Kedves Eszter! Azt hiszem, mindennek, de az égvilágon mindennek úgy kezdek neki, hogy tudom: vége lesz. A dolog tartalmától, hosszúságától és dolgot illető emberektől függően, hajlamos vagyok időarányosan és a tartalomnak megfelelő mértékben az egyes emberek befolyására megfeledkezni a kezdeti pozíciómról, hogy aztán derült égből villámcsapás: vége legyen.

Mielőtt elindultunk Temesvárra valamilyen óvatoskodás miatt, megnéztem az időjárás előrejelzést: az utolsó napokra sok napsütés és meleg; két kisruhát és egy olyan cipőt pakoltam, amiben nem kapok instant lángra, ha napfény ér. Felvettem az egyiket, összeszorítottam a fogaim, és kimentem az utcára. Elfogott egy erőteljesen kettős érzés: az akác- és az eperfa nosztalgia-illatai telis-tele kellemes emlékekkel a nyárról, és az itt és most üressége, minden emlék létrejöttéhez szükséges alapérzés teljes hiánya. Eszter, ez a nyár úgy indul, hogy valaminek vége lesz.

Lehet, hogy már a Reflex kapcsán is futottam két kört e téma körül, de most hol, ha nem egy eurorégiós – ezt azért írd be a keresőbe – magyar nyelvű fesztiválon tevődik fel a kisebbségilét-kérdés. A Bánk bán saját korának, és úgy tűnik, egy soha ki nem fullasztható ürügye marad az idegen nemzetek uralta nemzetek forradalmának. Az Újvidéki Színház Urbán András rendezte előadásnak kb. egyharmada nem akart Bánk bán lenni, be voltak iktatva improvizációkból megtartott jelenetek, amelyek nagy része a próbafolyamat alatt mutatott etűdök elbeszélései voltak. Ti. Urbán András rendezési módszeréhez szervesen hozzátartozik a variációk egy témára házifeladat-jelenet. Ebben az esetben feltételezem, a hazaszeretet volt a téma; és mondjuk Elor Eminát (Melinda szerepében) megnéztem volna, amint bugyijával – legintimebb/legpiszkosabb ruhadarabjával – felmossa az anyaföldet. Ha nem volna elégséges a dráma saját korából fakadó Habsburg- és királyságellenes hatásaira hajazni, akkor még mindig be lehet öltöztetni feketébe a színészeket és váltogatni rajtuk az Anonymus-maszkot, illetve a kommandós teljes arcos sapkát, hogy tuti meglegyen a forradalom-propaganda hangulat. Anonymus a színházban? Mindegy. És akkor elemlámpák, ordibálás, „üsd”, „magyar”, „üsd, magyar”. Megpróbálok elkényelmesedni, erre valamelyik fejhangon kiordibál, hogy „meg akarod úszni azzal, hogy kozmopolita vagy”. Én aztán nem akarok semmit megúszni, csak valahogy a csapon is ez folyik: kisebbséginek lenni vagy nem lenni (kisebbséginek)? Két egészséges hozzáállást találtam eddig a saját magam számára: egyedül és a barátaimmal gondolkodom és beszélek erről – szorongok négytől-hatig –, vagy politikai filozófiai szövegeket olvasok, amikben nálam okosabb emberek gondolkodnak erről. „Én nem értem ezeket a magyarokat, nem mindegy, hogy jobbra mennek, vagy balra” – kezdődik az előadás. Elhangzik közben még három-négy nemzeti himnusz, hogy aztán mindenkinek dobbanjon meg a szíve; a végén pedig felolvasnak egy kérdéssort arra vonatkozóan, hogy mikor hagynánk el az országot (de melyik országot? s különben is...). Én akkor megyek ki, mikor az ország kilépett az EU-ból. A román színész-hallgatók a végéig maradnak. És akkor mi van? 

Boris Liješević Tomi Janežič Sirályában játszik, Janežič rendezőasszisztense, és most saját előadását hozta. Fedor Šili A varázsló című munkájában így vagy úgy Thomas Mannról szóló drámáját rendezte meg. A közönségtalálkozón azt mondja, hogy vannak részek az előadásban, amikor a drámaíró bejöhet a színpadra, és elmondhatja, hogy éppen milyen kérdések foglalkoztatják az előadással vagy a szöveggel kapcsolatban, és hogy Šilinek erről sem Liješevićnek, sem a színészeknek nem kell szólni. Meglepetés és rajtaütés. Egy olyan előadást azért megnéznék.

Bemegyünk a nézőtérre, én tele előítéletekkel, hogy biztosan jó lesz, biztosan nagyon jó lesz, második sor, könyvek a székek alatt. Sötét. Egy természetesen alázatos színész (Svetozar Cvetković) megkér, hogy világítsunk a telefonjainkkal, aztán hogy ne, felolvastat iPad-ről egy szöveget, és szól, hogy fog még kérni dolgokat az előadás során. A később Thomas Mann (Saša Torlaković) álmaiban szereplő Goethét játszó Cvetković átöltözik Goethébe, és Mann gyerekkorából kezd el egy történetet mesélni. Betolnak egy könyvekkel teli talicskát, amikkel előbb-utóbb biztos kezdenek valamit – gondolom. A szövegnek, nem tudom, milyen célja van, de azt tudjuk filmes tapasztalatainkból, hogy az ilyen jellegű dolgokból mindig hiányozni fog valami, vagy éppen azok a kérdések merülnek fel, hogy amiért ismerünk és szeretünk életműveket, ismernünk és szeretnünk kell-e életeket és azok szerzőit is. Vagy hogy hogyan kapcsolódnak életek életművekhez, és mennyire emeljük ki ezeknek a szerzőjét mindkettőből. Hogy mennyire tudnak szétválni ezek egymástól, illetve ha nem, akkor mekkora opusszal és áthatások mennyire átláthatatlan, felfoghatatlan és megragadhatatlan halmazával állunk szemben?

Több szerepet játszanak a színészek, több szöveg és történés szintje van az előadásnak – helyenként a felirat miatt bele is gabalyodom. Ahhoz képest, hogy mekkora kíváncsisággal és érdeklődéssel ülök be az előadásra, ha nem is lankad, nincs különösebben táplálva. Aztán a náci könyvégetésnél arra kérnek, hogy dobjam be a székem alatt levő könyvet, és mindenféle rossz érzés kap el. A közönségtalálkozón ebbe valaki bele is kérdez, és Liješević valami olyasmit válaszol, ami néha nekem is eszembe jut, és valószínűleg már összemostam a saját gondolataimmal. Szóval a körmömre vágok, hogy ez egy játék, soha semmilyen könyvet nem dobnék tűzre, akkor legalább a színházban játsszak el a gondolattal, próbáljam ki, milyen, hiszen ott semmilyen következménye nincs. Ott csak azok ítélnek el, akik szintén tele vannak történelmi és társadalmi görcsökkel és félelmekkel, mint én, amikkel még nem számoltunk el, és amiket minden azokat idéző gesztus eszünkbe juttat, hogy kirázzon tőlük a hideg, és moccanni se tudjunk, ha játszani hívnak. Remélem legközelebb le tudom nyelni a gombócot – mert ez nem vér, ez fogkrém.

Tomi Janežič előadását vártam amióta tudtam, hogy jön a TESZT-re, és amióta tudtam, hogy ott leszek, készültem rá. A varázsló után egy hosszú sétával visszamentem a szállodába – semmi kocsmázás, semmi zene –, nem tudtam, hogy milyen lesz, nem néztem képeket a márciusi bemutatóról, nem olvastam újra a kisregényt (mint múltkor a Sirályt), eszembe jutott, hogy az Ivan Iljics halálát kb. tizenhat éves koromban olvastam, egy nyáron, amikor a Bűn és bűnhődés után akartam Tolsztoj-bemelegítőt az Anna Kareninához. Az akkori érzet, hogy van egy belső duruzsolás, amit elnyom a társaság és a hétköznapi történések hangja, mostanra vajon milyen gondolattá nőtte ki magát bennem? Elaludtam nehezen, és reggelre teljesen egyedül maradtam. Délután kezdődött az előadás, aznap csak az volt. Három nap után először reggeliztem, zuhany, valami kényelmes ruha és besétáltam. Az eddig megszokott széltében nézőtérre és színpadra osztott tér, most hosszában volt elvágva; a fekete faajtókból pontosan összerakott egyenletes falon négynyelvű felirat, oda kellett ülnöm, ahol látom a magyart; de szinkronfordítást és szövegkönyvet is kapok. Ennyire fontos ez a szöveg? A díszlet hasonlít a Sirály elejéhez: székek a nézőtérrel szemben, székek a játéktér szélén. Mindenki feketében, egy ember a színpad rendezői jobb oldalán elkezdi fehérre mázolni a fekete falat, egy másik (Döbrei Dénes) középtájon, éppen velem szemben ül a sorból kilógó széken. Felolvassák az elejét, aztán jönnek a kérdések: mikor olvastak fel nekünk utoljára? és mi mikor olvastunk fel valakinek utoljára? Felolvasunk tehát egymásnak két-három oldalnyit, Janežič mellettem szerbül, távolabbról hallom a románt, közelebbről a magyart; nincs hangzavar, zaj van. Visszajönnek casual 50-60-as csinos ruhácskákban, szürke és barna öltönyökben, folytatják ők a felolvasást. Lekapcsolódom mindkét írott szövegről (felirat és szövegkönyv), a fülesemet halkítom és hangosítom néha, mozdulatlan ülök, alvás előtt érzi így magát a testem – elaludni viszont egyáltalán nem fogok. És végre megtudom, mi történik ilyenkor. Szünet.

Temesváron amúgy van párhuzamosan valami más fesztivál is, ott szól a pop szünetben, és ugrálnom kell, tele vagyok energiával. Vissza. Már a fél játéktér fehér, talán már kiköltözött Iljics vidékre, talán már az új munkát is megkapta, talán már az új lakást rendezgeti, talán már az oldalát is beverte, de még nem képzelt beteg, amikor feltűnik, hogy ebben az előadásban semmit nem fognak csinálni azon kívül, hogy felolvassák a szöveget. Néha jelmezt és helyeket és díszletet és mikrofonokat fognak cserélni. Eddig sem vártam semmire, de ezután tényleg nem várok – és végre megtudom, mi történik ilyenkor.

Ezek is szerbek, és mindjárt vége a fesztiválnak. Azt mondják, hogy az Ivan... után vége lett, minden, ami utána jött csak a kezdeti pozíciómról való megfeledkezés következménye volt, egyes emberek befolyására a tartalomnak megfelelő mértékben, időarányosan. Amikor az Ivan... előadás talán legerősebb percének a talán legerősebb pillanatát valaki eltapsolta – ott és akkor úgy lett vége, hogy a giccshez szokott néző sokkos ünneplése megszüntettet valamit, ő fejezte be, felszámolta a befejezést, elvitte magával a végét. És én azóta nem tértem magamhoz, mert mindennek, de az égvilágon mindennek úgy kezdek neki, hogy tudom: vége lesz.