A Teszt a Words Are Very Unnecessary szekcióban szerepelt a TIFF-en, mely a Depeche Mode ihlette nevének megfelelően minimális szöveget használó filmeket foglalt magába. A debütáló szekciót nehéz feladat lehetett megtölteni friss filmekkel, de végül egész sok (11) jött össze. A found footage-hoz hasonlóan mintha a szövegnélküli film is kezdene már-már zsánerré válni. Önmagában a szövegek hanyagolása blikkfangnak tűnhet, ám mégsem a gimmick szó jut eszünkbe a szekció jobb filmjeiről, legyen az A törzs vagy a Kukoricasziget. (De említhetnénk akár a szekció egyik ihletőjét, a TIFF-en tavaly vetített, Kim Ki-duk-féle Moebiust is).

Ha a szövegnélküli film elterjed, akkor többé egészen biztosan nem blikkfangként fog funkcionálni, inkább független, szegénysori gerillák zsánereként. Hisz egy ilyen műhöz nem kell szinkront készíteni és feliratot fordítani, egy külföldi filmeket gyűlölő amerikai plázalátogató ugyanúgy érti őket, mint a művészmozik közönsége. Manapság rengeteg filmet forgatnak újra csak azért, mert külföldi színészek beszélnek benne idegen nyelven. A szekció egynéhány filmje azonban se blikkfangként, se efféle univerzális nyelvként nem használja ezt a formát, például az indiai Labour of Love-ban vannak feliratozandó szövegek, csak egyik sem képkereten belüli vagy dialógus. E film esetében a tartalom indokolja a stílust, hisz a történet egy éjszakás férfiról szól, aki minden nap csak pillanatokra találkozik feleségével (bár ebből az alkotásból az is kiderül, hogy ha túl rögrealistára veszünk egy mosogatódrámát, akkor csak a mosogató marad belőle).

Az indiai kétszereplős szocio-realista műhöz hasonlóan a Teszt is peremvidéki darab, minden értelemben. E mindenféle szöveget nélkülöző orosz művészfilm a Szovjetunióban játszódik, egy kazah pusztaságban, a ‘40-es évek végén, bár minderre csak abból következtethetünk, hogy (mint kiderül) atomkísérleteket végeznek a lakatlannak hitt területen. Ez is kevés szereplős darab: egy farmer a lányával él a tanyáján a semmi közepén. A kamera utóbbit követi, aki szerelmi háromszögbe keveredik: udvarol neki egy helyi fiú, ám egy nap épp a környéken robban le a busza egy városi srácnak. Tipikusnak tűnő felállás: a lányt jobban érdekli a tőle különböző fiú, és a helyzet fokozódik, amikor a vad legény aljas módon próbálja kivonni a forgalomból naiv konkurensét. A határsértő szerelem persze ezúttal is bukásra van ítélve, amin keresztül Aleksandr Kott rendező a Szovjetuniót kritizálja. A premissza azonban korántsem követi a szerelmi háromszöget felvonultató (vagy felnőtté válásról szóló) romantikus melodrámák szabályait, elég arra gondolni, hogy az apa nem marcona pátriárka, épp ellenkezőleg, infantilis figura, tinédzser lánya pedig olyan éretten viseli gondját, mintha az anyja lenne.

E filmben tehát minden karakter vagy fiatal, vagy gyerekes, ami a stílushoz is passzol. Mintha Wes Anderson rendezte volna: a szélesvásznú kompozíciók viccesen precíz módon ki vannak centizve, a humor pedig néhol börleszk-szerű. Mókás a vágástechnika is: bő komikum származik abból, hogy közelképpel kezdünk, amit aztán egy totál más megvilágításba helyez. A rendező és az operatőr gyakran trükköznek a fókusszal is, aminek olykor lenyűgözően művészi és egyben humoros képi gegeket köszönhetünk. Olyan magabiztossággal használják a kamerát, mintha legalábbis animációs filmet készítenének laptopjuk fölött görnyedve, és ami azt illeti, a film stílusa valóban rajzfilmszerű, a történet pedig, a formanyelvhez illően, népmesének is beillik. Ehhez a kísérletező stílushoz pedig tökéletesen passzol a dialógusnélküli forma, ez kerekíti csak igazán formabontó experimentális mozivá a Tesztet.

A szövegnélküli formát tehát bajosan érezhetjük öncélú húzásnak. A végig archetipikus cselekmény a természeti és prehisztorikus élet bemutatásával kezdődik, ehhez értelemszerűen nincs szükség szavakra. Elmaradott, izolált vidéken járunk, ahol az embereknek van ugyan nyelve (az apa pl. újságot olvas), csak épp nincs miről beszélni, ezen a helyen semmi szükség diplomatikus csevegésre, small talkra. Apa és lánya kapcsolata oly szoros, ösztönös és intim, hogy szavak nélkül is értik egymást. A helyi legény sem a szavak embere, románca a lánnyal társalgás nélkül idilli csak igazán, a fehér bőrű városi fiú és a barna lány pedig talán egyébként sem értenék egymás szavát, gyermeki flörtjük pedig tiltott gyümölcsnek számít. Párbeszéd sosem vinné előrébb a történetet, és amikor a cselekményben a karaktereknek feltétlenül beszélniük kell, azt a rendező egy ellipszissel oldja meg, vagy eldugja hőseit egy nagy totálban.

A film csordultig van gyönyörű képekkel (melyek egy Malick-moziból sem lógnának ki), de nem válik „tájkép-pornóvá” vagy „égbolt-pornóvá”, kompozíciói szimbolikusak, inkább expresszionisták, mint impresszionisták. Nem csak a kép, de a hang is ilyen: a folkos filmzene korántsem bújik meg a háttérben, a hősnő belső színeváltozásait pedig éppúgy kifejezik nondiegetikus hangok, mint bevágott költői képek. Ebből is látszik, hogy e filmben a dialógusnélküliség nem realista gesztus (mint a Labour of Love-ban), hanem művészi stilizáció. A rendező azonban önreflexióval kompenzálja ezt: a filmművészet két alkalommal is ábrázolódik az alkotásban, először amikor a lány kollázsokat ragaszt a füzetébe, majd amikor a városi fiú lefotózza, aztán kivetíti a képet. Ezek a művészet ősibb formái, és illő módon e mű is a legkorábbi rövid némafilmeket juttathatja eszünkbe, különösen hol meglepő, hol sokkoló, hol nevettető montázs-attrakcióival.

A szövegnélküliség tehát szerves része e filmnek. Ami ettől még lehet formalista, viszont a tartalom, az üzenet sem hiányzik belőle. Mivel témája az atomkísérlet, ez egy háborúellenes vádirat, épp mint a Hiroshimában született Kaneto Shindo szintén kies tájon játszódó és halk szavú A kopár sziget című remeke. Jelen film művészi képei azt a romlatlan életet mutatják be, amit a háború és a diktatúra elpusztít. Ha e film formalista, akkor a mozgókép ágazata is az, hisz esszenciális moziról van szó, ami nem múltidéző, hanem szakít az irodalom nyelvközpontúságával és a dialógokra építő színházzal is. Nagy gondolatokat regényben lehet a legjobban kifejteni, a film viszont külső folyamatok reprezentálására alkalmas csak igazán. E művészetet úgy lehet csúcsra járatni, ha képekkel mesélünk, nem pedig dialógokkal. A szövegeket a forgatáson egy színésszel kell elmondatni, és egy tehetségtelen aktor szájából a legszebb sor is falsul hangzik. (És hány sztorit hallottunk már Hollywoodból arról, hogy bizonyos dolgokat a sztárszínész nem volt hajlandó megcsinálni.) E film is bizonyítja, hogy roppant intenzíven, hatásosan lehet mesélni képekkel. Nem csoda, hogy ez kapta a FIPRESCI díját a TIFF-en, de nem azért, mert “kritikuspornóról” lenne szó, inkább mert nagyszerű alternatívát kínál a fősodor filmkészítésével szemben.

A film adatlapja az imdb.com oldalon.