A rendező három nő történetén keresztül mutatja be az önsebző magatartásformák egyikét, a falcolást, aminek a lényege az, hogy a valamilyen alapbetegségben – leggyakrabban borderline személyiségzavarban, illetve esetleg valamilyen depressziós, szorongásos zavarban – szenvedő érintettek rendszeresen vagdossák magukat. Nagy Dénes elmondása szerint a Tar Sándor egyik novellája alapján készült Lágy eső című filmje forgatása idején kezdett el foglalkozni a jelenséggel, ugyanis a mű főszereplője, Dani a nevelőotthonban szokik rá az önsebzésre, mint egyetlen feszültség-levezetési módszerre, és ezt alkalmazza későbbi élete folyamán is. A rendező a film forgatása kapcsán tudta meg, hogy egy barátja is mélyen érintett a dologban. Ahogy a Seb elején elhangzott ajánlásból is kiderült, leginkább ez a személyes kötődés ösztönözte arra, hogy egy teljes dokumentumfilmet szenteljen a témának, és megkísérelje feltárni ennek a mély, kifejezhetetlen fájdalomból eredő magatartásformának az érzelmi hátterét.

A film nagyon erős nyitó képkockáiban azokat a már beforrt sebeket látjuk, amiket a film főszereplői okoztak maguknak. A kamera a fehér hegeket pásztázza a csupasz végtagokon, és fogalmunk sincs, mennyi idő telhetett el az okozásuk óta, lehet szó hónapokról, vagy akár évekről is, a sebhelyek ugyanis olyanok, mint a háború utáni a lövésnyomok a házfalakon, nagyon nagy pusztításról árulkodnak, és sokáig megmaradnak. Nem véletlen, hogy az önsebzők magatartását sokszor összekeverik az öngyilkossági szándékkal, pedig a falcoló betegek nem akarják megölni magukat, a fizikai fájdalom okozásával enyhíteni akarják az őket érő lelki megpróbáltatásokat.

A megrázó képekből egyértelműen kiderül, hogy mind az intenzitását, mind a gyakoriságát tekintve komoly problémáról van szó, a szereplők karjain ugyanis igen sűrű vágásnyomok találhatók, a végtagjaikon végighúzódó hegek vonalai pedig tulajdonképp indulataik, érzelmeik vaktérképei. A legtöbb esetben nagyon nehéz megfejteni, pontosan mi húzódik a háttérben, és hosszú hónapokig, esetenként évekig tartó pszichoterápiával lehet túljutni a problémám.

Nem tudjuk, a film három szereplője, Petra, Alexa és Mariann jelenleg pontosan hol tart, milyen szinten dolgozta fel a problémát, ugyanakkor mindhárman nagyon határozottan és tudatosan foglalják össze azokat a múltbeli traumákat, amik a lelki betegség kialakulásához vezettek, így valószínű, hogy már kaptak segítséget, hogy le tudják küzdeni az önmaguk megsebzésére érzett leküzdhetetlen indíttatást.

A hagyományos, beszélő fejes interjúk képi világa, a beszélők arcára fókuszáló, mégis természetes megvilágítás, a sötét háttérből beszűrődő gyenge fény – általában egy-egy ablak – szintén ezt a reményt, a régi helyzetből való kilépés lehetőségét fejezi ki, vagyis azt, hogy a szereplők megtalálták önmagukat. A képkockákon igen hangsúlyos a megszólalók makulátlan, gyönyörű, tiszta arcbőre, amit a megvilágítás még jobban kiemel, és ami éles ellentétben áll a nyitó képkockákban szereplő, sebektől barázdált karokkal.

Ez az ellentét egyrészt azt hivatott kifejezni, hogy a betegség sokszor mennyire rejtett, vagyis egyáltalán nem sejthetjük, hogy adott esetben egy barátunk vagy családtagunk szenved tőle, másrészt pedig segít a sztereotípiák felszámolásában, ugyanis egyértelműen megmutatja, hogy nem agresszorokról vagy a társadalmi normákkal tudatosan szembemenő alakokról van szó, hanem teljesen normális, nyílt tekintetű emberekről, akiknek az életük bizonyos területein problémáik akadtak.

Az interjúk során a rendező konkrétan rákérdez azokra a problémákra, amik a lelki betegség kialakulásához vezetnek. Ezek a megszólalások azt támasztják alá, amit a bemutató előtt megszólaló Rigó Péter pszichiáter is hangsúlyozott: az önsebző magatartások 90-100%-ban valamilyen gyermekkori traumára vezethetők vissza.

A film szereplői kivétel nélkül bántalmazottak vagy bántalmazás tanúi voltak, legközelebbi családtagjaik miatt élték át kora gyermekkoruktól kezdve a tehetetlenség, eltaszítottság érzését. Önmaguk megvágását mindannyian hasonló módon élik át, általában megkönnyebbülnek utána. Petra úgy érzi, mintha megfulladna, és a sebek megnyílása után kapna levegőt, Alexa pedig szinte önkívületi állapotba kerül, és felidézni sem tudja pontosan, hogyan zajlik egy-egy ilyen cselekmény, mi a kiváltó oka. De a legmegrázóbb talán az, ahogy a harmadik megszólaló, Mariann írja körül az érzést. Számára a fájdalom azért kell, hogy érezze a törődést, ő ugyanis több testvére után, utolsó, nem kívánt gyermeknek született, szülei a kórházban hagyták, és később sem foglalkoztak vele. Csak akkor törődtek vele, ha megverhették, illetve apja öt éven keresztül szexuálisan is zaklatta. Az ő önsértésének a kiváltó oka tehát az, hogy segítségével a szeretet nagyon távoli, hamis illúzióját élhette át.

A film mindhárom szereplő története kapcsán elsősorban a múltbeli traumákra, illetve arra az érzésre koncentrál, amit a fájdalom és a vér látványa kivált az önmagukat megsebzőkből. Ennek az oka nyilvánvalóan az, hogy egy kívülálló számára talán ezt legnehezebb megérteni. Nagy Dénes egyedül az első megszólaló, Petra esetében érinti ugyanakkor azt az érdekes kérdést, hogy a szereplők rokonai, ismerősei, barátai hogyan reagáltak arra, amikor megtudták, hogy szerettük vagdossa magát. Pedig ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, fontos lett volna megmutatni, hogyan boldogultak a megszólalók a hétköznapokban, egyáltalán, milyen gyakran fordultak elő életükben az önsértő aktusok, miben akadályozta ez őket. Titkolták-e, és ha igen, milyen sikerrel és meddig? Később mennyire volt nehéz megértetni a kívülállókkal a cselekmény kiváltó okát? Fontos lett volna megtudni azt is, hogy pontosan milyen utat jártak végig, hogyan sikerült megfejteniük az önsértő cselekedetek múltbeli okait, hogyan tudtak szembenézni vele, hiszen az mindenki számára egyértelmű lehet, hogy nyilván nem mindig beszéltek erről ilyen nyíltan és könnyen, mint a filmben.

A bemutató előtt elhangzott, hogy a megszólalók túljutottak a problémájukon, és a film készítőinek tudomása szerint már egyikük sem vagdossa magát. Különösen ennek tükrében lett volna nagyon fontos a filmben is körüljárni azt a lényeges kérdést, hogy a szereplők hogyan jutottak túl a betegségükön, hogyan sikerült kikerülniük önmaguk vagdosásának ördögi köréből. A sokszor rendkívül költői, lendületes ritmusú, a szereplők mindennapjaiból kiragadott átkötő jelentek segítségével azért megsejthetünk valamit, Petrának például a kedvese segíthetett sokat, Mariannak pedig eszes, szellemes kisfia, akinek kivételes egyéniségéről már a filmben elhangzó néhány mondat alapján is meggyőződhetünk.

Ettől függetlenül a megszólalásokon keresztül gyakorlatilag csak egy-egy állapotrajzot, látleletet kaphatunk, ami igen pontos, ugyanakkor számtalan lényeges kérdést megválaszolatlanul hagy. Ez csak azért probléma, mert a film szereplőinek minden bizonnyal vannak válaszaik, amiket érdemes lett volna meghallgatnunk. Mindenesetre érdekes lenne a film tizenöt órás, vágatlan nyersanyagának a megtekintése, ám a rendező elmondása alapján ennek vetítését egyelőre nem tervezik.

A Seb minden hiányossága ellenére fontos, hiánypótló alkotás, ami elsősorban a szereplők rendkívüli bátorságának és nyíltságának köszönhetően rendkívül sokat tesz azért, hogy egyre nyíltabban beszélhessünk a különböző lelki problémákról, és hogy a hasonló betegségekben szenvedők ne érezzék úgy, hogy szégyellni kell problémáikat.

Seb

Magyar dokumentumfilm, 52 perc, HD, színes, 2015

Rendező: Nagy Dénes

Operatőr: Pavlovskaya Natasha

Vágó: Tuza-Ritter Bernadett

Producerek: László Sára és Gerő Marcell

Executive producer: Hanka Kastelicova, HBO Europe

A HBO műsorán:

Csütörtök (Június 4.) 21:00

Szombat (Június 6.) 22:00

Vasárnap (Június 14.) 21:40