Rácz Péter fordítószemináriumán ma a tegnap megfejtett lyukas szövegeket vetették össze a már elkészült fordításokkal. Mivel a hallgatók közt vannak néhányan, akik a Füredi Fordítói Füzetekben publikált részletek eredeti fordítói, arra is volt példa, hogy itt, a változatokat látva és a különbségek okait keresve derült ki, hogy bizony a megjelent részletben is félrement, vagy nem a legjobban sikerült egy-egy megoldás. Péntek Orsolya Az Andalúz lányai című regényének egy másik részlete is terítékre került, és éppen a nyelv pontatlansága okozott gondot. A részlet éppen azzal játszik el, hogy nehezen felfejthető, hogy egy-egy mondat kire is vonatkozik éppen, vagy hol van abban a hangsúly. „Ő volt itt régebben is”  – szól a mondat, nos döntsük el, hogy azt állítjuk, aki most itt van, ugyanaz, aki korábban is itt volt, vagy pediglen azt, hogy ő, akiről szó van, járt már itt korábban is. S hogy ki az az ő? A Határok című fejezet e részletét tekintve a mester-e, vagy a pincérlány? Mivel e kérdésben nem jutottak dűlőre, a megoldás az lett, amivel a tegnapi este zárult: Rácz Péter megkérdezi majd a szerzőtől.

Kappanyos András a végképp lefordíthatatlan szójátékok és a kulturális hiányok problematikája után a kulturális különbözőségekből adódó torzulások veszélyeire hívta fel a figyelmet. Jó példák hozhatók az étkezés köréből. Enni mindenki eszik, és az étkezés jól kifejezi a szociális helyzetet; továbbá hogy egy adott étel hol mit jelent, jól leképezi a kulturális különbségeket is. Kassák az Egy ember életében írja, hogy „Brüsszel közelében némileg változott az életmódunk. Itt már nagyon kevés pénzért lehetett tengeri halat, főtt kagylókat és sült bogarakat vásárolni. Minden kisebb városban volt halcsarnok és voltak olyan helyiségek, mint a mi tejivóink, ahol főtt tengeri kagylókat árusítottak, az utcákon pedig kofaemberek jártak össze-vissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok és sárgára sült, nagy bajuszú cincérbogarakat árultak literszámra.” A nagy bajuszú cincérbogár, aminek fogyasztásától Kassák undorodik, nem más, mint rák, vagyis shrimp. Vagy vegyük például Krúdyt, akinél a pacalevés a kifinomult ízlés egyik lényeges ismérve, és elit dolognak számít. A marha gyomra azonban sok más nemzetnél legfeljebb a kutya táljában landol, emberi fogyasztása szóba se jön. „Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek” – hogyan fordítjuk ezt a József Attila-sort olyan kultúra nyelvére, ahol nem esznek disznót? Egy ilyen egyszerű tevékenységben tehát, mint az evés, ilyen hatalmas távolságokat kell olykor áthidalni.

Egy lakásbelső topográfiájával kapcsolatban is könnyen adódhat ilyen helyzet. Ha egy angol regényben egy szereplő elköszön a többiektől és jelzi, hogy ő most felmegy, az a bizonyos fent az emeleti hálószobát jelenti. Az átlagos angol otthon, az átlagos lakás belül legalább kétszintes – ismerjük a keskeny emeletes házakat, melyekről szó van. Magyar kontextusban azonban az a ház, az a lakás, melynek emelete van, már mást jelent, már jómódot feltételez. Ezeket a finomságokat a szöveg maga explicit módon nem, csupán a kontextus tartalmazza. Hogy melyik jelentés való ide, azt nekünk kell kibogoznunk.

Többször elhangzott már, hogy a fordítás során információval dolgozunk, az információk struktúrában állnak össze, és végeredményben a kulturális mintázatokat kell fordítanunk. Érdekes megnéznünk ezeket a memetika felől – mondja András. A mémelmélet Richard Dawkins nevéhez fűződik, ő vezeti be a mém fogalmát Az önző gén című könyvében. A mém a kulturális információ közlésének alapegysége, hasonlóan a genetikai információ alapegységét hordozó génhez. Hamlet nevét hallva például hétmilliárd ember egy fekete ruhás, sovány embert lát koponyával a kezében – még azok is, akik nem olvasták a Hamletet. Dawkins információátadásról szóló példájának az alapja az az ismert játék, melynek során láncba állnak a gyerekek, az első súg valamit a második fülébe, amit a második hallott, továbbsúgja a harmadiknak, és így tovább. A dawkinsi példában nem szöveges, hanem vizuális információ van: az első rajzol egy hajót, egy kínai dzsunkát, ezt a következő lemásolja, a másolatról a harmadik másolatot készít. Nagyjából a huszadik másolat után már nem lesz felismerhető a dzsunka, annyit torzul az információ, mert annak nem része, hogy melyek a szignifikáns elemek. A zaj torzul jellé, a rajz új tulajdonságokat szerez és régieket elveszít. A tipikus memetikus információátadás sorsa ez: az információ átalakul, kopik, mutálódik. Ha azonban hajtogatunk egy hajót, és megtanítjuk a következőnek, hogy hogyan is kell azt a hajót hajtogatni, tehát ha nem a termék, hanem az eljárás az, amit továbbadunk, a huszadik szereplő után is jó eséllyel kaphatunk tökéletes hajót, sőt, a közben bekerült hiba ki is javulhat.

A genetikai információ mutálódik – ez a dolga, hogy valami újat hozzon létre, hiszen a mutálódás az evolúció alapeszköze. Lamarck úgy gondolta, hogy az egyedek a szerzett tulajdonságokat is továbbörökítik. Később Weismann vonta ezt kétségbe, és egy kísérlet során bizonyította is a feltevés téves voltát. A genetikai mutáció ugyanis nem a szerzett tulajdonságok továbbviteléből adódik (szemben a fenti rajzos példával), hanem a genetikai információk összeadódásából. Ahogy én gondolom el a fordítást – mondja Kappanyos –, annak így kellene információt átadnia; nem a lamarcki, hanem a weismanni értelemben. Fel kell mérni az eredeti szöveg minden lehetséges funkcióját és amennyire lehet, nem választani közöttük.

A fordítás persze szükségszerűen értelmezés is, de ebben nagyon mértéktartónak kell lenni. Ha egy szöveg több lehetőséget nyit meg, azokat igyekezni kell a fordításban is lehetőleg mind megnyitni. Ha lehet, ne tegyük a fordítást specifikusabbá, mint az eredeti, és a lehető legkevésbé mutáljuk a szövegbeli információt. Ha olyasmivel szembesülünk, amire a létező megoldások közül nem tudunk jóval szolgálni, inkább merjünk valami újat alkotni. Példaként ezúttal T. S. Eliot The Hollow Men című versét hozza, melyben egy gyerekdal egy sora szerepel: „Here we go round the prickly pear / Prickly pear prickly pear / Here we go round the prickly pear / At five o'clock in the morning.” A vers magyar címe Az üresek; robotszerű emberekről szól, akik ismétlődő cselekvéseket végeznek egyszerre. Fontos momentum, hogy az angol gyerekdal éneklése közben azonos, ismétlődő cselekvéseket végeznek a gyerekek; így kerül Eliot versébe éppen e dalocska refrénje. Vas István szélsőségesen referenciakövető megoldást választott e szövegrészlet fordításakor: „Körbe körbe fügekaktusz / Fügekaktusz fügekaktusz / Körbejárjuk a fügekaktuszt / Minden reggel ötkor.” Ez nem idéz fel bennünk gyerekdalt, és nem értjük, hogy kerül ide a fügekaktusz, azt sem tudjuk, mi az, van-e ilyen. Szabó Lőrinc ugyanakkor szélsőségesen attitűdkövető, domesztikáló megoldást választott, amikor a Lánc, lánc, eszterlánc kezdetű gyerekdal soraival helyettesítette az eredeti mondókát. Itt a gyerekdal megvan ugyan, de ezúttal sem értjük, hogy az hogy kerül ide, hiszen a magyar dalocska nem kapcsolódik robotszerű cselekvésekhez, nem beszélve arról, hogy nem értjük azt sem, mit keres a magyar gyerekdal a londoni utcanevek közt. A plauzibilitását veszíti el így a fordítás.

Mindkét megoldás rossz tehát ebben az esetben, és a legjobb talán az volna, ha hamisítanánk ide egy dalocskát. Csak arra kell vigyázni ilyen esetben, hogy stilisztikailag ne lőjünk nagyon máshová. Egy-egy ilyen hamisítás az eredeti mű integritását védi; attól óvja meg, hogy szennyeződés kerüljön bele. András erre a fantomreferencia terminust alkotta a fantomfájdalom mintájára. Ha a megoldásunk jó, tud referenciaként működni akkor is, ha valójában nem létezik, amiről referál. Nem beszélve arról, hogy ez is memetika; ha létrehozod és jó a megoldás, egyszerűen elkezd lenni.

A délután második felében Károlyi Csaba beszél hosszabban néhány könyvről a tegnapi listából, melyeket fontosnak tartott kiemelni. Elsőként A harmadik hídról mesél. Valóban lehet detektívregényként olvasni, hiszen nyomozás folyik, de nem az a gyilkos, akiről gondolnád, hanem maga a nyomozó a gyilkos – mondja. Hangos felzúdulás a teremben. De tényleg, nem ez a dolog lényege, mert ez egy álkrimi. Ez csak egy szál a sokból. Hajléktalanregény is, igen, de ez is félrevisz, mert bár a probléma jelen van, nem ez a regény tárgya. Tulajdonképpen egy szerelmi háromszög története a regény. Ismét felzúdulás. Abba is hagyom, nehogy mindenki felé elspoilerezzem a regényt, és a napló olvasói is felzúduljanak.

A viccet félretéve, Csaba elemzi a regényt, fordítói problémákra is felhíva a figyelmet, a szereplők neveinek, a helyneveknek fordításán túl egészen addig, hogy a kötetben közölt Szeged térkép mennyire integráns része a műnek. Károlyi Csaba ezúttal is jó, ő mindig jó, felkészült, humoros, figyelmes, és ezúttal is kiérdemli a befogadók szupermenje titulust, melyet tavaly ragasztottam rá, de valahogy nem akar mémként működni.

Este Márkus Virág és a JAK-hoz több szállal kötődő Mán-Várhegyi Réka látogatott hozzánk. Virág nem az irodalomtudomány felől érkezett, hanem inkább a fordítás felől; az Észt Intézet munkatársa, észtről magyarra fordít. Réka író – Virág első kérdése épp erre vonatkozik. Hogyan lett azzá, mikortól lesz valaki foglalkozását tekintve író. „Én is azok közé tartozom, akik gyerekkoruk óta romantikus vággyal gondoltak rá, hogy milyen jó lenne, ha egyszer író lennék. Amolyan mesebeli foglalkozásnak tűnt, aztán egyszer csak lett több könyv, melyeken rajta van a nevem. A fiatal írókban általában van némi bizonytalanság, hogy mások számára is romantikus ez, nem neveznék magukat írónak, úgy érzi az ember, hogy ahhoz több kell. De felesleges ez a mitizálás.”

Réka Viszlát, kamaszkor! című novellájából rövidfilm is készült, mellyel a rendező, Szilágyi Fanni a Friss hús rövidfilm-fesztivál győztese lett. Rékának nagyon tetszett a végeredmény, de radikálisan más lett, mint a novella. „Abban, hogy ez a film nyert, a novella kevéssé játszik szerepet, szinte csak egy ötlet volt a filmhez. Sok minden van egy novellában a sorok között, nehezen is tudtam elképzelni, hogyan is lehet ebből film. Mondtam Fanninak, hogy nyugodtan változtathat a történeten. Változtatott is, és ez jó – máshol képződik a jelentés és a tanulság, máshogy sűrűsödik össze a dolog.”

A JAK gondozásában megjelent Boldogtalanság az Auróra-telepen címét – mely kötetben a fent említett novella is megjelent – Réka viccesnek szánta. Tényleg. Őszintén meglepte, hogy a visszhang aztán az lett, hogy a kötetben a boldogtalanság különböző formáit írja meg. „Számomra ezek a novellák próbálkozások a boldogságra. Arról szólnak, hogy hogyan is éri el az ember, hogy boldog legyen. És hogy mi az, ami meggátolja ebben. Olykor saját maga, olykor rajta kívül álló dolgok, melyekre nincs ráhatása. Ezek alapvetően az én történeteim, nagyon sokat költöztem, mindig új és új helyekre próbáltam beilleszkedni, próbáltam megfelelni, empatikusnak lenni, bekaméleonkodni magam. És próbáltam megfelelni a magamról alkotott képnek. Az írás furcsa szembenézés önmagunkkal; amikor a novellákat elkezdtem kötetté szerkeszteni, meglepett, hogy a saját problémáimat így kiterítve látom.”

Olyanok a szereplőid – mondja Virág –, hogy nem nagyon akarunk azonosulni velük. Mindnek van olyan tulajdonsága, ami elidegenít, amivel nem szívesen azonosulunk. De mégis, nagyon emberiek maradnak, és ettől nem tudjuk őket elítélni sem. „Az volt a célom, hogy olyan a szereplőim legyenek, akikkel lehet azonosulni, de úgy, hogy magunkon röhögünk közben. Hogy a humor legyen az, ami feloldja az azonosulásban a kellemetlenséget.”

Mán-Várhegyi Réka JAK-kendő díjas, elnyerte a Móricz Zsigmond ösztöndíjat és a Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat is tavaly, melyet idén használ fel. Utóbbi kuratóriumában Keresztury Tibor, Esterházy Péter és tegnapi vendégünk, Szilasi László foglal helyet, az ösztöndíj egyik célja pedig a szerző németországi megjelenésének elősegítése is. Van-e már készen fordítás? – kérdezi Virág.

„A kötet első és utolsó novelláját lefordították angolra és németre, de hogy mi lesz ebből, fogalmam sincs. Nincs tervem még idegen nyelvű kötetre, egyelőre teljesen zöldfülű vagyok, csak nagyon örülök a fordításoknak. A német fordítást Zádor Éva készítette, az angolt Nagy Ildikó Noémi. Ő egy csomó kérdést tett fel, olyanokat, amikre nem is számítottam. Hogy milyen típusú mosógép, amiről szó van, mert nem mindegy, minek fordítja. Egy csomó olyasmit, amit én mellékesnek véltem a szövegben, de a fordításban ezek fontossá váltak.”

Virág olvasmányélményei még frissek Réka novelláit illetően, azt mondja, a novellák olvasásakor nem nézte meg előre, milyen hosszúak azok, nem tudta, mikor jön el a vége; amikor aztán egy-egy novella végére ért, sajnálta, hogy vége, maradt benne valami üresség. Arra gondoltam, jó lenne, ha írnál egy regényt, felnőtteknek – mondja Virág, hiszen ifjúsági regénye már van Rékának, A szupermenők címmel jelentette meg a Tilos az Á.

„Novellát írni teljesen más– mondja Réka –, mint regényt. Belebújsz akkor is valaki bőrébe, de nem kell éveken át együtt aludni vele. Az életének csak egy jellegzetes szakaszát írod meg, nem kell átkísérni egy másikba. Nagyon nehéz ennyi szöveget az embernek fejben tartani. Hogy a szereplőid honnan indulnak, hová jutnak el és hogyan, mikor és mi történt velük. Nagyon izgalmas kihívás. Mert írok regényt, igen. Évekkel ezelőtt kezdtem el, most dolgozom rajta egy ideje, de közben rengeteg más dolgot csináltam. Nem írok egyszerre több dolgot. Elkezdtem a regényt, aztán írtam novellákat, kicsit megint a regényt, majd mesekönyvet, ismét a regényt, felkértek az ifjúsági regényre, azt muszáj volt most megírni, talán ez volt az utolsó pillanat, hiszen egyre távolodom a kamaszkoromtól. Mindig vágytam rá, hogy írjak egy ilyet. Ha csak ’normál’ regényt írsz, nem olyan egyszerű életörömöt és humort vinni bele, főleg nem happy endet. Író legyen a talpán, aki ezt meg tudja csinálni. Én egyszer majd szeretném.”