A beszélgetés elején a szerzők az ifjúsági regény definícióját járják körbe. Vészits Andrea szerint azokat a történeteket lehet ebbe a kategóriába sorolni, amelyek belehelyezkednek a kamaszok világába, az ő problémáikra kínálnak megoldásokat. Mán-Várhegyi Réka is úgy látja, hogy ifjúsági az, ami a kamasz kérdéseire válaszol, illetve az, amiben bármi megtörténhet, a kamaszok ugyanis még lelkesebbek, kevésbé gyanakvóak, mint a felnőttek, éppen ezért az ifjúsági regények valósága jobban kitágítható. Gévai Csilla számára a felnőtt és az ifjúsági regények közötti határ sokszor összemosható, azok nem válnak élesen szét egymástól.

Nála egyébként a rendszerváltás előtt született ifjúsági regények sokszor kiverik a biztosítékot, teszi hozzá a Lídia-sorozat szerzője, hiszen azoknál azt érzi, hogy túlságosan megúszósak és felszínesek, ráadásul hasonló sztereotípiákat vonultatnak fel. Vészits azonban kiemeli, hogy bizony voltak olyan ifjúsági szerzők, akik igazán értékes regényeket hoztak létre. Többek között Szabó Magdát és Gergely Mártát említi meg, akik a rendszerváltás előtt nem publikálhattak felnőtt irodalmat, így a rendszert a kamaszoknak szóló írásokkal játszották ki.

Ezután szóba kerül, hogy külföldön már régóta hagyománya van az ifjúsági regényeknek, azok szépirodalmi igényességgel íródnak. Dávid Ádám szerint fontos, hogy itthon is meghonosítsuk a külföldi zsánereket, ő úgy látja, hogy ez a folyamat már itthon is elindult. Nem baj tehát, ha a felnőtt szépirodalomból inspirálódik az ifjúsági, az a fontos csupán, hogy azt a megfelelő igényességgel tegye. Rádai Andrea hozzáteszi, hogy Hollandiában az ifjúsági és a felnőtt irodalom közötti határ jobban el van mosva, sok szépíró ír kamaszoknak, a két kategóriát ezért leginkább csak intézményes szinten lehet elválasztani: ha gyerekkönyvkiadó adja ki a művet, akkor ifjúsági regény, ha nem, akkor felnőtt. A Száz óra sötétség fordítója hozzáteszi, hogy a holland ifjúsági regények gyakran foglalkoznak súlyos társadalmi problémákkal, például az eutanáziával, a médiával stb, aminek köszönhetően a fiatalok is jobban érdeklődnek a világ dolgai iránt.

Laboda Kornél azt látja, hogy az ifjúsági irodalom itthon is elkezdett felnőni, nagyon sok progresszív mű jelenik meg, ami nem finomkodik, hanem belenyúl ezekbe a kényes kérdésekbe. Szerinte az jó, hogy ezek a regények nem nézik hülyének a kamaszokat, hanem mernek bátrak lenni és nyíltan beszélni a tizenévesekkel a világ nagy dolgairól.

Ezt követően a szerzők elárulják, hogy ők miért kezdtek el kamaszoknak írni. Vészits szerint ez mindig izgalmas feladat, hiszen egy tizenéves még nem rendelkezik kiforrott identitással, azokban az években nagyon sokat változik a személyisége, amit egy-egy regény által szépen lehet formálni, alakítani. A kamasz olvasmányai nagymértékben meghatározzák, hogy milyen felnőtt válik majd belőle. Gévai pedig úgy látja, hogy a kihívás igazából abban van, hogy az író is bele tudjon helyezkedni a mostani tizenévesek világába, ami egészen más, mint az, amiben ő maga volt kamasz. Mán-Várhegyi kamaszként szerette ezeket a regényeket, így most szívesen ír ilyeneket, Laboda és Dávid pedig még most is gyereknek érzik magukat, ezért úgy gondolják, hogy képesek megszólítani ezt a korosztályt.

Szó esik a nyelvi kérdésről is, a szerzők szerint komoly kihívás megtalálni azt a nyelvet, amivel a tizenéveseket meg lehet szólítani, majd a beszélgetés utolsó részben a női főszereplők dominanciájának kérdése kerül elő. A Száz óra sötétségben például egy nagyon aktív lány főszereplőnk van, aki New Yorkba szökik, ráadásul egy kényszerbetegséggel is meg kell küzdenie, de végül mégis helyrebillenti a saját sorsát. Rádai szerint érdekes, ahogy a szerzőnő a regénybe beépíti a genderkérdést. Gévai szerint a női főszereplők erős jelenléte az emancipációval magyarázható, illetve azzal, hogy a szerzők felismerték, hogy bizonyos problémák csak a nőkre jellemző érzékenységgel és nem a macsósággal oldható meg. Mán-Várhegyi úgy látja, hogy hosszú ideig nem voltak női főszereplők, ezért ő tudatosan egy erős női karakterben gondolkodott már a kezdetektől fogva.

A moderátor utolsó kérdése az anya-szereplő „elpakolására” irányul. Mán-Várhegyi könyvében egyébként pont megmarad az anya, viszont a szerző szerint az írók általában azért tüntetik el az anyát a színről, mert ezzel a női főszereplőt igazán nehéz helyzetbe hozhatják, hiszen eltűnnek előle a női minták, így az elé kerülő kihívásokat még átgondoltabban kell megoldania. Gévai szerint túl édes lenne, ha megmaradnának az anyák, az feltételez egyfajta harmóniát, amit igen nehéz lenne az írásban jól megoldani. Dávid szerint azonban nem feltétlenül van jelen ez a harmónia, Vészits ehhez a gondolathoz kapcsolódva elmondja, hogy sokkal nehezebb megküzdeni az anyával, mint eltüntetni. Az anya jelenléte sokkal inkább konfliktust, mint harmóniát szül, elég, ha csak a gonosz mostohák és a lányok viszonyára gondolunk.

Fotó: Bach Máté