A Marno-értelemzés zsákutcáinak és üresjáratainak Urfi Péter adja rövid, de körültekintő keresztmetszetét a Parnasszus tavaszi, Marnóval kiemelten foglalkozó számában, ezért azt e helyt nem is tartom fontosnak tovább boncolgatni. Amiért mindezt mégis megemlítem, az maga az új kötet kiérlelt, tudatos életműépítésre valló volta, és ebből fakadó jelentősége. A Nárcisz készül újraolvastatja és átértelmezi az egész életművet, amit nemcsak a legutóbbi, Fénytervező óta eltelt hat év indokol, hanem maguk a szövegek, és az intertextuális háló, amely legalább annyira köti az új verseket egymáshoz, mint a korábbi Marno-szövegekhez. A Nárcisz készül tehát egy látványosan tudatos életműépítés következetes sarokköve, precíz egyensúly jellemzi, tovább is írja az eddigi kilenc verseskötet, de egyben jelzi az azokkal való szakítást is.

Hangsúlyosan megtart olyan alapmotívumokat, amelyek eddig is védjegyként jellemezték verseit: Márvány utca, Alkotás utca, a MOM: a séták állandó helyszínei; a komor, az identitást teherként cipelő egzisztencializmus – ezek felbukkanásait kigyűjteni a szövegekből már egy vaskos monográfia feladata lenne. Sőt, a szerzőnél oly gyakran szövegszervező erővel bíró álommotívum is felbukkan, hovatovább cikluscímmé lép elő (Traum).

A kontinuitás hangsúlyozásánál talán fontosabb kiemelni azokat az ismérveket, amelyek az új kötetet megkülönböztetik a korábbiaktól. A Nárcisz készül szembetűnően nem „magába zárt”, szinte tobzódik a más művekre, művészekre való utalások, mottók, idézetek, ajánlások tömegében. Névsorolvasást tartva megtaláljuk itt Arany, Artaud, Beckett, Bunuel, Csokonai, Goya, Hajnóczy, József Attila, Kafka, Kosztolányi, Newton, Rousseau, Tandori, Weöres nevét, és itt rá kell csodálkoznunk erre az extrovertáltságra, hiszen az eddigi kilenc verseskötetben (Van Gogh és Vörösmarty nevén kívül) talán néhány utcanévbe, ha belebotlottunk.

További, a fentitől nem független újszerűség a rövid, egy-kétsorosok szerepeltetése a kötetben. Ezek a parafrázisok, koanok, egy-kétsorosok, rövid kis bon-mot-szerű telitalálatok elsőre Weöres egysorosait juttatják eszünkbe:

„Egyik szemem sír
a másik meg gödör”
/Möbius-érme/

„Van egy rossz hírem, jó lesz, ha meghallgatod.”
/Egysoros/

„És aggódom, hogy öregszem”
/Változat J.A.-sorra/

A kötet legfőbb szervezőereje azonban maga a kötet címszereplője, Nárcisz, akiről már a – szerző által jegyzett – fülszövegből is megtudhatunk egy-két fontosabb jellemzőt. Mindenekelőtt, hogy e „suicid” figura egyszer már pórul járatta a szerzőt, egy „keménymemória-fagyás” alkalmával ugyanis a készülő könyv összes verse elveszett, s hosszas szerkesztői munkák során kellett újrakeresni a már publikált részeket, s újakat írni a publikálatlanok helyére. Ha igaz a történet, ha nem, mindesetre a kínálkozó metaforikus olvasat: az írás mint eleve vesztes küzdelem az elmúlás ellen; túl illusztratív, túl találó ahhoz, hogy csak úgy elmenjünk mellette.

A versekből kibomló főszereplő-figura így saját mítoszából leginkább azt ragadja meg, amit Weöres is kiemel Ungvárnémeti Tóth László mitológiai Nárciszából: a magányt, a valódi emberi kapcsolatokra való képtelenséget. És csakúgy, mint a fenti esetben, a mitologéma itt is erőteljes – személyes – metamorfózison megy át, párbeszédbe lépve Ovidiustól Weöresig az összes Nárcisz-újraírással, s ennek elemzése külön tanulmány tárgya lenne. Ami jelen esetben ebből fontos, az a beteljesülés lehetetlensége, és az ezzel való szembenézés feszültsége, amely úgy képzi meg a szövegek dinamikáját, hogy a belső monológok és a külső világ (utcák, terek) nyelvi párhuzamokra épülő egymásra írásával mintegy felbontja a szubjektum-objektum oppozíciót, és az írás aktusának ökonómiájára futtatja ki azt. Hiszen a kötet minden verséből az írás kényszere, szükségszerű volta, egzisztenciális lényege olvasható ki, minden darabja a legsúlyosabb gondolati líra, mely a humort is – szó szerint – véresen komolyan veszi. „Meg fogok halni – mihez fogjak addig is! Fogható-e bármihez, hogy meghalok? Nem tudom, vajon akkor is írnék-e, izgatna-e az írás, ha ez – nem izgatna” – visszhangzik a fejünkben a Bedecs- interjú, a tulajdonképpeni ars poetica.

Ami az elmúlásnál is hangsúlyosabb, az a fájdalom, a láb fájdalma, a járás fájdalma, s a (csakazértis-) séta. S a kötet egészében mindez mintha ráíródna a nyelv és az írás képeire, ekképpen ha nem is egyenlővé téve, de legalábbis párhuzamba állítva a kettőt. De erre már lássunk egy-két példát:

„Mitévő legyen. Adjon-e hangot
e veszett világnak, vagy megjárja
rozzant hídját előbb, előbbre tartva
a járást a nyelvnél, mely magában semmi,
ha mégoly sokatmondó.”
/A felüljáró/


„Mi is

a vers, tűnődik Nárcisz a MOM
parkot járva…
Árt –e a versnek, ha sikoltanak
vagy lélegzetfojtva hallgatóznak
benne.”
/Mi is/

Mindkét esetben a versírás a fájdalom okozta hangokkal, kiáltásokkal kap közös asszociációs teret, miközben az alaphang, az alaphelyzet a járás, a gyaloglás. Más szövegekben ezt az alaphangot a vágás vagy törés, de mindig a test valamilyen áttételes-szimbolikus motívuma adja:

„…Marokra fogja a fejszét,
és bevágtat vele a sűrűbe, hol
bármit szabad. Becsörtet, más szóval,
ha nyelvére, amint a torkába menetet
vágna, hallgat.”
/Mint költőt/


„…közel a tavasz, úgy érzi, s ugyanily közel magát
a költészethez; s valami roppant fásultság
keríti nyomban a hatalmába, szavak recsegnek-
ropognak odabent, mélyen az arca mögött, fel
fog szakadni, mormolja, de mondata még előbb
szakad meg, mintha nyelvét, a húsát darálná össze
a csontozattal…”
/Tavaszi fásultság/


„Nyelve, akárha borotvapenge, megszabja,
amit gondol. Költészetről, mely a halála,
és halálról, mely úgyszólván rásózza
a verset. Mint halra, könnyek közt szólva, a tengert.”
/Álmában/

Az egymásra reflektáló, egymás jelentéseit dúsító szavak éppen hogy nem oldják fel a kegyetlenség képeit, sőt talán (hang)súlyosabbá teszik azokat. További erős kontúrokkal húzzák alá (vagy olykor át, de ez végeredményben ugyanaz) az erősebb szöveghelyeket a rímelés zaklatott, de korántsem zavaros megoldásai.

A rímek többségükben még csak nem is belső rímek, hiszen nemhogy a sorok végén, de általában nem is a szavak végén találhatók, olykor inkább csak összecsengő szavak, mint: körmöd – kört – kort, tűzhely-tűzfal, erő-mező, vaj-java, versen-testben. A furán egymásba fonódó szövegek általában a legképtelenebb gondolattársításra sarkallnak, így adván bizarr koherenciát a szövegnek, a „minden mindennel összefügg” érzetét keltve az olvasóban. Ezáltal aztán lassabb, figyelmesebb olvasásra is késztetik őt, hiszen itt bármely szónak adódhat új jelentése, új alakja, új asszociációs mezeje.

Ezt a folyamatos elbizonytalanítást támogatják meg a – már a korábbi köteteknél is jellemző – torzított, ferdített nevek, amelyek a jelentéstöbblet és egyben az irónia eszközei. Ezt a módszert jelen kötetnél Marno olyan leleményekkel járatja csúcsra, mint Goyahír, Koromszakadtáig, avarodottan, hidalgó, Antropia, Noé párkája. Ezek a félrecsúsztatott nevek-szavak teszik az olvasót eleve gyanakvóvá, élezik ki az ember nyelvérzékét arra, hogy a hagyományosan írt szavakba is belelássuk annak minden lehetséges (félre)értelmét is, és ha valaki a versben „tűnődik” már ne csak a töprengésre, hanem az eltűnésre, elmúlásra is asszociáljon.

Irodalom:
Bodor Béla: A Marno-olvasás, Holmi, 2000/10
Tábor Ádám: Szellemtől kőig, kőtől lélekig, Nappali Ház 1997/1, 98. o.
Tandori Dezső: Alaprajzás, Uo, 102. o.
Zsávolya Zoltán: A Marno-i magatartás, Életünk, 1999 11/12
Urfi Péter: „Akasszanak fel, ha értem” – A Marno-recepció főbb útjai és zsákutcái, Parnasszus, 2007 tavasz, XIII, évfolyam, I. szám, 28. o.
[a]http://parnasszus.hu/?page=archivum&cid=96&folder_id=28&lapszam_id=15&arch=1[text]„A pokol nem kitaláció” – Marno Jánossal Bedecs László beszélget, Parnasszus, 2007, tavasz, XIII. évf. I. szám.
[/a]