Milyen jól hangzana, ha azt mondanám, hogy úgy igazán két könyvet vártam a Könyvhétre, és annak a kettőnek a szerzője éppen egyszerre van színpadon, nem? Ha ez mondjuk így volna, akkor el kéne mondanom, hogy a két várakozásnak különböző okai vannak. Az egyik inkább személyes, hogy úgy mondjam generációs kíváncsiság, hogy Potozky mit ért „generációs látképen", hogy mit gondol arról a generációról, aminek többen in genere részei vagyunk. És a személyességhez hozzátartozik, hogy lassan négy éve ismerjük egymást, a legtöbb szövegét olvastam, az első irodalmi kritikát az ő első novelláskötetéről írtam, aminek mindketten örültünk, bár ő szerintem félreértette. Mindenesetre érdélyi iró, szóval a találkozás és az ismeretség elkerülhetetlen, sőt: örvendetes, tehát a kíváncsiság is.

A másik pedig – ahogy a napokban már valaki hasonlóan megfogalmazta – nem annyira politikai, mint inkább szociális érzékenységből fakadó figyelem és érdeklődés tárgya. A Vastagbőrű mimóza feltehetőleg az adott témához való egyik egészséges, legitim, jóízlésű és jóhumorú hozzányúlás. Az pedig mindig jól jön egy olyan témakört illetően, ami minden más diskurzúsában már meghaladta saját határait, és az ember azt érzi, hogy már valahogy nem arról van szó, hanem annak ürügyén saját diszciplínáját, kategoriáit és fogalmait erőltetik mindenféle akadémiai és politikai szakértők.

A tűző napsütésben Antal Nikolett beszélgetett Potozky Lászlóval (Éles, Magvető, 2015) és Nádasdy Ádámmal (Vastagbőrű mimóza, Magvető, 2015). A moderátor két magatartást vázol, és Nádasdyt kérdezi, hogy melyik áll közelebb hozzá: az egyik – ami éppen a humántudományok hasznával kapcsolatban merült fel –, hogy szélmalomharc egymást saját hozzáállásainkról győzködni; a másik, hogy a kommunikáció és az értelmes (kulturális) dialógus nevében meg kell találnunk azokat a módokat, amivel megpróbáljuk megértetni magunkat a másikkal, megpróbáljuk legitimálni a véleményünket és személyünket. Ez bennem is egy állandó kérdés, de Nádasdy lazán a másodikat választja, s hozzáteszi, hogy ezeknek különböző módjai vannak. Ő például semmi erőszakosat nem csinál, azt választotta, hogy ő csak történeteket mesél, és azokon keresztül igyekszik beférkőzni a konzervatív polgári világba, ami ugyanolyan ijedtségről és pánikról tanúskodik, mint a női emancipációkor.

És ha már magánügy-közügy, akkor Potozkyhoz fordul, akinek a főhőse többször vagdossa magát, valamilyen külső és/vagy belső frusztráció miatt, aki valami olyasmit mond, hogy ugyanaz történik kint, mint bent. Arra, hogy miért lehetne a regény generációs azt mondja, hogy ő nem annak szánta, és habár nagyon örülne neki, ha így fogadnák, mindentől függetlenül annyiban még is az, hogy a jelenlegi generáció erős referenciaként szolgált a megírásában: a mindenkori erdélyi egyetemista lét ups-and-downs-ai, persze ennek a megélését a szélsőségekig tolva, szerelmi történetettel, szegénységgel, kurvákkal, vérrel, szarral és káromkodással. Potozky azt mondja, hogy azért nem tudjuk az elbeszélője nevét, mert amikor ő olvas, minden énelbeszélővel azonosulni akar, és amikor megtudja, hogy mi a neve, ez az illúziója szertefoszlik; ő most tehát ezt a perverzióját (sic!) élte ki, csak annyit tudunk az elbeszélő, hogy a családnevének lengyeles hangzása van, „többször mondták már, hogy a Potozky, olyan lengyelesen hangzik”– mondja, azt viszont nem mondaná, hogy ő az elbeszélő, ki mondana ilyent, különben is?

És elhisszük neki – teszi hozzá Nádasdy.

„A melegség beszédaktus.” Egy református barátnőjéről beszél, aki minden érsekkel és illetékessel nagyon jó viszonyban van, aki elkötelezett református és, akivel – ő, katolikus neveltetésű lévén – sok gyümölcsöző vitát folytatnak, de soha nem látta barátnőjét átlépni egy református templom küszöbén sem, szóval ezt csak onnan tudja, és csak azért hiszi el neki, mert a barátnő mondta. Például van egy férfi szereplő – folytatja Nádasdy –, akinek nincs szexuális élete, de mégis azt mondja magáról, hogy nincs pasija – nem nője, pasija nincs. Az identitást képző beszédeknek, annak, hogy milyenek vagyunk, mik vagyunk, stb. valamiért hiszünk. Ahogy Potozkynak is elhisszük – mondja –, hogy az énelbeszélőjének lengyeles neve van, de nem saját magáról mintázta.

Szóval, ha jól hangzana, hogy azt mondanám, úgy igazán ezt két könyvet vártam a Könyvhétre, el kéne nekem hinni. Más választásotok úgy sincs. 

Fotó: Bach Máté