A Magvető szerkesztette Körkép a Szép versek kishúga, és az adott év novella/rövidpróza termését hivatott csinos csokorban bemutatni, de amely – legalábbis onnan, ahol én ülök – az előbbihez képest kissé underratednek tűnik. (Talán mert nincs olyan szép neve?) Bosszankodom, mert mire lóhalálában és gyöngyöző homlokkal odaérek az oroszlános kúthoz, már éppen befejeződik a kötetbemutató; minden nagyon pontosan kezdődik és/vagy minden nagyon röviden történik, állapítom meg, és vigasztalásul később a kiadó standjánál bűnbánóan megsimogatom a könyvet. Mindenesetre az antológiát idén is Király Levente szerkesztette, és olyan szerzők műveit tartalmazza, mint: Cserna-Szabó András, Darvasi László, Dragomán György, Egressy Zoltán, Garaczi László, Parti Nagy Lajos, Podmaniczky Szilárd, Szvoren Edina és Tóth Krisztina. Hát így.

Aztán ugyancsak lóhalálában nekifutunk a következő könyvbemutatónak, Marno János Hideghullám (ugyancsak Magvető) című kötetét a szerkesztő Szegő János és a szerző mutatja be – utóbbi kicsit késik, addig a beszélgetést vezető Marton Éva megkérdezi az egyik Jánost, hogy milyen a másik Jánost szerkeszteni: „ha Marnót kell szerkesztenem, akkor utána mindig úgy megyek haza, hogy csak marnoiádákban vagyok képes gondolkodni”, mondja az egyik János, illetve, hogy Marnónál az érzés és gondolat összekapcsolódik, és lesz belőle ún. érzelmi nugát, értsd: hogy Marno János, nem Nyugatos, hanem nugatos költő volna. Erre a másik János elmondja, hogy amikor a Pázmányon tanított, akkor fogalmazódott meg benne T. S. Eliot kapcsán, hogy a modern költőknél az érzelmek és gondolatok mindig különválnak, és ezért az érzelmek csupán retorizált gondolatként jelennek meg. „Ha nekem sikerül egy vers, amit persze soha nem tudhatunk bizonyosan, hogy sikerülni fog-e, akkor az mindennél erősebb érzéki élmény. És minél absztraktabb a szöveg, annál érzékibb.” Így fogalmaz Marno, majd a halálra terelődik a szó, ami az irónián és absztrakción túl mindig megjelenik a verseiben. Úgymond: „a halál hiánya megfosztja a művet az életétől. Ha nem engedjük a halált szóhoz jutni, akkor az élet megszűnik.” Mire Marton Éva megjegyzi, hogy ez a Marno-féle örök nemlét fogalma volna, majd megkéri az egyik Jánost, hogy mondja el, mitől más a legújabb kötet.

Az egyik János szerint a Hideghullámban a halál vitalitásának élményén túl az az izgalmas, hogy egyre hangsúlyosabban reflektál mind a hagyományra, mind pedig – mondjuk – a fiatal költészetre, és ilyen módon ezek a versek mérföldkövet jelentenek a másik János életművében. Amely életműből egyébként Valcz Péter színművész olvas fel (például a Mit köhögök én itt neked? Változatok egy Petri György-dalra címűt), és amely életmű művelője a rövid beszélgetés után rohan is dedikálni.

A József Attila analitikusaként elhíresült Gyömrői Edit Szemben az árral című regényét a szerkesztők, Borgos Anna pszichológus és irodalomtörténész, illetve Mihály Eszter irodalomtörténész mutatják be. A szerzőről elmondják, hogy középosztálybeli asszimilálódott zsidó családból származott, amely hagyománytól aztán többféleképpen és emigrációk sorozatában igyekezett elszakadni. 1919-ben Bécsbe, a húszas években Berlinbe, ‘33-ban Prágába vezet az útja, majd visszatér Budapestre. 1939-ben kap beutazási engedélyt Ceylonba, ekkor egyértelműen a származása miatt üldözik, és úgy tűnik, hogy ez az egyedüli lehetséges menekülőútvonal. Itt ismeri meg a negyedik férjét (egy félig holland, félig szingaléz, vagyis burger Shakespeare-kutatót), akivel élethosszig tartó szerelemben élnek. A most bemutatásra kerülő regényt ‘45 környékén írhatta, németül, a Magvető archívumában pedig fellelhető egy kiadásról szóló szerződés (majd visszautasítás) a nyolcvanas évekből (fyi: Gyömrői Edit 1987-ben hal meg).

A szerkesztők elmondják, hogy József Attila kapcsán botlottak bele az analitikus szerzői életművébe, és aztán ennek apropóján egymásba, és mindketten meglepetten észlelték, hogy a talált szövegben semmi József Attila nincs. Annál több van benne viszont egy nő útkereséséről, zsidó, kommunista, anyai identitásokról, és a kiadó visszautasítása ellenére, mondja Borgos Anna, a szöveg teljességgel mentes a kor feminista közhelyeitől is. „Engem nagyon érdekelt a nőtörténeti vonal, bár Gyömrői nem kapcsolódik kifejezetten hozzá. De van ebben a regényben egy nagyon erős női figura, akinek mindegyre újjá kell építenie az identitását. Számomra izgalmas volt felfedezni, hogy a tízes, húszas években hogyan volt erre alkalma egy nőnek.”

Mihály Eszter pedig a nyelvre hívja fel a figyelmet: „Kritikus kérdés, hogy milyen nyelven tudja Gyömrői megfogalmazni az érzéseit, gondolatait. A német nyelv az elnyomáshoz és halálhoz kapcsolódik (például Gyömrői gyermeke tizenévesen hal meg munkaszolgálatban), mégis ezt a nyelvet választja. Egy levélben úgy fogalmaz az ugyancsak kiadatlan novellái kapcsán, hogy amikor lefordítja őket magyarra, akkor közhelyesnek, idegennek hatnak.” A nyelv kérdése később is felvetődik Gyömrői életében, amikor ‘56 után Londonban telepedik le, ahol unja már, írja ezt is egy magánlevélben, hogy nem értik a vicceit. A Szemben az árral a szerző bevallása szerint nem életrajzi regény, a helyszínek és történetek viszont nagyon sokszor hozzák be az író életének részleteit. „Olyan, mint amikor az ember leejt egy bögrét”, mondja Borgos – talán Gyömrőit parafrazálva –, „és a széttört bögre darabjaiból az ember valamit összerak”.

Létay Dóra színművész két részletet is felolvas a regényből, a másodikban szó esik egy lány hosszú karcsú lábairól, amelyek viszont szőrösek, és ezért rondák, és hogy furcsa szagú habbal el lehet ugyan távolítani a szőrt, de a szőrtelenítés mindig nyilvános cselekedet, mert a szag kiérződik a mindenkori fürdőszobából. Arra gondolok, hogy lám, mindenhol nyár van, még Gyömrői regényében is, meg arra, hogy mennyire igaza van, sóhaj, még így a messzi negyvenes évekből is.