Hát elkezdődött. Idén Dunabogdányba kellett megoldanunk a kijutást, kilenc napra elegendő, mindenfajta időjárási körülménynek megfelelő ruhával, a munkához szükséges felszerelésekkel. Idén azonban nem volt szükség rá, hogy szótárakkal tömjük tele a csomagtartót, hála az Akadémiai Kiadónak, amiért online szótárakat biztosít a tábor idejére a hallgatóknak. Van azért, amire szükségünk van így is: az értelmező szótár több kötete velünk utazott, hasonlóképp az etimológiai szótár is (utóbbi feltehetően egy, az autóban folytatott beszélgetés hatására a csomagtartó nyitásakor arccal a földre is vetette magát, markáns véleményét ilyen módon kinyilvánítandó sofőrünk meggyőződéséről, mely szerint a magyar nyelv a sumer egyenesági leszármazottja).

Megérkeztek a fordítók is; idén van angol anyanyelvű, német, olasz, szerb, horvát, lengyel, bolgár, udmurt és észt hallgatónk, és bátor magyar hallgatóink is vannak, akik itt, a táborban természetesen idegen nyelvre fordítanak; angolra és franciára.

A műfordításról szóló háromnapos előadásból, melyet tavaly Márton László tartott nagy sikerrel, talán hagyomány kerekedik: idén Kappanyos Andrást kérték fel a szervezők erre a feladatra. Andrást úgy mutatja be L. Varga Péter, mint az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársát, korábban a Pécsi Tudományegyetem, ma a Miskolci Egyetem oktatóját, aki a műfordítás elméletének és gyakorlatának egyaránt jó ismerője; előbbire a tudományos munkássága a garancia, utóbbira többek közt az, hogy ő vezette a 2012-ben megjelent Ulysses újrafordítást létrehozó műfordító csoportot. Inkább tudósféle ember vagyok, mint művészféle, mondja András, tudományos szempontból szeretek inkább műfordítással foglalkozni. A műfordítás egyébként is inkább tudomány, kifinomult mesterség; ha a műfordító művészként gondol magára, az nem jó dolog – mondja.

Laptopján egy márványból faragott lófejet mutat fel, mely a Parthenon oromzatát díszítette valaha. Szeléné lovainak egyike, tajtékos, csatakos, elfáradt a csatában, a következő pillanatban a halál vár rá, pofáján dagadnak az erek. Ez a ló a műfordítás lehetetlenségének allegóriája – mondja András. Az eredetit úgy faragta ki az alkotója egy márványtömbből, hogy a márvány erei a ló erei lettek, az a márványtömb eleve tartalmazta ezt a lovat, csak le kellet róla faragni a felesleget. A műfordító az a szobrász, akit megbíznak a feladattal, hogy másolatot készítsen erről a lóról. A lehetetlenség pedig éppen ebben rejlik: a szobrász egy másik márványtömböt kap ugyanis, melyben más erek húzódnak és máshol. Neki sohasem lesz tökéletes a lova, sohasem lesz tökéletesen ugyanolyan; azt a lovat csak az az egy márványtömb adhatta ki.

Folyamatosan kompromisszumot kell kötnünk azzal, hogy mit ad ki a mi márványtömbünk – mondja. Az eredeti alkotó a maga márványtömbéhez alakítja az elképzeléseit. A műfordító azonban nem egy képlékeny ideát visz magával, hanem egy kész lóformát. Azok a körülmények, melyeket nem uralt az eredeti szobrász sem, az eredeti műben megkerülhetetlenné válnak. A másolat ezt a szükségszerűséget nem hordozza magában. Magának a márványtömbnek – és akkor e helyütt mondjuk ki: a nyelvnek – is komoly története van, aztán a kifaragott lónak – az eredeti műalkotásnak – is komoly története lesz, mire eléri azt a rangot, hogy másolat készüljön belőle. Ki van téve az időjárás – a történelem, a kultúra, a kánon, a körötte folyó elméleti diskurzus és az utána létrejövő művek – viszontagságainak. Egy másik nyelvben, másik kultúrában ugyanez a történet, a kulturális kontextus nincs meg, és nem is reprodukálható.

Jakobson két, egymásnak látszólag ellentmondó kijelentést tesz a műfordításról: az egyik lényege, hogy a kognitív adatok mindig lefordíthatók, mindig átkódolhatók más rendszerbe, a másiké, hogy a költészet, és általában a nagyon erős poétikai funkcióval bíró szövegek definíciójuknál fogva lefordíthatatlanok. A műfordító feladata kettős: egyfelől valóban adatátkódolás vagyis a szavak és a szintaxis megértése és a célnyelvben ugyanezek létrehozása zajlik, másfelől pedig a kulturális kapcsolatrendszer valamiféle leképezése történik egyúttal. Ám mivel ez utóbbi teljes egészében lehetetlen, valamiféle fordítói stratégiához nyúlunk. Kappanyos Schleiermacherét tekinti a leginkább érvényes megfogalmazásnak, mely szerint vagy az olvasót visszük a szöveg értelméhez, vagy a szöveg értelmét visszük az olvasóhoz. Ez a két módszer merőben eltér, a fordítástudomány az egyiket háziasító (domesticating), a másikat elidegenítő (foreignizig) tendenciának nevezi. Magyarországon nagyon erős az a káros hagyomány – mondja András –, mely szerint az olvasót kímélni kell. Ezt gyakran fontosabbnak tartják, mint azt, hogy az információ megőrződjön. Pedig a műfordító feladata az, hogy az eredetiből minél többet őrizzen meg, és ne hamisítson, ne szennyezze az eredetit. András a domesticating ellenében nagyon erősen a foreignizing mellett foglal állást. Amellett, hogy egy megoldás ellen ne legyen érv, hogy ilyet nem mondunk magyarul. Mostantól majd mondunk. (Tekintsünk csak Arany János fordításaira, vagy akár műveire.) A nyelvnek is jó, ha szembesül valamivel, ami a saját rendszerén kívül esik. A magyarban sok a puha szabály, melyeket könnyen meg lehet sérteni, és ebben rengeteg poétikai lehetőség van. Ám míg az eredeti műveknél a hasonló megoldásokat zseniálisnak találjuk, fordítás esetében hajlamosak vagyunk úgy vélni, hogy béna volt a fordító. És bár a fordítás elkerülhetetlenül normalizál, valami jelet azért kell hagyni, ha éppen a normától való eltérés az információ.

Fontos segítség a fordításban, ha a célnyelvben vannak átjárási lehetőségek: rokon nyelvekről fordítani jóval egyszerűbb, illetve ha működni tud a szövegbeli heteroglosszia, azaz belső többnyelvűség, tehát ha az adott nyelvnek több sztenderdje van. Az angolban mindkettő adott: a francia és a német felé például megvan az átjárás, és több nyelvi sztenderd is létezik (ír, skót, ausztrál, stb.).  A magyar azonban egyedül van. Nincs rokon nyelv, nincsenek sztenderdek sem.

Bár András elméletről beszél, gyakorta tesz hozzá gyakorlati példákat is – még ha azok hely hiányában jelen beszámolóból kimaradtak is. Nem is lehet műfordításról példák nélkül beszélni, hiszen a példák alapvetően meghatározzák a tárgyhoz való viszonyunkat. Egyetemes műfordítás-elméletet – éppen azért, mert a kiépített érvrendszer nagyon erősen épít a példákra – nem is nagyon lehet alkotni. James S. Holmes úgy fogalmaz, hogy egy vers fordítása metavers. Kulturálisan nem áll az eredeti helyére, hanem hírt ad róla. Ha a fordítást beemelem egy elemzésbe, az már meta-metaszöveg lesz, s ha ezt az elemzést még le is fordítom, az már meta-meta-metaszöveg, és így tovább. Műfordítás-elméletről szóló szöveg fordításakor állandó dilemma, hogy a fordító a példákat hagyja-e meg, vagy az érvelést.

A következő két nap sok-sok példát tartogat majd nekünk, ebben biztos vagyok. És sok-sok dilemmát is.

Gondoltam, csináljunk gyorsan egy szelfit, mert köztudott, hogy mániákus szelfiző vagy – indítja Kabai Lóránt a Péterfy Gergellyel folytatandó esti beszélgetést. És jó lett volna, ha egy bádogasztalhoz ülünk le beszélgetni, hiszen itt van néhány száz méterre tőlünk a Gondűző a maga bádogasztalaival, mai gyakran megjelenik a korai írásaidban, itt az Áprily-völgy, Kisoroszi, ahol élsz, és amely házat a nagyapád vásárolt… Shakespeare vásárolta – helyesbít Péterfy. A makrancos fordításából vette a nagyapám.

A beszélgetésben végig fontos szerepet játszik az ősök öröksége; Péterfy két nagyapja két jelentős költő, Áprily Lajos és Jékely Zoltán, nagyanyja Jancsó Adrienne, apja, Péterfy László. Hogyan hat az emberre egy ilyen család öröke, mit hoz magával ebből az ember, kérdezi Kabai. Péterfy erre mesél, arról a Budáról, ahol felnőtt, arról a Dél-Budáról, ahol a polgári deklasszált értelmiség szociokulturális közegében a korábbi keresztény-úri Magyarország ott dunsztolódott a kádári celofán alatt. A másik oldalt, az ismert világ másik oldalát az Áprily-völgy adta, ahová Szászországot mentette át dédapja és a többi odatelepült erdélyi értelmiségi. Innen, e két zárt világból indult tehát a pálya, mégpedig a klasszika-filológia felé.

Mesél aztán írói pályája indulásáról, a rendszerváltást követő folyóirat-alapítási lázról. „A ’90-es évek eleji kulturális életben volt egy furcsa vágy arra, hogy ugyan írók vagyunk, folyóiratot csinálunk, de azért legyünk nagyon gazdagok is. A Törökfürdő is próbált marketingelni, és Bence Ottó előállt a szlogennel: miért nem engednek be bennünket a nagyon az irodalomba. Na de miért is engednének, hány regényt írtál? Mit tettünk le az asztalra? Lilazakós, privatizátor marketinges emberek azt gondolták akkoriban, hogy az irodalmat ilyesmivel meg lehet dobni. Jánossy Lajos, Térey meg én ezt gyanakodva fogadtuk. Nem volt az ilyen krakéler, felvágós belépő jóízű. A ’90-es évek elején voltak kánondöntögető próbálkozások, de jöttek rettenetesen tehetségtelen antológiák is, ezekbe belenéztél és úgy érezted, hogy úristen, inkább olvasok megint Esterházyt.”

Beszél a maga kánondöntögetéseiről is, még a hivatalos beszélgetés kezdete előtt, a parkbéli csevej során kiderül, Péterfy nem tud nem az irodalomelmélet felől közelíteni akkor sem, ha ír. Károlyi Csaba, mert ő is itt van, csak érdeklődőként ma még, mert majd holnaptól lép fel érdemi szerepben, de hiába, ilyen ez a tábor, itt van mindenki, aki számít, tudtommal még Márton Laci is jelezte, hogy esetleg erre jár, ha olvassa, üzenem, hogy várjuk, tehát Károlyi Csaba meg is jegyzi, hogy az író ne legyen irodalomtudós, amikor ír. Gergely azt mondja, ez nem megy. Szerkezeteket, az irodalomelméletben épp divatos paradigmákat próbál szándékosan áthágni. Akkor is, ha ez nem lesz sikeres kísérlet, tanul belőle valamit; így történt ez A tűzoltóparancsnok szomorúsága című művével is, mely szerinte kísérlet szintjén maradt és nem lett jó könyv, ugyanakkor az ott tanultakat felhasználta és működtetni tudta már a Kitömött barbárban. „Az az elméletem, hogy a világ minden ember számára tízezer nyelven van írva. Amikor az ember ír egy regényt, megfejt ezekből egyet. Vagy amikor kimond egy mondatot. Hamvassal szólva lehánt a tízezer bőrből egyet és azt érzi, hopp, ezt a réteget tudom olvasni. Minden egyes regény, melyet megírtam, egy-egy ilyen nyelv. A tűzoltóparancsnokban megtanultam, milyen az elbeszélésbe oltott elbeszélés.”

 „Amikor novellákat írtam – meséli –, mindig azt éreztem, hogy a francba is, megcsináltam egy világot és ilyen hamar befejezem? Legszívesebben írtam volna mindegyikből egy-egy regényt, mert mind megteremtett egy saját nyelvi univerzumot. De úgy éreztem, mágia kellene ahhoz, hogy ebből regény alakuljon, én ehhez kevés vagyok. Most így, már öregen tudom, hogy a stílus és a nyelv micsoda preskripciós erővel bír. Nem én mondom őt, ő mond engem.  Most is a nyelv mond engem, de most már kicsit erősebb játszópajtás vagyok.”

Péterfy végül beszél az írói siker receptjéről is, de ez utóbbiról nem rántom le a leplet. Maradjanak titkok is a műfordító táborban. Tessenek eljönni, és meghallgatni.