Mi pedig nem okozunk csalódást, ezeket a történeteket tényleg és őszintén szeretjük, mert viccesek és szórakoztatóak, rokonszenvezünk a sztorik könnyedségével és lazaságával. Igazán jó érzés olvasni ilyen friss és lendületes írásokat. Arról nem beszélve, hogy egyébként a szerző a könyvbemutatón éppen olyan, mint a könyve. Vicces és szórakoztató.

És nyilván zavarban is van kicsit, Pál Dániel Levente “Hogy érzed magad mint elsőkötetes szerző?” kérdésére például láthatóan ezerfélét tudna válaszolni, utána végül mégis marad annál a verziónál, hogy pörögnek a dolgok, sok szeretetet kap, meg, hogy furcsa érzés ennyi ember előtt ülni. "De amikor először olvastam a nevem egy újságcikk alatt, az is legalább ennyire szokatlan volt" – teszi hozzá, majd újra leszögezi, hogy ez a helyzet abszolút kívül esik a komfortzónáján. “Előfordulhat, hogy hülyén vigyorgok vagy félrebeszélek” – mentegetőzik.

Elhangzik az első részlet is a könyvből, a közönség nevet, a szöveg láthatóan elnyeri az emberek tetszését, amitől a szerző is oldódik kicsit, így PDL következő kérdésére – miért kezdtél írni? – már egészen összeszedetten válaszol. Megtudjuk például, hogy élete sima mederben haladt előre, elvégezte a jogi kart, majd diplomatának állt, miközben hobbiszinten zenél is. Az írás tehát nála nem a lázadásból született, nem is volt, amivel szembe kellett volna szegülnie, hiszen a szülei abszolút nyitottan nevelték őt. “Persze az iskolában rongykölök voltam, lázadtam a tanárok ellen” – teszi hozzá, majd elárulja, hogy tizenhét évesen, amikor “nagyban zúztak a kilencvenes évek”, döntötte el, hogy diplomatának áll. Ez valószínűleg onnan jön nála, hogy már a kezdetektől fogva szeretett az emberekkel foglalkozni.

Az írás pedig életének természetes velejárója volt, újságíró szülők gyermekeként teljesen természetesen kezdett ő is szövegeket alkotni, elsőként az iskolaújságba, majd később a nagyobb és fontosabb lapokba. Harmincévesen érezte először, hogy megérett arra, hogy fikciós műfajba vágjon, ekkorra már rengeteg levelet megírt Varsóból a barátainak, illetve sok sztori összegyűlt a fejében, amit hebrencs módon elkezdett a papírra vetni. Az édesapja olvasta először ezeket a szövegeket, aki rögtön leszögezte, hogy “fiam, ez egy szakma, amihez nem értesz”, majd ahogy gyerekkorában a fogalmazásoknál, most is szálaira szedte ezeket az írásokat, és segített azok megformálásában, miközben a szerzőnek egy csomó trükköt és fortélyt is megtanított, amelyek segítségével olvasmányosra faraghatta ezeket a novellákat.

A történetekből összeállt a kézirat, ami egy közös ismerős, Nász Adrienn, a madridi magyar nagykövetség munkatársa közvetítésének hála eljutott Pál Danihoz, aki szigorú és gondoskodó szerkesztője lett a szövegnek. A szerkesztő a cím alapján elsőként azt gondolta, hogy a kötetből a diplomataélet kulisszái mögé tekinthetünk be, hogy a szövegekből különféle titkok és mindenféle csúnya dolgok derülnek ki, de végül nem lett semmiféle leleplezés.

Nem botránykönyvről van tehát szó, hanem egy jól megfogott generációs “regényről”, ami a 25-30 éves korosztályról, az Erasmus-generációról szól, akik a legnagyobb természetességgel töltenek el néhány évet Európa más országaiban, ahol tanulgatnak, dolgozgatnak, nyelvet tanulnak, szórakoznak és ismerkednek, majd élményekkel megpakolva térnek haza otthonukba, hogy belevessék magukat a nagybetűs életbe. PDL szerint ennek a kötetnek van egy kicsi Lakótársat keresünk-fílingje, amivel mi is csak egyetérteni tudunk, amikor Görömbölyi elolvassa a második részletet, a Chardonnay címet viselő novellát, amelynek a kiindulópontja egy vacsora, amely során “négy különböző nemzetiség képviselője van az asztalnál”.

E részlet után Görömbölyi még elmondja, hogy a szakmai és az irodalmi szöveget egészen más írni, a különbség a John Cleese-i értelemben vett végrehajtó és kreatív funkció különbségében ragadható meg: míg a szakmai szöveg megalkotása során az előbbi lép működésbe, tehát a személy koncentráltan, időhöz kötve, akár kényszer hatására ír, addig az irodalmi szöveg írásánál nincs presszió, nincs meghatározott idő, így a személy maximálisan szabad. Ennek ellenére, teszi hozzá, volt 2-3 olyan részlet, amit PDL iránymutatásai alapján tett az egészhez mint “tejszínhabot a tortára”, ezek tehát ilyen értelemben mégiscsak feladatmegoldások voltak. A szerkesztő szerint azonban éppen ezek választják el a tehetséges kezdőt a profi írótól: aki képes az irányított szövegeket is jól megírni, az már nem amatőr. Elhangzik a harmadik részlet is, majd a jó hangulatú beszélgetés finom borokkal és omlós pogácsákkal zárul.

Görömbölyi Dávid: Diplomata-útlevéllel a hátizsákban, kötetbemutató a Nádor Galériában, 2015. június 2.

Fotó: Bach Máté