A Wiener Festwochen (Bécsi Ünnepi Hetek) vendége volt a dél-afrikai előadás, amelyet Lara Foot írt és rendezett. Az előadás társadalmi tabló női egyenjogúságról, családon belüli hierarchiáról, elszegényedett peremvidékről, gazdasági kivándorlásról, politikai aktivizmusról. E fogalmak mentén rajzolja fel a leszakadó vidék valóságát. A szöveg úgy építkezik, mint általában az analitikus drámák: a párbeszédekből szép lassan kiderülnek a múlt eseményei, melyeknek a következménye a drámai jelen. A színpadon nincs konkrét akció, a történet és a félreértésekhez vezető titkok is a beszélgetésekből derülnek ki.

A történet egy halász-családról szól; a férjet (Phillip Tipo Tindisa) megharapta egy víziló, ezért felesége (Lesedi Job) ápolására szorul, miközben – gyógyszer híján – romlik az állapota. Él velük egy néma fiú (Shaun Oelf) is, a nő unokaöccse, aki nem tud segíteni a halászatban. A férfi nem engedi, hogy felesége munkába álljon, a család egyre szegényebb, mindannyian egyre éhesebbek. Hazajön a nő politikai aktivista bátyja (Phillip Dikotla), de segíteni ő sem tud. A férfiak mind csak beszélnek arról, minek hogy kellene lennie, miközben azt hiszik, hogy a nő ételért prostituálja magát, és efölött egy ideig szemet hunynak. Ebből talán már látható, hogy a történet alapvetően a női egyenjogúság problémájára fűződik fel, amely kérdés a két testvér vitájában csúcsosodik ki. Kiderül, hogy a prostitúciós vád teljesen alaptalan, a feleség titokban halászni jár, hogy legyen mit enniük.

Ebből a vitából tudjuk meg, hogy a két testvért anyjuk nevelte, aki újra férjhez ment (fia emiatt is ítélkezik felette); hogy a fiútestvért elküldték tanulni, a lánynak azonban nem adatott meg ez a lehetőség; hogy a néma fiú valójában egy fehér ember fia, és azért nem beszél, mert trauma érte, amikor látta, ahogy a víziló megtámadta nevelőapját.

A közönség turistaként csöppen bele a történetbe. Az előadás legelején egy pocakos férfi szólít meg minket (Mncedisi Shabangu), akiről kiderül, hogy sofőr. Az alapszituáció az, hogy épp akkor érkeztünk meg a Dél-Afrikai Köztársaságba, és ő szállít minket a reptérről. Szavakkal pozícionál bennünket; felszólít, hogy csatoljuk be öveinket a saját biztonságunk érdekében, és hogy aki mosdóba szeretne menni, most intézze el, mert aztán öt óra alatt egyszer sem állunk majd meg. Prológusa stand-up comedy jellegű; beszél arról, hogy milyenek a turisták: az amerikaiak jól jattolnak, a németek zoknit vesznek a szandálhoz, többnyire mindenki a szafari miatt jön ide, kivéve az NGO-kat, akik mindenkit meg akarnak menteni. Fiktív busszal és keserédes humorral vezet be abba a környezetbe, amelyben a történet játszódik; Dél-Afrika vidéki életébe, ahova az őslakosok nagy része kiszorul a városokból, és nehéz körülmények között tengeti mindennapjait.

Ez a környezet a színpad terén egyetlen helyszínbe sűrűsödik. A színpadkép nem változik az előadás ideje alatt, ugyanaz a díszlet egyszer a halászkunyhó, máskor a móló. Patrick Curtis díszlete vázlatos; a színpad háttere nagy hálókból formálódó hajó, amelyen időről időre videoinstalláció formájában az óceán jelenik meg. A halászkunyhót csak egy fal, egy ágy és egy halgerincekkel teleaggatott faszerkezet (valószínűleg szárító) jelzi. Maga a házikó is az óceánpart látványát ismétli azzal, hogy a víz és a naplemente színei uralják. Ezt egy kis szigetként víz veszi körül, ami fölé pedig móló magasodik. A jelzések egyszerűek, de belőlük kompakt festői látványvilág épül fel.

Az előadást végig autentikus kenyai élőzene kíséri (Nceba Gongxeka), amely bizonyos pillanatokban felerősödik, nagyobb hangsúlyt kap. Például, a néma fiú jeleneteinél, aki bár nem beszél, a tánc nyelvén folyamatosan kommunikál, kifejezi a benne feszülő dühöt, illetve minduntalan lereagálja a körülötte zajló történéseket. A cselekmény egy adott pontján aztán mégis megszólal; ő meséli el a víziló legyőzésének történetét – szimbolikus ereje van annak, hogy a trauma következtében megnémult ember, akkor szólal meg, amikor a „rém” legyőzetik; de a darab valóságában a fiú ez után is néma, nem jön meg a hangja. Ennek ellenére is kissé túl kiszámítható mozzanat ez, és nem mentes a didaxistól sem. Ahogy azok a jelenetek sem, amikor korrumpált politikusokról, elveszett adópénzekről vagy a nők kiszolgáltatott helyzetéről esik szó.

Fogalmam sincs, hogy működhet hazai nézők előtt az előadás, milyen konkrét referenciákat nyit meg saját kulturális közegében, de az európai néző számára a darab szociográfiai jelentőséggel bír, miközben egyszerre rémisztő és tanulságos látni, mennyire ismerős problémák vetődnek fel. Fontos kérdéseket boncolgat az alkotás, de a párbeszédek minduntalan nagyon direkt futnak ki arra, hogy valami lényeges igazságot mondjon ki bennük valamelyik szereplő. Ez eleinte kicsit kínos, aztán egyre inkább fárasztóvá válik és elidegenít, Mncedisi Shabangu valóban komikus monológjai, Phillip Tipo Tindisa szuggesztív játék vagy Lesedi Job dinamizmusa ellenére. Ugyanakkor nehéz ebben ítéletet mondani, mert amit ellaposodásként élek meg, első sorban a kortárs magyar színházon edzett befogadói pozícióm felől értékelem ilyennek. Saját színházi kultúránkban jóval élesebb váltásokhoz, sűrűbb jelenetekhez szokhattunk, és a történet ilyen kiszámítható építkezése is idegen.

Lara Foot: Fishers of Hope (A remény halászai)

Színészek: Phillip Dikotla, Lesedi Job, Shaun Oelf, Mncedisi Shabangu, Phillip Tipo Tindisa
Musician Nceba Gongxeka

Díszlet és világítás: Patrick Curtis

Koreográfia: Grant van Ster
Videó: Nina Swart

Rendező: Lara Foot

Bemutató: 2014. július 10.

Cape Town, Baxter Theatre Centre

Winer Festwochen, 2015.