Kenedi János Hálozati munkára nem alkalmas – K. belügyi iratfelmérő újabb jelentései című könyvéről a szerzővel Fehér Renátó beszélgetett. Az alcímből kiderülhet, hogy ezt megelőzte valami, K. belügyi iratfelmérő jelentése a kastélyból címen szintén a Magvetőnél megjelent tizenöt éve egy első felvonás. Kenedi – fedőnevén „Elnök” – könyve hiánypotló az olvasónak, de azoknak is, akik ilyen témában írnának regényeket, hoznának létre filmeket, stb.. Fedőnevéről a könyvben ír, hogy „legföljebb sejtem, hogy vézna képzelőerejükről is híres operatív tisztek John Fitzgerald Kennedytől orozták el az >>Elnök<< fedőnevet az állambizonsági szolgálat keresztségében.”, és fontosnak gondolja megírni, hogy ő soha nem nyitotta meg saját Személyi Dossziéját, hogy a tudományos attitűdjét ne befolyásolja semmi személyesség. Az ilyen ügyekben az ember szenvdélyessége mellett hidegfejűségét külön kell értékelni. 

Arra, hogy miért kell ilyen könyveknek megjelenni, hogy ezzel miért kell foglalkozni, hogy miért nem megoldottak és kibeszéltek még mindig az ügynökügyek, az ezzel kapcsolatos politikai elszántság hiányával és azoknak az objektív alapelvek meghatározásának hiányával válaszol, amik megfelelő objektív alapelvekként szolgálhatnak ehhez. Az ő alapelvei – mondja Kenedi – például „magánbűnök helyett az állami bűnözés természetének megismerése", a nyilvánosság-törvény, és hogy a teóriát mindig az empíria előzi meg. Fehér Renátó bólogat.

A könyvben többműfajú szövegek vannak (esszék, tanulmányok, nekrológok, köszöntők és eredeti dokumentumok), melyek közül a nekrológok és köszöntők kapcsán felmerült a mikrohistória, és hogy ezek a szövegek az elöző rendszer civiljeinek portréi – „civilekről civileknek” áll a könyv fülszövegében. A rendszerváltás után huszonöt évvel az állambiztonság-történet mellett releváns kutatási témává vált az állambiztonság-történetírás története – mondja Kenedi –, és ez a könyv már azokat a dokumentumokat is tartalmazza, amik a feltárási kísérletek és a vizsgálóbizottságok dokumentumaiként szolgáltak. 

Húsz perc alatt engem meg lehet győzni arról, hogy ezt a könyvet meg kell venni, ezt és minden ilyent – ha van rá idő – el kell olvasni. Foglalkozni ezzel legalább annyira természetesnek kéne lenni, mint vasárnap elmenni a piacra – vagyis szombaton. 

Fotó: Botár Gergő