1992-t írunk. Paul (Félix de Givry) egy fiatal francia srác, aki igyekszik minden éjszakát végigpörögve közelebb kerülni legnagyobb szerelméhez, a zenéhez. Ekkortájt kezdődik a francia house fénykora, amelynek leghíresebbé vált képviselője később a Daft Punk lesz. A french house-ra jellemző az elektronikus, diszkós alapok lüktetésével repetitív módon harmóniába hozott fülbemászó énekdallamok alkalmazása. Paul réveteg tekintettel mered az általa szinte messiásként tisztelt Dj-kre, igyekszik velük szóba elegyedni, és azt tervezgeti, hamarosan elindítja saját zenei projektjét. Nem kell sokat várni, és barátjával, Stannel (Hugo Conzelmann) meg is alapítják a Cheers névre keresztelt garage duót. Innentől ez a páros, de főként Paul kalauzol bennünket végig ezen fontos popzene-történeti korszakon, amely számára két évtizeden keresztül tart. Kérdés, hogy másoknak meddig. És pont ez az, aminek drámáját az Eden igyekszik megragadni.

Mia Hansen-Løve a Gyermekeim apja és a Viszlát, első szerelem című filmjeiben is fajsúlyos, párkapcsolati témákat vizsgált, előbbi egy felnőtt, érett szerelmet, utóbbi pedig egy tinédzser kori románcot boncolgatott. Az Eden ezzel szemben egy, legalábbis a zenei vonal miatt könnyedebbnek ígérkező darab. Ha nem is önéletrajzi, és nem is életrajzi film, mégis nagyon szoros az a kapcsolat, ami a rendezőnőt alkotásához köti. A film társforgatókönyvírója, Sven Hansen-Løve ugyanis Mia testvére, aki személyesen is kivette részét ebből a korszakból. A főhős Paulhoz hasonlóan szintén hosszú ideig DJ-ként mozgatta az underground klubok és házibulik népét a táncparketten, megtapasztalva a felborult bioritmus, a drogok, a végtelen éjszakák és persze a zene iránt érzett csillapíthatatlan szerelem minden varázsát és viszontagságát. Így a filmen érződik a személyes tapasztalat, és az, hogy az alkotók nem a levegőbe beszélnek. 

Építkezésében és témájában megkerülhetetlenül hasonlít a 2008-as Berlin Callingra. A Paul Kalkbrenner által alakított önpusztító sztár lemezlovassal ellentétben viszont itt egy egészen más típusú karaktert kapunk. Bizonyos szempontból annál jóval árnyaltabbat, ami azonban gyakran az Eden élvezhetőségének rovására megy. Sajnos a karakter menthetetlenül saját tétova céltalanságának unalmába fullad. Paul a film kezdetén húszas éveinek elején jár, és a rögeszméjévé vált zene körülbelül két évtizeden vezeti keresztül. Át szerelmeken, családi problémákon és divathullámokon. Ez persze még önmagában nem lenne baj, hiszen Paul állandósága, rendíthetetlen hite abban, amit csinál, éppenséggel lehetne egy erős drámai vonal katalizátora, de nézőként mégis gyakran csak a színészi ötlettelenséget érezzük átütni a vásznon. Nincs karakterfejlődés, a kronológián kívül nincs egy irány, amerre a az események vezetnek, és ami a még nagyobb baj, nincsenek jól megírt dialógusok, amelyek árnyalhatnák a képet, vagy legalább azt az érzést keltenék, hogy nem egy bő két órás klipet nézünk.

A rendezőnő előző két filmje mellé persze odaállíthatjuk az Edent, mint a szerelem témáját körbejáró művet. Itt azzal a speciális helyzettel találkozik hősünk, hogy bár a felölelt hosszú időszak alatt számos alkalommal megtalálhatta volna a boldogságot egy társ mellett, a szerelmi háromszög állandó harmadik csúcsa, a zene mindig közbeszólt. Ez, mint drámai alaphelyzet, teljesen rendben lenne, azonban csak úgy, mint a zenetörténeti, generációs közérzetfilmes vonal, nincs rendesen kibontva, nem könnyű azonosulni bárkivel és átérezni bármit is. Időnként felbukkan a Daft Punk (Vincent Lacoste, Arnaud Azoulay), csak hogy el ne felejtsük, mennyire képben vagyunk a műfajt illetően, de azon túl, hogy a később bukósisakot viselő páros is ide sorolható, többet nem igen tudunk meg a french house-ról. Persze nem szakmázást vártam volna, csak egy kicsivel több információt, érdekes adalékot szépen elültetve egy hullámvasút-szerű drámai utazásban.

Ha a közelmúlt egyik szintén zenei témájú filmjét a legendás punk inkubátor CBGB-nek emléket állító azonos című filmet vizsgáljuk, sokkal jobb arányérzékkel találkozunk, jóllehet, az a a film nem a drámai vonalat igyekszik erősre venni. Abban, mivel szintén egy korszakról, egy zenei szcénáról van szó, igazából főszereplőt sem igazán találunk. Vannak viszont karakterek, és mindenkinek van egy (többnyire valós alapokon nyugvó) mini drámája, ami elegendő a történet előremozdításához és a korszak jellegzetességeinek, problémáinak, szépségeinek megmutatásához is. A CBGB persze nem a keményvonalas punkoknak készült, valószínűleg sokan nevetségesen stilizáltnak tartják, de talán pont ez is a célja. Megmutatni azoknak is, hogy mi volt ott akkor, akik csak hírből hallottak a Sex Pistolsról, a Police-ról vagy Patti Smith-ről. Persze megbocsátható lenne az Eden minden hibája, ha egy igazi underground filmről lenne szó, amit tényleg csak azok értenek, akik akkor ott voltak, '92-ben egy raktárhajó belsejében működő illegális klubban például. De ehhez pedig pont őszinteség kellett volna, nem pedig Paul folyamatos bárgyú szenvedésének kálváriaként való bemutatása, amibe közben nézőként gyakran egy atyai pofonnal szólnánk bele, hogy 'Szedd már össze magad!'. Hiába erőlteti az Eden azt az ismert dramaturgiát, mikor a senkiből sztár lesz, aki nem tud megbirkózni a hírnévvel, magába szippantja a pörgés, a drogok, és ebből csak nagy nehézségek árán képes kilábalni. Paul csak népszerű bulikat csinált egy ideig, ami nagy dolog, de sose lett sztár. Persze ettől még működhetne ez a dramaturgia is, de ahhoz minimum lélekrajzból, és a karakter árnyalásából kellene több.

Sajnálom, hogy nem tudom szeretni az Edent. Kiváló zenei szelekció jellemzi, igényes, bár nem túl emlékezetes operatőri munka, sok jó helyszín, de az egész valahogy nagyon hiányos. A korrajz például elnagyoltnak tűnik. A '92-ben játszódó jelenetek bármelyike játszódhatna akár ma is, ami az öltözékeket, frizurákat, klubokat illeti, és ez, azt hiszem, nem csak a retró hullámnak köszönhető. Összességében az Eden tehát egy hosszú, unalmas videoklip egy kétségtelenül izgalmas, szuper playlisthez, ami véleményem szerint képek nélkül sokkal jobban átadná azt a hangulatot, ami akkor, ott lehetett érezhető.

Eden

Színes, feliratos, francia filmdráma, 131 perc, 2014

Korhatár: 16 év

Rendező: Mia Hansen-Løve
forgatókönyvíró: Mia Hansen-Løve, Sven Hansen-Løve
operatőr: Denis Lenoir
producer: Charles Gillibert
vágó: Marion Monnier

Szereplők: Félix de Givry, Pauline Etienne, Vincent Macaigne, Hugo Conzelmann, Zita Hanrot, Roman Kolinka, Hugo Bienvenu

Bemutató dátuma: 2015. május 21. 

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.