Május utolsó szombatján délelőtt tizenegy órakor állok az Eötvös téren, és ahogyan a hömpölygő turistaáradatot figyelem, azon gondolkozom, hogy ez nekem valahogy mindig kimaradt. Hogy egy napos hétvégén sokadmagammal végigrohanjak a belváros nevezetességein, Akadémia, Lánchíd, Vár és társai, pedig vidéken felnőve legalább osztálykirándulások formájában illett volna ilyesminek megtörténnie velem. Úgy tűnik azonban, mégsem. Az általam kedvelt városi tematikus séták pedig egyáltalán nem a turistáskodásról szólnak - még akkor sem, ha a BUPAP szlogenje éppenséggel az, hogy „Légy helyben turista!" - hanem az otthonunknak tekintett város újabb és újabb szempontok alapján történő újrafelfedezéséről.

A programnak ezt a célkitűzését egyébként Dunajcsik Mátyás is többször említi, például amikor leteszteli a csoportot, hányan nem jártak még soha a Lánchíd pesti hídfőjénél található kis parkban, ahol Budapest legöregebb akácfája áll. Vagyunk páran ilyenek, bizonyos értelemben tehát már az első állomásán célt ér a séta, képes valami újat adni. Két dolog derül ki még itt rögtön az elején a programmal kapcsolatban. Egyrészt Dunajcsik szépirodalmi idézeteket is hozott magával, többek között olyan kortárs regényből is, mint Benedek Szabolcs Focialista forradalomja (az akácfánál épp ebből olvasott fel egy idepasszoló idézetet), másrészt hogy a Duna különböző lehetséges funkciói képezik a tematikus alapot. 

Csak egy kicsit sétálunk ugyanis odébb a puha zöld gyepen, és rögtön a Belügyminisztérium épülete előtt állunk, ahol egykor egy vagyonos emberek számára fenntartott, s működése idején (1823-ban épült) csupa-csupa újdonsággal ellátott fürdő állt, ami nevét az udvarán álló Diána szoborról kapta, a létezése alapját képező víz pedig a Dunából érkezett. Vagyis a folyó használható higiéniai, tisztálkodási vagy épp testedzési célokra is. És nemcsak a módosabbak számára, hiszen a kevésbé tehetősek a Dunán kialakított fastrandokat látogathatták. 

Régebben használták élelmiszeripari célokra is a Dunát: úgynevezett hajómalmok őröltek rajta, halljuk sétavezetőnktől, aki közben képeket is mutat ezekről a monstrumokról. Majd ahogy elhaladunk a Kossuth gőzös előtt, újfent elgondolkozhatunk azon, hogy mi mindent nem kímél a történelem, ha a jellegzetes közép-európai átnevezési mániáról van szó: természetesen ez a hajó sem ezen a néven, hanem Ferenc Ferdinándként kezdte meg pályafutását, hogy még aztán átkereszteljék néhányszor az adott rezsim szája íze szerint. 

A különféle rendszerek meg hát tényleg sűrűn váltották egy időben egymást errefelé, volt, hogy az egyik dunai monitorokról köszönt be a másikhoz: 1919-ben ugyanis a folyóról lőtték a Hungária Szállót, amit akkor éppen Szovjetháznak neveztek és a Tanácsköztársaság vezetőinek lakhelye volt. A támadó félnek nyilván nem a Duna-korzó szállodasorával volt problémája, nem úgy, mint majd' egy évszázaddal korábban Táncsics Mihálynak, aki kemény hangú cikkben rohant ki az ötlet ellen, szerinte sokkal inkább tág terekre és friss levegőre van a városnak szüksége - ez utóbbi amúgy is komoly problémája volt a régi pesti belvárosnak.    

Nem esett még szó a két városrészt összekötő funkcióról, pedig talán erre gondolunk legtöbbet a Duna kapcsán. Jókai Mórtól értesülhettük arról, milyen keserves dolog volt a híd nélküli jeges Dunán az átkelés, még akár nemzetünk színész nagyasszonyai számára is. Persze ha az ember teszem azt uralkodó, akkor azért jár neki egy úgynevezett hajóhíd. 

Ha egy városi séta célja új fénytörésben megmutatni a hétköznapi megszokott helyszíneket, akkor számomra az a gondolatmenet volt a legizgalmasabb, amikor Dunajcsik Mátyás egy színpadhoz hasonlította a Dunát. Mindkét oldalról kiváló a rálátás, igazán érdemes vízi parádékat szervezni, és ahogy a mutatott képeket láttuk, ezt bizony sokszor ki is használták. A témában leginkább a Kádár-kori augusztus 20-ai vízi felvonulásokról lehet sok archív képet találni. 

Végül már csak egyetlen funkció marad, a piac és ehhez kapcsolódóan egy idézet a pesti polgárok házi káposztasavanyítási szokásairól (lásd még Magyar Elek: Az ínyesmester szakácskönyve), hogy utunkba egy kisebb vissza kanyart iktatva a Vigadó mellett álló MAHART székháznál fejezzük be, csak hogy még egyszer emlékeztessen rá sétavezetőnk, hogy Budapest egykor virágzó kikötőváros volt, s hajói megfordultak szerte a világban, amelyek útjait bizony egy ilyen komoly székházzal bíró intézménynek kellett koordinálnia. Legvégére is maradt egy szépirodalmi idézet a hollywoodi sztár kinézetű Wulff Olaf Richard vezérkapitányról, akit Rubin Szilárd örökített meg írásában az utókornak. 

Bármennyire is részletesnek tűnik ez a beszámoló, valójában csak felvillantja, némi ízelítőt ad mindabból, ami a kétórás séta során elhangzott, miközben egy viszonylag kis távolságot - nagyjából a Lánchíd és az Erzsébet híd között - jártunk be. Nem is lehet mindent visszaidézni, hisz időközben lankadhat vagy épp elkalandozhat a figyelem, s ennyi információból úgyis mindenki mást tart érdekesnek. A megoldás tehát egyszerű: mindenki járja be a saját Dunapest-sétáját, s megtudhatja, mi az, ami ebből a cikkből kimaradt!