep újságírója a Tom Cruise politikusától hallott és hazugnak ítélt véleményét úgy, hogy hozzáfűzi saját kommentárjait? (Vagy mondja el mindezt a tévében – idővel kiderül: a látszat és a logika ellenére Streep által alakított figura nem az írott sajtó munkatársa.) Túlzottan fekete-fehér így karakterének drámája, melynek fő kérdése pusztán annyi: nyilvánosságra hozza-e az exkluzív interjú anyagát, vagy ne?

Arra azonban, hogy úgy nézzük a filmet, ahogy vélhetően Redford elgondolta, tehát úgy, ahogy Hans Castorp hallgatta Settembrini és Naphta oktató célú vitáit, vajmi kevés az esélyünk. Ehhez ugyanis Redford alapvetően rossz stílust választott: a dialógusoknak, melyek az amerikai bel- és külpolitika alapjainak mélyére ásnak, s az államelmélet nagy kérdéseit boncolgatják – amilyen például a háború indokolhatósága és elfogadhatósága –, finoman szólva sem a legjobb közeg a mozi, hiszen az nagyrészt vizuális műfaj. Amennyiben nem pusztán beszélő fejeket látunk (és a Gyávák és Hősök gyakori vágásai, más filmekben megszokott tempójú nézőpontváltásai, nem előadás-, hanem élőbeszéd-gyorsaságú mondatai és a katonás szál látványos vizuális effektjei miatt cseppet sem ilyen), a néző figyelmének csak egy része összpontosul a szövegre. Talán a Tizenkét dühös ember a legjobb példa arra, hogyan lehet(ne) még filmként is élvezhető módon „tálalni” egy hosszú érvrendszert. A szöveg tehát lekívánkozik a vászonról – a filmet nézve találónak érezzük Martin McDonagh fekete komédiája, a Párnaember című színdarab főszereplőjének egyik, kissé keresetlenül megfogalmazott hitvallása: „Ha a politikáról akarsz írni, akkor írj esszét, bazmeg! Akkor majd megértik, hogy mit akarsz mondani!”