Már egy hete, hogy láttam, mégis mindennap eszembe jut egy-egy kép az előadásból. November 11-én a Bárka Fesztivál vendége volt a berlini Schaubühne Luk Perceval-rendezése, Arthur Miller: Az ügynök halála.

A méltóság elvesztésében áll Luk Perceval színészvezetési módszere: ahogy a rendező a próbán, a közönség az előadáson kénytelen végignézni jelenetek egész sorát, amelyek színésznek is, nézőnek is egyformán kínosak. Ilyenformán azonban a néző maga is részese lesz Lomanék perpatvarának, és saját analóg családi történeteit asszociálja a látott sorsokhoz. A közönség, akarata és minden önféltő mechanizmusa ellenére, menthetetlenül bevonódik az előadásba, és Willy Loman leépülését feljajdulásokkal, szisszenésekkel, hideg borzongásokkal kíséri végig. Perceval nem jött hiába, [a]http://www.szinhaz.hu/index.php?id=950&cid=28788)[text] megvettük a színházát.[/a]

Pedig előtte fenntartásokkal vegyes kíváncsiság munkált bennem: Percevaltól még semmit, róla azonban már volt szerencsém látni egy dokumentumfilmet. Első színházi élményemet tehát megelőzte a nyáron Münchenben végignézett munkamódszertani látlelet, a Luk Perceval Stuart Máriát rendez [a]http://www.filmfest-muenchen.de/dc/FFM_EN/filmabc/detail.asp?FilmID=2998)[text](Luk Perceval inszeniert „Maria Stuart”)[/a] című Nikolai Eberth-dokumentum-, vagy ha úgy tetszik, portréfilm. Tudvalévő, hogy a Schiller-darab előadása is zajos siker volt a Schaubühnén, és elnyerte a rangos Friedrich Luft-díjat is.

Hogy miért, a filmből nem derül ki: Nikolai Eberth az előadás atmoszférájából ugyanis nem ad többet vissza, mint a posztmodern német színházi kliséket, a modern ruhák, minimáldíszlet, erőszak és ironizáló karakterizálás együttesét. Egy autoriter rendezői portré születik, ahol a rendezői munkamódszerből annyi derül ki Eberth, és általa a néző számára, hogy Perceval valamennyi várakozás után a színpadra rohan, előjátszik, a színészei pedig elfogadják a felkínált megoldást.

Ez a kép azonban nemhogy nem objektív, de döbbenetesen hamis: a másfél órás film egy 3 hónapos próbafolyamat megörökítésére tesz kísérletet, majd pont azt az idegfeszítő várakozást vágja ki, amellyel Perceval kezeli a színészeit. Mint a közönségtalálkozón bevallják, nem instruál vagy előjátszik-intonál, ahogy Eberth mutatja, hanem fiatal filmrendezői szemmel feltehetően eseménytelenül, kíváncsian, kommentár nélkül vár, csak vár, míg a színészei kétségbeesésükben lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe hozzák magukat, hogy ezáltal végre reakciót provokáljanak a rendezőből, aki mindezt szenvtelenül végignézi. Ez az, ami hiányzik a filmből, és ami megvan a Miller-előadásban.

A kétórásra húzott szövegkönyv elvet minden szentimentalizmust és bőbeszédűséget. A mindvégig változatlan díszlet, egy modern bőrkanapé és mögötte egy fél lépésre áthatolhatatlan szobafikusz-dzsungel, jelenít meg minden helyszínt és időt – az „erdő” például egyszerre jelöli a ház körüli sövényt és a Ben által bejárt Afrikát is. A kanapé az otthon és a garniszálló, sőt végül Willy ravatalaként is szolgál. Előtte a padlón folyamatosan megy a tévé, amellyel az egyre zavartabb Willy folyamatosan kommunikál. Perceval a tévéből kiszűrődő adás révén emeli át Miller darabját a mába: ismert reklámok, kvízműsorok, zenék és szlogenek azt a kommersz világot idézik fel, amellyel Willy Loman nem tud lépést tartani.

A milleri dramaturgiára jellemző múlt-jelen-álom jeleneteinek ismételgetésével, lassan felépített illúzióvilág helyett Percevalnál anti-illuzionista módon mindenki egyszerre van jelen a nagyon is mai nappaliban: a kanapén bóbiskoló feleség feje felett mászik rá Willyre a valószerűtlenül elrajzolt, lehetetlenül szőke és hatalmas mellű szerető, és itt is lepleződnek le később a váratlan benyitó harmincas-kamasz Biff előtt. A jelenet nem emlékkép, hanem álom: egy öregedő, dementálódó férfi erotikus fantáziája egy számunkra szinte elviselhetetlenül groteszk nőalakkal.

A közönségtalálkozón vázolt rendezői attitűd, a várakozásteli néma figyelem a közönséget mintegy voyeuri pozícióba taszítja, míg a színészek ábrázolják a szexuális aktust. A jelenet brutalitása nem külsődleges eszközökben, agresszív zenében vagy kellékekben rejlik, ehelyett a polgár illúziószínház kereteit szétfeszítő, méltóságon aluli helyzetben. Az öreg, magában beszélő, szövetnadrágos, de atlétatrikós Billy állva hágja meg négykézlábra ereszkedő szeretőjét, akinek a míderből kibuggyanó fedetlen mellei a fekete linóleumpadlót súrolják: zavarba ejtően pornográf, ironikusan elrajzolt, mégis lélektanilag fájóan pontos pillanat.

A kivetkőzésben a feleség és anya, Linda kombinéra vetkőzése adja meg az előadás elején az alaphangot, majd a férfiak alsógatyás-atlétatrikós alakjaiban testesül meg: a hájas hasát vakargató Biff mint vidéki suttyó, és a szülei jelenlétében is zavartalanul a gatyájában matató örök proli Happy egész létükben képviselik apjuk kudarcát, ahogyan az sosem tudott túllépni ezen a világon. Igaz, Happy akár elő is vehetné a nemi szervét, szülei akkor se vennék észre, mint ahogy az eredetihez képest őrült hosszú, hadart improvizációja is hatástalan marad: az ő tragédiája, hogy a családban senki figyelmét nem kelti föl. Ez a kivetkőzött állapot a szomszédok számára is magától értetődő, a fikuszok közül időnként felbukkanó szomszéd, Charley szenvtelen nyugalommal telepedik a család közé a kanapéra, és köpködi szét a szotyoláját.

Senki nem figyel senkire, mert Willy Loman figyelme kizárólag önmagára irányul. Mintegy révületben, rutinból támad rá az idegfeszültségtől már a bokrokban rókázó Biffre. A jól bejáratott koreográfia, az ezerszer „lemeccselt” riposztváltások hivatottak Willy Loman frusztrációit leplezni: a kudarcai miatt érzett fájdalmát kivetíti a fiaira, akik soha nem szabadulhatnak ebből az ördögi családi körből. Az agresszióba rejtett szorongást Biff viszi tovább, amikor – Miller némileg negédes rekviemje helyett – Perceval értelmezésében ugyanúgy támadón és bántón, ahogy valaha az apja őt, most már ő szidalmazza a temetésen a halott apját. A titok, hogy mi történt valaha abban a szállodában, kibeszéletlenül tovább mérgezi a lelkét. Sem neki, sem nekünk nincsen feloldás.