A koncert plakátja elég blikkfangosra sikeredett: a füstből kiemelkedő Kocsis Zoltán és Dante tűzben égő neve igazán hívogató volt; ez az eredményen is meglátszott: szinte teltház előtt játszott a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Azonban a „nagy dobásra”, a Liszt-szimfóniára a szünet utánig várni kellett.

A koncert első felében is Liszt darabjait hallhattuk: az 1860-as Két epizód Lenau Faustjából (Éji menet és Mephistó-keringő) „furcsaságát” azt hiszem, nem kell hosszan taglalnom: Liszt nem Göethe Faustját vette alapul, hanem az osztrák Nikolaus Lenau azonos című művét, és azon belül is inkább Mefisztó karaktere foglalkoztatta.

Liszt egyébként a drámai költeményhez képest felcserélte a két részletet: előbb van a bűntudat és aztán a bűn feldolgozása. Kívánalma szerint pedig együtt kell játszani a két darabot. Egyik levelében írja: „Tematikus összefüggés persze nincs a kettő között; ennek ellenére összetartoznak, az érzés kontrasztja révén”, egy másikban pedig ezt:  „Különösen azt szeretném, hogy a két Faust-epizódot egymástól szét nem választva adják elő – megkockáztatva, hogy a közönséget Az éji menettel néhány percig untatják.”

Hát, erre csak azt tudom mondani, hogy igaza volt: Az Éji menet tényleg altatódalnak tetszett, bár amikor a komor, mély tónusú dallamból kijutunk a világosságra és felhangzanak a hegedők és fuvolák tremolói, ha nem is katartikus, de kellemes élményben van részünk. Aztán ismét visszahullunk a sötétségbe.

A Mephisto-keringő (avagy Tánc a falusi kocsmában) azt a jelenetet idézi szemünk elé, amikor Faust Mefisztó segítségével elcsábít egy parasztmenyasszonyt. Aki talán eddig elszendergett az Éji meneten, az itt biztosan felébredt: hallhattunk erőteljes fokozásokat, visszahullásokat, de a folyamatosan érződő feszültséget is. A Filharmonikusok méltó társa volt Kocsis Zoltánnak, akit nem akarok ismét agyondicsérni…

Helyette az operatőrök kitűnő munkáját szeretném kiemelni: most valahogy különösen jó volt látni a nagy kivetítőn, hogy az éppen főszerepet játszó muzsikus hogyan használja hangszerét, pedig elég közel ültem a színpadhoz. Ugyanakkor az is megfordult a fejemben, vajon Kocsisnak nem zavaró-e az, hogy folyamatosan szembenéz önmagával. Aztán meggondoltam magam: miért lenne zavaró, körülötte leéghetne minden, ő valószínűleg akkor is tovább vezényelne…

Ezután egy olyan darab következett, mely méltó előkészítése volt a „nagy műnek”: Liszt Haláltánca egy rendkívül energikus, mutatós mű, olyan zongorára és zenekarra írt darab, melyben a szólóhangszer (zongora) igazán meg tudja mutatni, mire képes.

Oravecz György meg is mutatta: a specialista teljes biztonságával játszott (kotta nélkül), ugyanakkor egyéniségét maximálisan láttatva. A közeli kameraállásban jól látszott, milyen higgadtan, mégis mélyen átérezve nyúl a billentyűkhöz. A Kocsis-tanítvány egyébként elsősorban Liszt-specialistaként ismert.

A mű több parafrázist is tartalmaz: egyrészt a Dies irae gregorián dallamaira figyelhetett fel a vájtfülű hallgató, másrészt a mű ihletője egy 14. századi pisai freskó (Buonamico Buffalmacco: A halál diadala). A Liszt-műért egyébként Bartók is odáig volt (megrázónak, lenyűgözőnek tartotta) és előszeretettel játszotta.

A szünet után következett végre (nem, mintha addig unatkoztunk volna) a Dante-szimfónia, amelyben a Nemzeti Énekkar női kara is részt vett, igaz, kis szereppel: csak a Paradicsomban, vagyis bocsánat, a Magnificatban énekelnek, Liszt ugyanis nem komponált teljes szimfóniát, hanem – valószínűleg Wagner hatására – így hagyta „gyengéd, lágy lebegéssel.”

Ezt a nagyszabású, felemelő, hátborzongató zeneművet hallgatva odaképzeltem Dantén, Liszten és Kocsison kívül a nagy írókat, zeneszerzőket és karmestereket, sőt festőket (a zenei és az irodalmi mű erős képi megformálása miatt), és az összes olyan nagy művészt, akik „a három zseni köpönyegéből bújtak elő”. Ezért gondolom azt, hogy a koncert a gyümölcsöző hatásmechanizmus nagyszerű példáját mutatta.

Műsoron: 

Liszt: Éji menet és Mephisto keringő
Liszt: Haláltánc
Liszt: Dante szimfónia

Nemzeti Filharmonikus Zenekar

vezényel: Kocsis Zoltán

Közreműködnek:

Nemzeti Énekkar Női Kara, karigazgató: Antal Mátyás

Szólót énekel: Szalai Ágnes, szoprán

Oravecz György zongoraművész

Fotó: Reisz Attila