PRAE.HU: Hihetetlen mennyiségű tanácsadókönyv, babás-mamás fórum, blog, kismama-, anyukanapló létezik; a könyved viszont valami egészen más.

Hercsel Adél: Óriási piaca van ezeknek a könyveknek, hatalmas a túlkínálat. Éppen ezért az is cél volt, hogy ebben a tematikában készüljön valami teljesen más, valami különleges. Ha erőt veszek magamon, és kategóriát keresek az AnyukaLandnak, akkor leginkább a rendhagyó kismama napló címkét lehetne ráakasztani. De ez sem az igazi!

PRAE.HU: Sok kérdésben egymásnak feszülnek az indulatok.

Tipikus, ahogy az anyukák tromfolnak: „bezzeg az én gyerekem már….”, „de én jobban tudom!” „nálunk ez így meg úgy megy….”, stb. Néha én is észreveszem magamon, hogy ezt csinálom. A könyvben részben ezt az attitűdöt is szerettem volna kifigurázni: én se tudom, te sem tudod, valójában senki nem tudja a tutit, és ha jobban belegondolunk, egy bizonyos szemüvegen át nézve mindez nagyon vicces. Nem kell mindig mindent tudni! Megszületett a gyerekem, fogalmam sincs például, hogyan kell szoptatni, pelenkázni, megfogni, de semmi vész, majd megtanulom és belejövök, ahogy minden későbbi, gyerekkel kapcsolatos teendőbe is.

PRAE.HU: A könyvheti bemutató után az jutott eszembe, mennyire nem ismerhetjük a másik határait, érzékenységét, kit mi zavar. Például az anyukáknak egy bizonyos fokig tűrni kell a „mikor szülsz, van-e tejed” típusú kérdéseket, hiszen az érdeklődők ezzel fejezik ki a kedvességüket. Kinek hol a határ, nem tudhatjuk elsőre… Hogy látod ezt a fajta kommunikációt?

Egyrészt tapasztalható egy nagyfokú elidegenedettség, nem nagyon kommunikálunk egymással, ennek ellenére a terhes nő mintha közügy lenne. Miközben nem tudjuk, kicsoda a szomszédunk, úgy érezzük, a terhes nőhöz, az anyukához mindannyiunknak köze van. Szerintem a terhességem a legprivátabb magánügyem. Valószínűleg azért gondolunk közügyként a gyermekáldásra, mert kevés gyerek születik, aggódunk, hogy fogy a magyar. Sokszor éreztem, hogy főleg egy fővárosi környezetben, a magam közegében 24 éves anyukaként viszonylag ritka madár vagyok. Sokszor szembesültem azzal, hogy valaki összecsapta a tenyerét, és azt mondta, jaj, de jó, végre itt egy fiatal anya! Az egészségügyben konkrétan a kislány kategóriába tartoztam. Amikor először mentem a terhesgondozóba, a portás kérdés nélkül elirányított a szobába, ahol a sürgősségi fogamzásgátlót lehet beszerezni. Mindig kikértem magamnak, amikor az egészségügyi dolgozók minden anyukát magáztak, engem pedig tegeztek. Persze, ha mindennapos lenne, hogy majdnem az összes velem egyidős nő gyerekekkel rohangál az utcán, talán nem volna eltúlzott ez a reakcióegyüttes.

Szóval látok egyfajta disszonanciát ebben a kérdésben. Örülünk, ha várandós nő van a környezetünkben, akinek csupa jót akarunk. Sokszor ezért érdeklődünk a hogyléte felől. (Közben azt se felejtsük el bevallani magunknak, hogy imádunk kíváncsiskodni!) De például ha belegondolunk, mi van annak a kérdésnek a mélyén, hogy „tervezett” gyerek-e vagy sem? Most tényleg arról kell beszélgetni, hogy mit művelünk a hálószobában? Végül is azt kérdezi, hogy védekezünk-e vagy sem. Felnőtt férfi, felnőtt nő, csak el tudják rendezni egymás között ezt a dolgot, legalábbis én olyan világban élek, ahol ez így van, másrészt meg, ha nem tervezett gyerek, akkor neki nem örülünk? Ettől a kérdéstől a mai napig zavarban vagyok és nem is tudok rá igazából válaszolni. Ez is jól példázza azt, hogy sokszor bele sem gondolunk, mikor vagyunk indiszkrétek a másikkal szemben.

Persze most valahol nagyon igazságtalan vagyok, mert lehet, hogy valaki tényleg aranyosan érdeklődik, amit mi tolakodásnak vélünk, és fordítva. Ebben is látom az ellentmondást. Azonban a legnagyobb disszonancia abban van, hogy az anyukák erről nem igazán tudnak beszélni. Az irodalom nagyon sok kibeszéletlen téma feldolgozására alkalmas lehet, mint például a legutóbbi olvasmányélményem, Kiss Noémi új kötete, a Sovány angyalok, amelyben nagyon fontos témákról, többek között a meddőségről és a családon belüli bántalmazásról ír. Igazából nincs nyelvünk arra, hogy beszéljünk ezekről a problémákról, de az irodalom ezekben segíthet. A könyvem valahol egy nyelvalkotási kísérlet is: ha már egy csomóan kéretlenül belemásznak az auránkba, akkor legalább próbáljunk meg szellemesen reagálni. Ne az legyen az első reakció, hogy beszólok, hanem próbáljam meg frappánsan, lazábban kezelni a helyzetet.

PRAE.HU: Hogyan jött létre a könyv?

Az első szöveg akkor született, amikor először bementem a terhesgondozóba. Kérdeztem, hol a terhesgondozó és mondták, hogy az onkológia folyosóján. Ettől sokkot kaptam. Aztán mondták, hogy a terhes kiskönyvet a vizeletes poharakra kell rárakni. Éreztem, hogy ez annyira szürreális, hogy muszáj megírni. Újságíró vagyok, ezért állandóan figyelek, van bennem egy alapvető közlésvágy, ezért párbeszédes formában megírtam ezt az élményt, amit föltettem a Facebook oldalamra. Ez nagyon tetszett az ismerőseimnek, azonnal több száz lájkot kapott a szöveg, ezért még jó párat kiettem az oldalamra a hasonló élményeimről. Ezekre figyelt fel Csapody Kinga, aki Szabó Tibor Benjámin, az Athenaeum Kiadó vezetőjének figyelmébe ajánlotta a szövegeket. Ő keresett meg, hogy írjak összesen hatvan hasonló szöveget, amiből végül összeáll egy kismama naplószerű könyv. Az első szövegek megtörtént élmény alapján íródtak, de ahogy haladtam a leadási határidő felé, egyre több fikciós, félfikciós, talált szöveg jött hozzá. A hang már az első posztban megvolt, ami már az első, említett reakciók alapján sokak számára szimpatikus volt. Már „csak” ezt kellett működtetni. Nagy flow volt megírni ezt a könyvet, mert ösztönösen éreztem, tudtam, hogy mi az, ami belefér. Próbáltam a témakör minden részét lefedni, legyen szó tipikus női szituációkról, fodrászról, manikűrösről, de legyenek szövegek általánosságban az anyaságról, kórházi helyzetekről, szolgáltatásokról, amikkel megkeresik a szülőket. A terhességről és nagyjából az első évről számol be a kötet.

PRAE.HU: És mindegyikben van valami csavar…

Törekedtem arra, hogy ne szimpla sztorik, hanem rétegzett, irodalmi szövegek szülessenek. Elég sokat csiszolgattam rajtuk, hogy pont annyi szóval mondjam el a történetet, amennyi szükséges. A párbeszédet szerintem patikamérlegen kell kimérni, hogy igazán szórakoztató és rétegzett legyen. Sokszor úgy éreztem magam, ahogy a költők érezhetnek: nagyon ügyeltem a szavak sorrendjére, sokáig játszottam velük, hogy a helyükre kerüljenek, meglegyen a kellő ritmus, a lendület és az összecsengés. Izgalmas kihívás volt egy-egy mondattal, megszólalással tipikus helyzeteket és figurákat teremteni. Egy-egy karakter megírásával az volt a célom, hogy az olvasó arra gondoljon, hogy „igen, nekem is van egy ugyanilyen tipikus ismerősöm.” Igen, én is ismerem a bolond kutyás nőt a szomszédból, a nagyszájú házmestert, a kíváncsi nyugdíjast, az oltásellenes szülőket, praktikusékat, vagy éppen tisztaságmániás ökoanyut. Amúgy is „tégla” vagyok, de miután tudtam, hogy könyvet írok, akkor különösen az lettem. A nőgyógyásznál már direkt közel ültem a gyermeket váró párokhoz, és hallgattam őket. Még a szülőszobában is figyeltem, hátha elkapok egy vicces szituációt, a nőgyógyászt már direkt úgy kérdeztem, hogy később szöveget írhassak belőle. Arra viszont maximálisan törekedtem, hogy a szövegekből konkrétan senki se legyen felismerhető.

PRAE.HU:  Irodalmi műfajban ez az első könyved?

Abszolút! Egyelőre semmi ambíció nincs bennem, hogy szépíró legyek. Szeretek újságíróként dolgozni, szeretek kérdezni, cikkeket írni. Már készül a következő könyvem, de az már klasszikus újságírói műfaj, egy riportkönyv lesz. Nagyon boldog vagyok, hogy az AnyukaLand megszületett, de nekem az is elég lett volna, ha ezeket a történeteket megosztom a Facebookon, vagy fölteszem egy blogra, és jól szórakoznak rajtuk az ismerőseim, a barátaim. Nagy bónusz az életemben, hogy megjelent ez a könyv, de nem erre alapozom az önbecsülésemet. Ennek köszönhetően írás közben semmiféle görcs vagy kényszer nem volt bennem, szerencsére a határidő miatt sem kellett aggódnom.  Szerintem ebből a lazaságból és lelkiállapotból fakadóan működnek a párbeszédek a könyvben.

PRAE.HU:  Mégpedig nagyon jól, holott nem könnyű párbeszédet írni…

Bosszankodok is néha azokon a regényeken, amik jól meg vannak írva, de borzalmasak, erőltetettek bennük a párbeszédek, a fordításokról nem is beszélve! Sosem tanultam dráma-vagy forgatókönyvírást, ezért laikusként mondom, hogy a lényeg talán az, hogy meg kell ragadni az élőbeszédszerűség és a konstruálás közötti finom átmeneteket. Érezni kell, továbbá nagyon mértéktartónak kell lenni. Mindig egyensúlyoztam a fikció és a valóság határán, de nem is az a fontos, hogy mi történt meg, és mi nem, hanem az, hogy mi az, ami még hihető, és mi az, ami már nem. Az előbbin belül kell maradni. Ebből fakadóan remélem, hogy az AnyukaLand a gyermeket váró párokon és a kisgyermekes szülőkön kívül, mások számára is szórakoztató lesz.

PRAE.HU: Lackfi János mondta egyszer, hogy az író nagy gazember, mert folyton figyel és nem tudni, mit épít be a művébe. Konkrétan, lop.

Ezzel teljes mértékben tudok azonosulni! Magam is ki voltam hegyezve, nagyon sok terhes nőknek, kisgyermekes anyukáknak szóló honlapot, kiadványt, magazint elolvastam. Viszonylag sok kismamás, anyukás fórumba, Facebook csoportba feliratkoztam. A Gyakorikérdések.hu fórumait mindenkinek ajánlom, nagyon jókat szórakoztam rajta, az is különösen hasznos ihletforrás volt. A kötet bizonyos szövegeit onnan vettem és gondoltam tovább.

PRAE.HU:  Kész a könyv, most is ki vagy valamire hegyezve?

Amikor leadtam a kéziratot, azonnal kiiratkoztam az összes anyukafórumról és kapcsolt egyet az agyam. Bár Rózával most kezdődik a játszóteres korszak, lehet, hogy ott ér el majd csak igazán az ihlet! Éles váltással egy másik könyvet írok, ami a megcsalásról és a viszonyokról szól. Most ha beülök egy kávézóba vagy étterembe, gyorsan kiszúrom a titkos randikat és a szeretőket.

PRAE.HU: Mondták a történeteidről, hogy „kis magyar szocio”, Örkény egyperceseihez is  hasonlították.

Igen, és azt is többen mondták, hogy kicsit Woody Allenes. Eddig szerencsére pozitívak a visszajelzések. Kicsit dráma, kicsit dokumentarista, kicsit önéletírás. Akármi is legyen az AnyukaLand, remélem, hogy egy hosszú életű könyv lesz, amit majd nagy örömmel ajándékoznak egymásnak a terhes nőknek és friss szülőknek babalátogatáskor a plüssállatok, cumisüvegek és a babaruhák mellett. Emellett az AnyukaLandot természetesen azoknak is ajánlom, akik egy igazi irodalmi csemegére vágynak, vagy egyszerűen szeretik a nem közhelyesen humoros olvasmányokat.

PRAE.HU: Tetszett, hogy nem ítélkezel.

Cél volt, hogy ne bántsak meg senkit. Megfogadtam, hogy lehet irónia, önirónia, gúny a szövegekben, de a maró gúny már nem fér bele. Lássa az olvasó a többiek és saját karikatúráját, de szigorúan a finom és egészséges humor határain belül. Ez a könyv senkit sem fog megbántani.

PRAE.HU:  Végül „pelenkaföld ismeretlen napszámosa” is színre lép…

Az összegző Bébi negatív, Bébi pozitív című szövegek és az Öninterjú az anyaságról után szerette volna a szerkesztőm, Peiker Éva, hogy pozitív legyen a könyv végkicsengése. Már 59 szöveg megvolt, és feltűnt, hogy a történetekben nincs apa, ezért megkértem a férjemet, hogy írjon a kötetbe egy apás szöveget. Ekkor született meg a De hol van Apa? című írás, ami a kötet végére került. Így a férfiak is találva érezhetik magukat. Hajlamosak vagyunk csak a babával és a mamával foglalkozni, pedig a gyerek nem az anya projektje, az az ideális, ha a mindkét szülő egyaránt jelen van. A baba születésével az apa életében is nagy változások történnek, hatalmas felelősség kerül az ő vállára is. Ez a szöveg a könyv utolsó oldalán egy gesztus a férjem és a mindenkori apák felé: bár anyu kalandjai vannak a fókuszban, nem feledkeztünk meg róluk, és arról, hogy ők is fontosak, ők is részesei a történetnek.

Fotó: Bach Máté