Ünnepelni tehát volt mit, a kérdést már csak a „hogyan” jelentette. Lelki szemeim előtt egy bor- és pezs-gőzös nagyszabású ereszd-el-a-hajam lebegett, ahol tökig izzadtan ugrálok Busa Pistára; balomon egy ex-kultuszminiszter rázza, jobbomon egy Playboy-főszerkesztő rappel, körben meg irodalmi dívák pillogatnak serényen, erotikusan nyalogatva a cukrot martinis poharuk széléről. Lehet, hogy az elvárásaim voltak nagyok, de mindebből igen kevés valósult meg, így csak a nyálkás novemberi városnak dúdolhattam melankolikusan, hogy „I wanna fall in love – with you.”

Merthogy ezt a sort ültette a fülembe a Zuboly zenekar, akik a megidézett pillekönnyű popslágert eresztették össze az „Indulj el egy úton” című, méltán kedvelt népdallal, beatboxszal súlyosbított dadaista four-man-show-jukban. Sikerük oly elsöprő volt, hogy decens középkorú asszonyok érintették össze tenyerüket soha nem látott gyorsasággal, és sikongattak nagyokat örömükben – milyen kár, hogy ez a ráadás volt, és itt már véget is ért az este aktívan szórakoztató része. Ekkor még mindig csak kilenc óra fele jártunk, és figyelembe véve a majd’ órányi csúszást, megállapítható, hogy műsornak (főleg születésnapinak) igencsak vékonyka volt a program. De lássuk, miről is beszélünk?

Adva van egy népszerű és eredeti, néha kimondottan izgalmakat rejtő műfaj, a netnapló (nem tévesztendő össze a bloggal), ami éppen a szövegben előtérbe kerülő személyesség révén különösen alkalmas arra, hogy paródia készülhessen belőle. Adva van hét ismert magyar író (akiknek egy része valóban írt naplót a Literára), ők a parodizáltak, és hét másik ismert magyar író (ld. előző zárójel), ők a parodizálók. Akadt némi átfedés, Garaczi László például mindkét halmaz részét képezte, mint ahogy Darvasi László is, és akkor itt álljunk is le a halmazelmélettel, de a matek maradhat. Az előbbi amúgy Németh Gábor főszerk-konferanszié kedvencének bizonyult, hétszer említette nevét, és mivel a hetes szám már fentebb is előkerült, kezdtünk gyanút fogni, hogy itt valami sötét ármánykodás zajlik.

A testhez kötött lét realitása azonban beleköpött a számmisztika levesébe: Závada Pált derékfájása miatt felesége, Nádori Lídia képviselte, az örök-aktív(ista) Tamás Gáspár Miklós pedig éppen most jelentett beteget. A bonyodalmak kapcsán Németh Gábor „drámát” emlegetett, de lett légyen bármily elegáns és tekintélyt parancsolóan ősz a főszerk, valahogy nem éreztem bőrömön a helyzet súlyosságát, talán a szája szélén megbúvó ironikus mosoly okán.

Nem így a fellépők: a színpadra kitett székeken mintha szorongó kiskamaszok ültek volna irodalomfelelés előtt – beharapott ajkak, pókerarc mögé bújt ijedtség, zsugorodó gyomor. Csak Nádori Lídia „lógott ki” fesztelen és sugárzó jelenlétével, persze első felolvasóként neki volt a legkönnyebb dolga lámpaláz-ügyben. (Mindenesetre Závadára ezentúl nem csak az íráskészsége miatt leszek irigy, zárójel bezár.)

Viszont ami sokkal fontosabb: a szereplők éppen azáltal tettek bizonyságot íróságukról, hogy mindez abban a pillanatban elszállt, ahogy elkezdtek olvasni, azaz íróként megnyilvánulni. Öröm volt hallani ennyi jól hangsúlyozott, szépen kiejtett, ideális tempójú magyar mondatot – Parti Nagynak igaza van: a magyar írók megtanultak olvasni, és ehhez már csak az tehető hozzá, hogy ha főállású médiagenya lennék, úgy cserélném le D. Tóth Krisztát Bán Zsófiára, Kurucz Pétert meg Zilahy Péterre, mint annak a rendje.

És akkor nézzük egyenként a szövegeket: Závada Darvasit idézte meg több helyen humoros, de majdnem annyi helyen nehezen követhető szövegével, ami egy kissé túlhajtott és címbe is emelt szójátékra épült:[a]http://www.litera.hu/object.c6543dd5-95fc-476d-af40-70a810a16f52.ivy[text]„Darvasi szív”.[/a] A célpont egyébként se nem szívott, se nem nevetett (más szövegen se nagyon), rezzenéstelen arccal hallgatta végig az írást, lelkébe meg nem láttam, hiába ültem az első sorban.

Bán Zsófia fergeteges humorral rajzolta túl Rakovszky Zsuzsa filozofikusan komoly, spleenbe hajló stílusát, és helyezte azt a mindennapok jelentéktelen terébe, például amikor a gázóra-leolvasónak köntöse és migrénje alól kiabál ki felnagyított művészi öntudattal a naplóíró: „Hagyjon, most költök!”

Garaczi László a tetszhalálból felderülve és élvezve a lehetőséget, hogy Háy János bőrébe bújhat, a falusi mélyszegénység kocsmai aspektusait skiccelte föl érzékletes epizódokkal (fejek koppannak, testek robbannak), egészen metafizikai szintre emelve az „egy sima, egy fordított, egy sima” kötés-axiómát.

Reményi József Tamás a kisiskolás Kukorelly Endréhez utazott vissza, aki kemény kritikusként már elsőben kiosztja „ezt a Kölcseyt”, bár a köveket dobáló Ady (akkor még!) bejön neki. Annak ellenére, hogy sem a paródia szerzője, sem a társszerző Tarján Tamás szigorúan véve nem szépíró, a „Kuksi-szöveg” cseppet sem lógott ki a többi közül.

Zilahy Péter Garaczi-írása viszont igen. A szöveg túl sokat markolt, de – legalábbis előadva – keveset fogott, pedig volt benne Index-főcím, sőt maga Zilahy is előkerült, ám egy zseniális szójátékon kívül („Love me gender”) más nem maradt meg. Ha persze belegondolunk, hogy ez utóbbira a témában illetékes Bán Zsófia is eleresztett egy mosolyt, akkor ez talán nem is olyan kevés.

Darvasit morcosságban csak a bár pincérei körözték le (bor decije 290, bocs), de ő is felélénkült, ahogy Esterházyként szóhoz jutott, és előadhatta jól felépített írását a végtelen én-köreit járó íróról és újdonsült kutyájáról, Umbertóról („Ha Tandorinak lehet verebe…”). Előkerült a Harmonia („2000 szereplő. Nem baj, Gothár majd megoldja!”) és a Javított kiadás filmváltozata („Szabó Istvánnak nem adom, ő nem oldja meg”), finom aktuálpolitikai áthallásokkal fűszerezett életképek az ország és belviszályokkal tűzdelt jelenetek a család életéből, mindezt az Egy nőt szétrágó és a szomszédba szaró többnyelvű csodakutya motívumára fölfűzve.

Mindezek előtt, közben és után játszott a Zuboly, akikről nehéz bármit is mondani az előbb leírtakon és azon túl, hogy őrültebbek, mint a Bëlga, és eklektikusabbak, mint a Nemzeti Színház, kommenteket az öltözőbe.

Bájos amatörizmus tényleg volt, ahogy azt Németh Gábor önironikusan említette, és bár pezsgő és Esterházy-torta is került, az álmosító vasárnap estén ez sem segített a láthatóan másnapos problémákkal (is) küzdő társaságnak, hogy igazán ünnepi hangulatba lovallja magát. Szóval nem is nagycsoport, homokozó meg délutáni alvás, de nem is mámoros kultúrparádé felnőtteknek, maradjunk annyiban, hogy azt kívánjuk: kísérje minél többeknek litera a reggeli teát, elvégre csak az ember szomjas.

[a][text][/a][a][text][/a][a][/a]