PRAE.HU: A galériád egy év után a Bródy Sándor utcából a Vitkovics Mihály utcába költözik. Mi ennek az oka?

Nincsen nagy indok a háttérben, pusztán jött egy jobb lehetőség. Az előző tér is nagyon jó volt, ez a mostani viszont még közelebb áll az elképzeléseimhez, ideálisabbnak gondolom. Méretre nagyjából ugyanakkora, viszont itt az utcai fal teljesen üveges, így kívülről is látszanak a kiállítások. A tér pedig még letisztultabb, semlegesebb, ideálisabb a kiállítások számára. A fehér falak és a szürke padló kiállítás-rendezési szempontból az egyik legnépszerűbb standardnak felelnek meg, azt gondolom, hogy egy ilyen térben a művésznek, a galériásnak és a kurátornak is könnyebb gondolkodnia.

PRAE.HU: Galériás szempontból milyennek ítéled a környéket? Mennyire ideális?

Még nem költöztünk be teljesen, július 3-án nyílik itt az első kiállítás, amiből nagyjából le tudom majd szűrni, hogy szerencsésebb-e ez a helyszín. De azt gondolom, hogy egy galéria esetében nem feltétlenül fontos az elhelyezkedés, egy idő után ugyanis – ha már megvan a fix közönsége – bárhol be tudja vonzani az embereket. Persze biztosan segít, hogy közelebb kerültünk a belváros szívéhez.

PRAE.HU: Korábban már nyilatkoztad, hogy olyan kiállításokat szeretnél létrehozni, ahol az adott művész vagy művészek a falakat is “kihasználják”. Lesz erre lehetőség most is?

Igen, itt még inkább. Egyébként korábban ezek a megoldások inkább a szólókiállításoknál működtek, például Szombat Éva esetében, de a csoportos tárlatoknál is figyeltünk arra, hogy a teret úgy alakítsuk, hogy az összehozza a kiállított munkákat. A Hurrikan Press bemutatkozására például készült egy építmény, ami pontosan illeszkedett az arculatukhoz. Azt gondolom, hogy ezek a megoldások még jobban működnek majd ebben a térben, éppen azért, mert egy semleges, téglalap alakú helyről van szó. De ez továbbra is az alkotótól és az adott koncepciótól fog függni. Általában minden művészt arra kérek, hogy a munkákból egy nagy installációt hozzon létre, és ne pusztán a munkák bemutatására koncentráljon.

PRAE.HU: Hogyan születnek meg a kiállítások? Csapatmunka eredményeként vagy inkább a művész/galériás szava a döntő?

Általában közösen gondoljuk ki a koncepciót. A következő kiállítás esetében, amelyen Koleszár Adél második mexikói sorozatát mutatjuk be, a művész saját döntése volt ugyan, hogy ezek a képek együtt legyenek láthatóak, de azok elrendezését, a tér kialakítását végig közösen terveztük meg. Jellemzően tehát a művésszel együtt találjuk ki a kiállítást, illetve, ha van egy kurátor, akkor én a tervezés első felében hátrébb húzódok, ilyenkor a kurátor és a művészek dolgoznak össze. De szerintem ezek így egészségesek, mert csak az együttgondolkodással lehet elérni, hogy végül mindenki elégedett legyen a létrejövő kiállítással.

PRAE.HU: Mesélsz egy keveset erről a készülő kiállításról?

Koleszár Adél első sorozatából néhányat már bemutattunk a galéria első csoportos kiállításán. Én már akkor szerettem volna, hogy legyen egy önálló tárlata, de akkor még nem látszott, hogy milyen anyagot lehetne bemutatni. Majd Adél nyert egy londoni pályázaton, így el tudta készíteni a következő anyagát, aminek a fő témája a hatalom és a vallás. Most ezt fogjuk bemutatni.

PRAE.HU: Adélon kívül kik még a galéria művészei? Kikkel dolgozol jelenleg együtt?

Jelenleg ez egy alakuló történet, még több művésszel “próbálgatjuk egymást”. Egyelőre a galéria is próbálja megtalálni önmagát, ezért nem is várom el a művészektől, hogy azonnal elköteleződjenek mellettem. Úgy gondolom, hogy először együtt kell dolgozni, meg kell nézni, hogy a galériás és a művész elképzelései milyen pontokon tudnak találkozni, csak ezután lehet értelmes megállapodásokat kötni. Nekem is szükségem van arra, hogy ne érezzem pluszban azt a terhet, hogy egy művész minden dolgáért én felelek. Ez nem igen volna jó egy induló galériásnál. Most tehát annyit tudok mondani, hogy sok művésszel beszéltem le egy-egy kiállítást, esetenként már az időpontok is megvannak, a jövőbeli kötelékek pedig ezek fényében automatikusan ki fognak alakulni.

PRAE.HU: Hogyan találsz rá a művészekre?

Nem mindig hivatalos megkeresés során találok rájuk. Koleszár Adéllal például korábban is ismertük egymást, vele barátok vagyunk, nemcsak munkatársak. De van olyan is, hogy egy művész munkái megtetszenek, és ezután megkeresem az alkotót. Megbeszélünk egy találkozót, amin kötetlenül beszélgetünk a terveinkről, a céljainkról. Ha pedig ezek valahol találkoznak, akkor elkezdünk gondolkodni a közös munka lehetőségén. Ezután hagyunk jó sok időt, hogy mindkettőnkben megérjen a kiállítás, végül pedig összehozzuk azt.

PRAE.HU: Milyen az ideális viszony egy galériás és egy művész között?

Itt nyilván el lehet puffogtatni az összes olyan közhelyet, hogy tiszteljük egymást, őszinték vagyunk egymással, stb. Természetesen az számít, hogy a művész és a galériás is érezze, hogy ez a viszony szakmailag és anyagilag is megtérül. Sokáig azt gondoltam, hogy könnyebb a jó kapcsolat kialakítása, ha a művész a te generációdhoz tartozik, de később kiderült, hogy ez sem teljesen igaz. Elsősorban tehát az a fontos, hogy a galéria és a művész céljai fedjék egymást.

PRAE.HU: Hogyan lehet talpon maradni a budapesti galériás színtéren?

Az indulás egyszerűbb volt, mint amilyenre számítottam, azonban az életben maradáshoz fontos, hogy ne folyton azt lessük, a másik mit csinál. Persze fontos, hogy képben legyél, hogy tájékozódj, de csak mint műkedvelő személy, nem mint galériás, mert máskülönben beleőrülsz. Haladok a saját utamon, próbálok távolságot tartani, és nem folyton azt nézni, hogy mások merre mennek. Nem is pozícionálom a galériámat sehová, ennyi idő után ennek még nincs értelme. Persze nem mondom, hogy örökre ki tudom vonni magam ebből a forgatagból, de nem szeretném más galériákhoz mérni a sajátom, azok tükrében meghatározni, hogy én hol vagyok a térképen. De ez a hozzáállás a magánéletemre is igaz: nem hiszem, hogy jót tesz, ha folyton másokhoz mérjük magunkat.

PRAE.HU: Talán éppen ettől lett egyéni az utad is: az ELTE esztétika szakát elvégezve a Sothesby’s Art and Business képzésén folytattad a tanulmányaid. Hogyan kerültél Londonba?

Az esztétikát nagyon szerettem, azonban az utolsó félévben már éreztem, nem biztos, hogy fel tudnám tenni az életem erre, ezért kell valami, ami kicsit praktikusabb és közelebb áll a valósághoz. Az esztétika kiváló alapot teremtett, de szükségem volt valami másra. A Sothesby’s Art and Business képzése végül is adta magát és most úgy látom, hogy ez a kétféle tudás nagyon jól kiegészíti egymást.

PRAE.HU: A Sothesby’s képzését követően nem merült fel benned, hogy egy aukciós háznál helyezkedj el?

Szép lenne, ha azt mondanám, hogy soha nem fordult meg a fejemben, hogy bejussak, de a valóság az, hogy nem kerültem be, pedig kétszer is próbálkoztam. Ennek ellenére nem éreztem, hogy elvették az álmaimat, hiszen tudtam, hogy ezekre a helyekre nagyon nehéz bejutni, így párhuzamosan galériáknál is próbálkozni kezdtem, ami végül össze is jött. A galériás világ nagyon megtetszett, nem volt bennem hiányérzet, hogy nem egy aukciós háznál kötöttem ki.

PRAE.HU: Kint hol dolgoztál és milyen tapasztalatokat szereztél?

Elsősorban galériáknál dolgoztam, de voltam alapítványoknál és art pr ügynökségeknél is. Lehetőségem volt sokféle dolgot kipróbálni. Mindegyiknek megvolt a maga haszna, ha más nem, annyi mindenképp, hogy világossá vált számomra: a galéria áll hozzám a legközelebb.

PRAE.HU: Miért jöttél mégis haza?

Ennek elsősorban személyes okai voltak. A kezdeti időszakban nehéz volt visszarázódni ebbe az életbe, de szerencsére szinte azonnal jött egy projektmunka, majd ezzel párhuzamosan elkezdtem gondolkodni a saját galéria megnyitásán. Amikor láttam, hogy ez kivitelezhető, akkor egyértelmű volt, hogy maradok, annak ellenére, hogy közben befutott egy londoni álláslehetőség is. Akkor viszont már nem éreztem azt, hogy vissza kellene mennem.

PRAE.HU: Mi a legnagyobb különbség a londoni és a budapesti galériás színtér között?

Nem látok bele ezekbe túl mélyen, de az biztosan nagy különbség, hogy Londonban bármi történik, az kapásból nemzetközi. Magyarországon sokkal nagyobb erőfeszítést kell tenni, hogy egy kiállítás híre külföldre is eljusson, itt a galéria és a művész ezért kőkeményen megdolgozik, míg Londonban eleve olyan újságokba, portálokra küldöd el a sajtóanyagot, amit a világon mindenhol olvasnak. A művészeknek is nagyon vonzó, ha egy londoni galéria keresi meg őket: Londonban mindenki jelen akar lenni, mert ha ott egyszer valaki észrevesz, akkor jobbak az esélyeid a fennmaradásra, a népszerűségre. Itthon ez sokkal nagyobb kihívást jelent.

PRAE.HU: Hogyan gondolkodsz a művészet piaci értékéről?

Ez egy nehéz dolog, sokszor lehet súrlódási felület a művész és a galériás között. Szerintem nagyon fontos megtalálni azt az egyensúlyi állapotot, amiben a művész koncepciója és az eladhatósági szempont sem sérül. De erre nincs jó recept, éppen ezért kell mindig leülni a művésszel és alaposan átbeszélni ezeket a dolgokat is.

PRAE.HU: Milyen terveid vannak az elkövetkező időszakra?

Nekem egyelőre még minden kiállítás világmegváltás: az elején járunk, így az egyes kiállítások létrehozása hatalmas izgalommal tölt el, miközben félek is tőlük. Egyelőre tehát semmiféle nagy dolgot nem tervezek, most arra figyelek, hogy minden kiállítás jól sikerüljön, hogy az elém gördülő akadályokat jól tudjam kezelni. Azt gondolom, hogy ha ez sikerül, akkor az már jó: ha a részek olajozottan működnek, akkor a nagy egész is rendben lesz.

Fotó: Bach Máté