Naívan azt gondoltam, hogy egy akkora helyszínen, mint a Papp László Sportaréna, a rendező majd kihasználja a teret, és mindenféle különleges effektet, neadjisten flmből vett háttérvetítést, repülő puttókat és egyéb különlegességeket látunk. Az egyetlen ötletes megoldás azonban csak  az volt, amikor a darab adott pontján – amikor a nép úgy véli, Brian a messiás – mindenki a magasba emeli a mobilját, miután bekapcsolta rajta a zseblámpa funkciót. Ezen túl semmi elkápráztató vagy találékonyságot igénylő esemény nem történt.

Persze – ahogy néztem a videót – a 2007-ben, a Brian élete című film alapján  készült angol darabban sem volt sok látványelem, ám ott a szólisták hangja nem juttatta az ember eszébe, hogy valami hiányzik belőle: a magyar változatban a gyakorlatilag nulla hanggal rendelkező Hajdú Steve a paródia paródiáját vitte színre. Színészi képességeitől sem dobtam hátast, de akkor is, százszor inkább színészkedjen, mint szólistaként énekeljen… Mellette a többiek szinte éteri tisztaságú hangúnak tűntek.

A második leggyengébb (bár Steve-nél sokkal jobb) énekes Janza Kata volt, aki Brian anyját játszotta.

A Brian-t alakító Homonnay Zsoltnak szép, erős, magabiztos hangja van, bár valamely okból (talán túlzott magabiztossága miatt) sosem kedveltem őt mint előadóművészt. Heiter Melindát pedig – Judith, Brian szerelme – kifejezetten felemelő volt hallani (arról, hogyan került ebbe a saját műfajától eltérő produkcióba, röviden már szóltunk itt). Ahogy Pintér Dömötör, alias Fikusz Kukisz is odatette magát, a játéka nem volt ripacskodás.

Egyébként Galla Miklós Pilátuszként egészen humoros volt, viszont a darab utáni bajor homokos Favágódallal (aminek a magyar fordítása neki köszönhető) már nagyon nem kellett volna „megkoronáznia” az estét.

A két sztárvendég a darab szerzőpárosa, John du Prez és Erich Idle (Monty-Python tag) volt. Utóbbi egy country-szerű dalt adott elő gitárral és szájharmonikával, ami nem lett volna rossz, ha valami miatt a harmonika nem szól fülsüketítő hangosan.

Az Always Look on the Bright Side of Life című, addig magyarul énekelt dal hajrájába is becsatlakozott Idle, és ekkor jöttem rá, hogy mennyit számít a nyelv: angolul valahogy sokkal természetesebbnek, kevésbé szánalmasnak, sőt kifejezetten élvezhetőnek tűnt a darab. Persze nyilván nemcsak, illetve elsősorban nem a nyelvnek, hanem az angolságnak és Idle ős-montypythonságának köszönhető mindez.

A Budafoki Dohnányi Zenekar és az Akadémiai Kórustársaság Hollerung Gábor vezényletével még azon a bizonyos 2007-es torontói ősbemutatón is megállta volna a helyét: az ő előadásukon érződött a munka. Az, hogy még ezt a darabot is ugyanolyan profin és tökéletesen akarják előadni, mint bármely komolyzenei művet.

Annak idején nagyobb összegben fogadtam volna arra, hogy az Aréna úgy lesz félházas, hogy a terem kb. negyedét lezárják. Mégis olyan történt, amire nem számítottam: a darab végén a közönség állva tapsolt!

Én pedig csak azért álltam fel, hogy lássam, mi folyik a színpadon. Szerencsére azért mások szájából is hallottam elégedetlenkedő szólamokat, de az már biztos, hogy ők is úgy voltak ezzel, mint Proust Swannja a Bimbózó lányok árnyékában Berma, korának ünnepelt színésznőjének játéka után: aki kellemetlenül érezte magát és úgy gondolta, vele van baj, amiért nem tetszik neki az, amit a színpadon lát.  

Tudtam, hogy nem egy komoly darabra jövök, a filmet és a benne hallható poénokat pedig kifejezetten szeretem. A fájó az volt, hogy ebből az előadásból sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni: nem éreztem belefektetett energiát, csak pénzszagot és műmosolyt.

A hakni végén a „sztároknak” odaadott szépséges virágcsokrok és az állva tapsolás pedig érdemtelen siker volt.