Schein Gábor Svéd (Kalligram) című regénye (Szőcs Petra fotóival) Svédországban játszódik, mert – mondja Schein – valami számára ismerős terepet akart, de ettől függetlenül – Zelki szerint – bárhol ugyanígy működne. A történet a kommunista nőről, aki megőrül, már előbb kezébe akadt, Grönewald úr szála pedig szintén nem mentes a történelmi referenciáktól, de „olyan fontos azt tudni, hogy valóságos-e vagy nem?” – hogy a felolvasott részletből idézzek. Még mindig hatással vannak-e az elmúlt ötven év eseményei a jelenre? – kérdezi Zelki. Hogy még mindig hatással vannak-e az elmúlt ötven év eseményei? Nemcsak hatással, hanem jelen van még minden gesztusában, minden válaszában és reakciójában, a személyisége szerves eleme – válaszol Schein. És a frusztrációim bólogatnak, hogy bizony-bizony, ezt nem ússztuk még meg következő generációként sem.

Grönewald úr megvásárol és örökbefogad – örökbefogad és megvásárol – egy hároméves kisgyereket az ausztriai menekülttáborból. Ezzel kapcsolatban két kérdés is felmerül Zelkiben: az egyik, hogy hogyan számolja el a megvásárlás gesztusát Grönewald úr, a másik pedig, hogy az örökbefogadásról tudjon-e a gyerek vagy ne. Schein szerint ennek a karakternek csak tárgyi viszonyai vannak a körülöttelevő emberekkel, amiket ugyan mindig meg akar változtatni – ezért nem mondja pl. el a gyereknek, hogy örökbefogadott, mert akkor megszűnne az amúgy sem túl mély viszonyuk is –, de nem sikerül. Feleségével is többször megpróbálja. Arra, hogy mi az ítélkezés és milyen szerepe van az irodalomnak ebben, Schein azt válaszolja, hogy a könyv az ítélkezés szintje fölött iródik, mert „ha nincs ilyen törvény, hogy születhettek mégis ilyen ítéletek?”.

Az emlékeket megírja többféle szövegtestbe, hogy segítsen a feldolgozásban, és addig írja, míg – és nem ez volna a kézenfekvő – az emlékek konstrukciójába nem ütközik, hogy aztán azok érdekeljék, és elnevezze őket az emlékezés mögötti állandó zajnak, ami erősebb az emlékezésnél, és ír erről egy kötetnyi szöveget – legyen a címe: Elégiazaj. Krusovszky Dénes legújabb verseire a szerző kíváncsiskodó és zavarodott – a szkeptikus értelemben – metafizikai attitűdje kelti fel az érdeklődésem. Azt mondja – emlékeztetve egy-két 20. századi filozófiai irányzatra –, hogy a jelenvalóság nem tettenérhető, a múlt az, de az meg konstruált, a jelenvaló alanyiság tehát – talán – nincs, ami van: az egy múltban konstruált alanyiság, ami már nem az, ami. „Én vagyok, de nem én.” Folytonos újrakezdésben lenni – mondja –, és állandóan visszatérni az alaphoz nehéz. De a hétköznapiság haláltragédiája nem feltétlenül giccsesen apokaliptikus, csak az egésznek a hátterében van valami feloldhatatlan tragédia. Az meg mindenkinek megközelíthető, anélkül, hogy bárki tudjon bármit a másikról, arra a mondatra is mindenki emlékszik, hogy „eszel te rendesen, kisfiam?”, nem?

Vörös István hangja hasonlít a Lovasi Andráséra, és nagyon lebeszélnek róla, de némi fizikai hasonlóságot vélek felfedezni az arca és Térey János arca között. Pedig nem most látom először ezt az embert, lehet, túl meleg van már megint. De a hang-hasonlóság azért stimmt, nem? Mindegy. Aktívan működik a versíró – hogy is mondja, hogy ne legyen sértő? és nem talál rá egy olyan szót, ami értelmesen talál a mondat első részéhez, szóval azt írom le, hogy: – ihlete. Most jelent meg a Százötven Zsoltár című verseskötet a Jelenkor gondozásában, ami a százötven zsoltárra „felesel” – mondja Vörös – így vagy úgy. A bibliai zsoltárok már sok szempontból elavultak és újragondolandóak, istenképük, rasszista, himsovén fogalomhasználatuk irritáló, de líraiságukban erősek, és valamilyen „kultúrapártoló” pozícióból válaszraméltóak. És különben sincs egy Dávid király, aki kivégezzen – mondja –, tehát lehet nyomatni a kötekedést, „még abba is belekötök, hogy jó tett helyébe jót várj”.

Elhangzik egy zsoltár a köztársaságról, aminek kapcsán szóbakerül az isten mandátumának lejárata, hogy az istentől sem várhatjuk, hogy örökkön-örökké uralkodjék, annyira nem gyűlölhetjük; majd átveszi egy következő isten a helyét, az új törvényeivel, és majd kötünk vele új alkukat és kompromisszumokat, stb. A mellettem ülő néni, aki tizenötperce kitúrt az árnyékomból, felpuffan, hogy „istenem, micsoda istenkép, istenem.” – teljes valósághűséggel idézve. 

Hát istenem, ilyen ez az idei Könyvhét, de legalább az eső nem esett.

Fotó: Bach Máté