zene
2007. 11. 26.
Családi élmény világsztárral
Michal Urbaniak koncertje a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermében. 2007 november 15.
Copfban énekel a lány, és meg kell hagyni, igazán tiszta és szép a hangja. Előad egy jócskán swinges fél-slágert, aztán érdekes kísérletet hallunk a jazz, a hip-hop és a sláger-melódia vegyítésére. Végül a Beatles egykori slágerének (Can't buy me love) sajátos feldolgozásával fejezik be a műsort. A zenészek udvariasak, bólogatnak és mosolyognak, ám hiányzik a lelkesedés belőlük. Ahogy a közönségből is hiányzik a türelem, hogy még egy ráadást tapsoljon ki.
A Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme most mintegy háromnegyed részben telt meg. Talán annak is köszönhető a megcsappant érdeklődés, hogy az eredetileg hatalmas sztárokkal hirdetett koncert legendás zenészei közül csupán a vezéregyéniség, Michal Urbaniak maradt: a sztár-parádénak induló előadás másodvonalbeli zenész-promócióvá vált.
Lassan bejönnek a zenészek, és igen vegyes felhozatalt látunk: Michal a tőle megszokott különös, fehér mintás, de fekete ruhában jócskán potrohosan; a dobos fejét burnusz fedi, a – legalábbis neve alapján – testvére, a gitáros az Észak-Afrikában és közel-keleten szokásos bő, világos színű ruhát viseli; még a billentyűs néz ki a legszolidabban, rajta skót-kockás sildes-sapka van.
Maga a zenei felhozatal is vegyes: a darabok, melyeket gyakran a hegedű (de szinte mindig valamilyen szólóhangszer) indít, sem dinamikában, sem hangszínben nem vetekednek a zenekari részekkel: mintha a csapat az együttes megszólalására építene. Márpedig ebben a műfajban igen erős a mezőny: már csak a hegedű-gitár párosítás miatt is [a]http://www.johnmclaughlin.com/[text]John Mc Laughlin[/a] [a]http://www.progarchives.com/artist.asp?id=649[text]Mahavishnu Orchestra[/a]ja jut eszembe. Az eredetileg beígért zenekari összetétellel hasonló minőségre számíthattunk volna.
Így azonban többé-kevésbé csalódott vagyok. Nem mintha nem jól játszanának, mintha nem lennének jó zenészek: egyszerűen a zsenialitást hiányolom a játékban (mondjuk egy Lenny White dobolását, egy Victor Bailey basszusozását stb., hogy hegedűsöket ne hasonlítgassak). Szép, szép, és valóban jó zene, egyszerűen csak többre vártam.
Aztán nagyjából akkor, amikor a MűPában a szünet szokott következni (ami most kimarad), belép a színpadra Mika, Michal Urbaniak lánya. Nem kislány, bár ahogy az apa szinte le nem veszi róla a szemét a koncert végéig, világos, hogy erős érzelmi kapcsolat van közöttük.
Copfban énekel a lány, és meg kell hagyni, igazán tiszta és szép a hangja. Előad egy jócskán swinges fél-slágert, aztán érdekes kísérletet hallunk a jazz, a hip-hop és a sláger-melódia vegyítésére. Végül a Beatles egykori slágerének (Can't buy me love) sajátos feldolgozásával fejezi be a műsort. És kérem, valóban izgalmas még ez is: ahogy a Beatles-melódia ötvöződik a Miles-iskola kemény, erősen ritmizált zenekari hangzásával, ahogy a copfos lány tiszta és szép hangja hip-hopos szöveg-gajdolásba megy át.
Egyszerűen az olyan szintű élmény nem jött össze, amire számítottam: az a zsenialitás hiányzott az előadásból, ami – az apai szereteten, valamint az alkalmi zenészek iránti megbecsülésen túl – valami egyedit és mégis maradandót, félig-meddig tökéleteset hozott volna létre.
És az egyébként foghíjas közönség is érzi ezt. A program végén alig elég a – langyos – taps ahhoz, hogy a zenészek ráadást adjanak: udvariasak, bólogatnak és mosolyognak, ám hiányzik a lelkesedésük. Ahogy a közönségből is hiányzik a kitartás, hogy még egy ráadást tapsoljon ki.
Michał Urbaniak
[a]www.urbaniak.com/[text]Michal Urbaniak[/a] 1943 június 22-én, Warsóban született. Hegedűn, lyricon-on és szaxofonon játszik és központi szerepet játszott az 1970-es, '80-as években a fúziós jazz kialakulásában: beemelte a folk, a r&b, a hip-hop és a szimfonikus zene egyes elemeit a jazz-be.
Zenei képzése a Lódz-i középiskolában kezdődött, Tadeusz Wronski hegedű osztályában. Szaxofonozni azonban egyedül tanult: először egy dixieland zenekarban játszott, majd Zbigniew Namyslowski-val és a Jazz Rockers-el, akikkel az 1961-es warsói Jazz Jamboree-n játszott. Aztán Andrzej Trzaskowski-val állt össze, majd 1962-ben az USA-ban turnézott zenekarával, a The Wreckersszel: Newport, San Francisco, Chicago, Washington és New York City fesztiváljain és klubjaiban léptek fel.
Miután visszatért Lengyelországba, 1962 és '64 között Krzysztof Komeda kvintettjével dolgozott. Együtt távoztak Skandináviába, ahol Urbaniak egészen 1969-ig maradt. Ott alapított egy bandát Urszula Dudziakkal és Wojciech Karolakkal, amely jelentős sikereket ért el, később pedig kiindulásként szolgált a híres „Michal Urbaniak Fusion”-hoz (lásd pl. [a]http://www.youtube.com/watch?v=zrHtuFqpX2A[text]videó[/a]).
Miután Urbaniak visszatért Lengyelországba és a hegedűhöz, amit cserbenhagyott a szaxofon kedvéért a skandináviai évek alatt, megalapította a Michal Urbaniak Group-ot, amelybe meghívta – többek között – Adam Makowich-et (zongora) és Urszula Dudziakot (ének). Együtt vették fel az első komolyabb albumot, a Parathyphus B-t; sok fesztiválon játszottak, köztük 1969-től '72-ig a warsói Jazz Jamboree fesztiválokon. 1971-ben, a Montreux-i fesztivál idején Urbaniak megkapta a bostoni Berklee College of Music díját. A sok sikeres európai és amerikai fellépés után 1973 májusában utoljára játszott a lengyel közönségnek: 1973 szeptember 11-én Urszula Dudziakkal az USA-ba emigrált, ma amerikai állampolgárként ott él.
Bár díjat kapott Berklee-ről, ott sosem tanult. John H. Hammond ajánlására azonban aláírt egy szerződést a Columbia Records-al, amely kiadta az első nyugat-német albumot, a Super Constellation-t, fúzió néven. A promóciós turnéra lengyel zenészeket hívott meg, köztük Czeslaw Bartkowski-t, Pawel Jarzebski-t és Wojciech Karolak-ot. 1974-ben megalapította a Fusion együttest, amiben a lengyel népzene melodikus és ritmikai elemeit építette a jazzbe.
Urbaniak ekkoriban egy kifejezetten a számára készült, öthúros hegedű-szintetizátoron játszott, valamint lyriconon (ami egy szaxofonszerű szintetizátor). Folklór elemekkel dúsított fúziója népszerűvé vált az amerikai jazz vezető zenészei között, és számos új zenésznek nyújtott lehetőséget (pl. Harold Williams, Steve Jordan, Marcus Miller, Kenny Kirkland). Kezdett olyan jól ismert klubokban játszani, mint a Village Vanguard és a Village Gate, valamint olyan híres koncerttermekben, mint a Carnegie Hall. Ekkoriban olyan sztárokkal játszott, mint a Weather Report, Herbie Hancock, Chick Corea, George Benson és Billy Cobham (lásd az Urbaniakkal közös [a]http://www.youtube.com/watch?v=qnUnWN6RDlc[text]videó[/a]t).
De játszott Lenny White-tal, Wayne Shorterrel, Marcus Millerrel, Joe Zawinullal, Ron Carterrel és Quincy Jonesszal is. 1985-ben meghívták, hogy játsszon a Tutu felvételein a fúzió híres atyjával, Miles Davisszel. Davis állítólag ezt mondta róla: „Szerezzétek meg nekem azt a kibaszott polyák hegedűst!”
Saját fúzióval kapcsolatos elgondolásait alábbi kijelentései jellemzik: ”Mint ifjú zseni hegedűs sok előadáson játszottam filharmonikus zenekarokkal. Részt vettem a felnőttek versenyein is, és ösztöndíjat kaptam, hogy Moszkvában tanuljak a híres David Ojstrach-tól. Ugyanakkor beleestem az amerikai jazz-be és annak kultúrájába, szóval kezdett kibontakozni szenvedélyem e másféle zenei élet iránt. Azt lehetne mondani, hogy miután elkezdtem jazz-t játszani, úgy éreztem, mintha egy második zenei identitás jött volna létre bennem. Dr. Jekyll volt a szimpla A tanuló a zeneiskolában, aki intenzíven gyakorol naponta, egészen délutánig. Azután Mr Hyde bukkan elő, aki új jazz-hangzással kísérletezik a helyi klubokban és bárokban. Azokról az időkről álmodoztam, amikor a két zenei identitás végre egyesülhet valahogy [...]
New Yorkban felfedeztem egy hihetetlenül fiatal, jamaikai zenészekből álló csapatot, akiknek az ártatlansága, szenvedélye, professzionalizmusa és alapos precizitása adott lehetőséget arra, hogy a kísérlet végre létrejöjjön. Miután egy darabig fúziót játszottam, a zeném kezdett az acid jazz irányába fejlődni, kombinálva a jazz melodikus lelkét az akkoriban még friss hip-hop ütemekkel.
Röviddel az Urbanator megjelenése után pedig szükségét éreztem annak, hogy klasszikus neveltetésemet is bemutassam a hip-hop hangzásnak. Ideje volt a két szerelem első hivatalos találkozásának: 1995 január 27-én – a zene történetében először – rapper adott elő, filharmonikus zenekarral közösen. E napon bizonyítottam be magamnak azt, amit már úgyis tudtam: a zenét Isten teremtette, az emberek csak szétválasztják stílusokra” ([a]www.urbaniak.com/[text]honlap[/a]járól).
Fellépők:
Michal Urbaniak – hegedű
David Gilmore – gitár
George Cooligan – zongora
billentyűs hangszerek
Otto Williams – basszusgitár
Troy Miller – dob
Mika Urbaniak – ének, rap
Lassan bejönnek a zenészek, és igen vegyes felhozatalt látunk: Michal a tőle megszokott különös, fehér mintás, de fekete ruhában jócskán potrohosan; a dobos fejét burnusz fedi, a – legalábbis neve alapján – testvére, a gitáros az Észak-Afrikában és közel-keleten szokásos bő, világos színű ruhát viseli; még a billentyűs néz ki a legszolidabban, rajta skót-kockás sildes-sapka van.
Maga a zenei felhozatal is vegyes: a darabok, melyeket gyakran a hegedű (de szinte mindig valamilyen szólóhangszer) indít, sem dinamikában, sem hangszínben nem vetekednek a zenekari részekkel: mintha a csapat az együttes megszólalására építene. Márpedig ebben a műfajban igen erős a mezőny: már csak a hegedű-gitár párosítás miatt is [a]http://www.johnmclaughlin.com/[text]John Mc Laughlin[/a] [a]http://www.progarchives.com/artist.asp?id=649[text]Mahavishnu Orchestra[/a]ja jut eszembe. Az eredetileg beígért zenekari összetétellel hasonló minőségre számíthattunk volna.
Így azonban többé-kevésbé csalódott vagyok. Nem mintha nem jól játszanának, mintha nem lennének jó zenészek: egyszerűen a zsenialitást hiányolom a játékban (mondjuk egy Lenny White dobolását, egy Victor Bailey basszusozását stb., hogy hegedűsöket ne hasonlítgassak). Szép, szép, és valóban jó zene, egyszerűen csak többre vártam.
Aztán nagyjából akkor, amikor a MűPában a szünet szokott következni (ami most kimarad), belép a színpadra Mika, Michal Urbaniak lánya. Nem kislány, bár ahogy az apa szinte le nem veszi róla a szemét a koncert végéig, világos, hogy erős érzelmi kapcsolat van közöttük.
Copfban énekel a lány, és meg kell hagyni, igazán tiszta és szép a hangja. Előad egy jócskán swinges fél-slágert, aztán érdekes kísérletet hallunk a jazz, a hip-hop és a sláger-melódia vegyítésére. Végül a Beatles egykori slágerének (Can't buy me love) sajátos feldolgozásával fejezi be a műsort. És kérem, valóban izgalmas még ez is: ahogy a Beatles-melódia ötvöződik a Miles-iskola kemény, erősen ritmizált zenekari hangzásával, ahogy a copfos lány tiszta és szép hangja hip-hopos szöveg-gajdolásba megy át.
Egyszerűen az olyan szintű élmény nem jött össze, amire számítottam: az a zsenialitás hiányzott az előadásból, ami – az apai szereteten, valamint az alkalmi zenészek iránti megbecsülésen túl – valami egyedit és mégis maradandót, félig-meddig tökéleteset hozott volna létre.
És az egyébként foghíjas közönség is érzi ezt. A program végén alig elég a – langyos – taps ahhoz, hogy a zenészek ráadást adjanak: udvariasak, bólogatnak és mosolyognak, ám hiányzik a lelkesedésük. Ahogy a közönségből is hiányzik a kitartás, hogy még egy ráadást tapsoljon ki.
Michał Urbaniak
[a]www.urbaniak.com/[text]Michal Urbaniak[/a] 1943 június 22-én, Warsóban született. Hegedűn, lyricon-on és szaxofonon játszik és központi szerepet játszott az 1970-es, '80-as években a fúziós jazz kialakulásában: beemelte a folk, a r&b, a hip-hop és a szimfonikus zene egyes elemeit a jazz-be.
Zenei képzése a Lódz-i középiskolában kezdődött, Tadeusz Wronski hegedű osztályában. Szaxofonozni azonban egyedül tanult: először egy dixieland zenekarban játszott, majd Zbigniew Namyslowski-val és a Jazz Rockers-el, akikkel az 1961-es warsói Jazz Jamboree-n játszott. Aztán Andrzej Trzaskowski-val állt össze, majd 1962-ben az USA-ban turnézott zenekarával, a The Wreckersszel: Newport, San Francisco, Chicago, Washington és New York City fesztiváljain és klubjaiban léptek fel.
Miután visszatért Lengyelországba, 1962 és '64 között Krzysztof Komeda kvintettjével dolgozott. Együtt távoztak Skandináviába, ahol Urbaniak egészen 1969-ig maradt. Ott alapított egy bandát Urszula Dudziakkal és Wojciech Karolakkal, amely jelentős sikereket ért el, később pedig kiindulásként szolgált a híres „Michal Urbaniak Fusion”-hoz (lásd pl. [a]http://www.youtube.com/watch?v=zrHtuFqpX2A[text]videó[/a]).
Miután Urbaniak visszatért Lengyelországba és a hegedűhöz, amit cserbenhagyott a szaxofon kedvéért a skandináviai évek alatt, megalapította a Michal Urbaniak Group-ot, amelybe meghívta – többek között – Adam Makowich-et (zongora) és Urszula Dudziakot (ének). Együtt vették fel az első komolyabb albumot, a Parathyphus B-t; sok fesztiválon játszottak, köztük 1969-től '72-ig a warsói Jazz Jamboree fesztiválokon. 1971-ben, a Montreux-i fesztivál idején Urbaniak megkapta a bostoni Berklee College of Music díját. A sok sikeres európai és amerikai fellépés után 1973 májusában utoljára játszott a lengyel közönségnek: 1973 szeptember 11-én Urszula Dudziakkal az USA-ba emigrált, ma amerikai állampolgárként ott él.
Bár díjat kapott Berklee-ről, ott sosem tanult. John H. Hammond ajánlására azonban aláírt egy szerződést a Columbia Records-al, amely kiadta az első nyugat-német albumot, a Super Constellation-t, fúzió néven. A promóciós turnéra lengyel zenészeket hívott meg, köztük Czeslaw Bartkowski-t, Pawel Jarzebski-t és Wojciech Karolak-ot. 1974-ben megalapította a Fusion együttest, amiben a lengyel népzene melodikus és ritmikai elemeit építette a jazzbe.
Urbaniak ekkoriban egy kifejezetten a számára készült, öthúros hegedű-szintetizátoron játszott, valamint lyriconon (ami egy szaxofonszerű szintetizátor). Folklór elemekkel dúsított fúziója népszerűvé vált az amerikai jazz vezető zenészei között, és számos új zenésznek nyújtott lehetőséget (pl. Harold Williams, Steve Jordan, Marcus Miller, Kenny Kirkland). Kezdett olyan jól ismert klubokban játszani, mint a Village Vanguard és a Village Gate, valamint olyan híres koncerttermekben, mint a Carnegie Hall. Ekkoriban olyan sztárokkal játszott, mint a Weather Report, Herbie Hancock, Chick Corea, George Benson és Billy Cobham (lásd az Urbaniakkal közös [a]http://www.youtube.com/watch?v=qnUnWN6RDlc[text]videó[/a]t).
De játszott Lenny White-tal, Wayne Shorterrel, Marcus Millerrel, Joe Zawinullal, Ron Carterrel és Quincy Jonesszal is. 1985-ben meghívták, hogy játsszon a Tutu felvételein a fúzió híres atyjával, Miles Davisszel. Davis állítólag ezt mondta róla: „Szerezzétek meg nekem azt a kibaszott polyák hegedűst!”
Saját fúzióval kapcsolatos elgondolásait alábbi kijelentései jellemzik: ”Mint ifjú zseni hegedűs sok előadáson játszottam filharmonikus zenekarokkal. Részt vettem a felnőttek versenyein is, és ösztöndíjat kaptam, hogy Moszkvában tanuljak a híres David Ojstrach-tól. Ugyanakkor beleestem az amerikai jazz-be és annak kultúrájába, szóval kezdett kibontakozni szenvedélyem e másféle zenei élet iránt. Azt lehetne mondani, hogy miután elkezdtem jazz-t játszani, úgy éreztem, mintha egy második zenei identitás jött volna létre bennem. Dr. Jekyll volt a szimpla A tanuló a zeneiskolában, aki intenzíven gyakorol naponta, egészen délutánig. Azután Mr Hyde bukkan elő, aki új jazz-hangzással kísérletezik a helyi klubokban és bárokban. Azokról az időkről álmodoztam, amikor a két zenei identitás végre egyesülhet valahogy [...]
New Yorkban felfedeztem egy hihetetlenül fiatal, jamaikai zenészekből álló csapatot, akiknek az ártatlansága, szenvedélye, professzionalizmusa és alapos precizitása adott lehetőséget arra, hogy a kísérlet végre létrejöjjön. Miután egy darabig fúziót játszottam, a zeném kezdett az acid jazz irányába fejlődni, kombinálva a jazz melodikus lelkét az akkoriban még friss hip-hop ütemekkel.
Röviddel az Urbanator megjelenése után pedig szükségét éreztem annak, hogy klasszikus neveltetésemet is bemutassam a hip-hop hangzásnak. Ideje volt a két szerelem első hivatalos találkozásának: 1995 január 27-én – a zene történetében először – rapper adott elő, filharmonikus zenekarral közösen. E napon bizonyítottam be magamnak azt, amit már úgyis tudtam: a zenét Isten teremtette, az emberek csak szétválasztják stílusokra” ([a]www.urbaniak.com/[text]honlap[/a]járól).
Fellépők:
Michal Urbaniak – hegedű
David Gilmore – gitár
George Cooligan – zongora
billentyűs hangszerek
Otto Williams – basszusgitár
Troy Miller – dob
Mika Urbaniak – ének, rap
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
Marék Veronika kapta a Magyar Gyermekkultúra Mestere Díjat
Matthäus Wörle Ahol régen aludtunk és Miklós Ádám Mélypont érzés című dokumentumfimje a 21. Verzió Filmfesztiválon