Az RTL Klub nagy csinnadrattával beharangozott show-ja első blikkre jóval áramvonalasabb és közönségbarátabb az elődöknél, úgyhogy szinte csak a csatorna főnixmadárként meg-megújuló rejtélyére kell némi figyelmet fordítanunk: ezúttal vajh kiről fog kiderülni, hogy élete egy szomorú és bánva bánt szakaszában pornózással kereste a kenyerét? A leendő ex-pornósztár egyaránt lehet énekes, táncos, énekes-táncos, artista, zenész, bűvész, humorista stb., de azért van arra is némi esély, hogy az RTL most nem játssza ki a szexadut. Érdekesebb kérdés e műsor apropóján, hogy vajon miért nem telítődik soha a magyar sztárpiac?

Miért bukkanhatnak fel a semmiből a hetvenes-nyolcvanas évek jó nevű senkijei, alig ismert „világsztárjai”, hogy újra beindítsák a százszor megunt verklit? A retróláz tehet róla? A nosztalgia? Vagy működnek még a régi kapcsolatrendszerek? („Ugye, mi jó barátok vagyunk?!”) Akkora igény van celebekre, hogy aki ’81-ben már villantott egyet az állami tévében, örökre eladható vált? A Megasztárral ugyan megtörtént a régóta áhított vérfrissítés a popszakmában, mégsincs soha elegendő „híresség” a bulvár igényeinek kielégítésére, és a transzfúzió sem volt minden tekintetben sikeres. Most két Harangozó Terire jut egy Pflum Orsi, másfél Koós János ér egy Nagy Edmondot, a tinilány pedig az arcszeszéről énekel a metálrajongóknak – annyival azért nem vagyunk jobb helyzetben, mint amikor Pataky „Mi vagyunk a rock!” Attila cigánydalokat húzatott a komolyzenészből lakodalmas muzsikussá avanzsált ceremóniamester zenekarával.

Az RTL Klub szorgos marketinggel nyomta/nyomja a Megasztár mutánsát, méghozzá főműsoridőben, élőben, órákon át, a legnagyobb helyi érdekeltségű hírességek bevonásával. Utóbbiak közül két állócsillagot kell kiemelni: Stohl „András” Bucit és Fábry „Sanyi” Sándort. A Tűzvonalban sztárja műsorvezetőként továbbra is gép, pontosabban szerepet alakító színész. Amit a rivális Tilla néha nyeglén és irritálóan, de összességében hitelesen és spontán kiráz az ingujjából, az Bucinak kőkemény munka, komoly alakítás. A moderátori összképen legfeljebb árnyal Ördög Nóra, akinek a megjelenése nekem valahogy bizarrnak tűnik (a tonnányi vakolatnak is köszönhetően néha olyan benyomást kelt, mint egy kemencében felejtett hattyúkerámia), viszont ő legalább tud beszélni. Ritka erény ez, legalábbis a hasonló műsorokból kiindulva.

Fábry ellenben pozitív csalódás. A vendégeit látványosan unó és örömmel kigúnyoló házigazda/showman egyszerre tud végtelenül arrogáns és kifejezetten szórakoztató lenni, ezúttal azonban erőt vett magán, és többnyire tartja magát a rokonszenves nagybácsi-szerepkörhöz. Szép szavak, magas pontszámok, üdvözletes visszafogottság dicséri a teljesítményét. (Oké-oké, a szőke kislány az első elődöntőben megkapta a magáét, rosszul jött ki a Sanyi bácsi szövege, de hát volt valami igazság a kemény mondatok mögött...)
Furcsamód éppen magukról a műsorszámokról, a születendő csillagokról a legnehezebb véleményt alkotni. Vannak vicces és kevésbé vicces táncosok, szimpatikus rockzenekar, énekesek dögivel, de a műsorkészítők valamiért kihagyták az alapvető ziccert, és nem készítettek önálló adást az elődöntőket minden bizonnyal elárasztó dilettánsokról. (Vagy csak én maradtam le róla?) Viszonyítási alap híján a nem egyszer fals nótafák és a sete-suta („Ezt szeretem… ezt nem szeretem.”), bulvárhíradós riportfilmekből kibontakozó produkciók is inkább érdekesek, mint jók. Egyébként is, frissül annyit a tehetségállomány néhány év alatt, hogy az utolsó Megasztár óta a semmiből előbukkanjon 50 figyelemreméltó musicalszínész és profi karaokés? (Akikre – mellesleg – mennyi szükség is van pontosan?)

Továbbá: egy bevallottan a Ki Mit Tud? hagyományait követő műsorsorozatban miért keveredik össze a szezon a fazonnal? A „natúr” énekversenynél a közönségnek annyival egyszerűbb a dolga, hogy azonos jellegű, de eltérő minőségű előadásokat kell összehasonlítania. A Csillag születiknél lesz miért vakarni a fejünket: hogyan viszonyul egymáshoz a nőies mikrofonzsonglőr és a szimpatikus, ám nem túl érdekes számmal kiálló artista? A rockbanda fülbemászó saját dala tetszik jobban, vagy az a produkció, amely az emberöltők óta széles közönség előtt bizonyító popklasszikust koptatja tovább? A zenés parodista jobb volt a Beyoncé-imitátornál?

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy ebben a műsorban valóban minden ugyanabba a turmixba megy, és a hamiskás gyereklány után az évtizedes múlttal büszkélkedhető vérprofi táncos előadása következhet (aki ráadásul az iskoláséveimet zenei terror alatt tartó Hip Hop Boyz tagja volt-van). A zsűri – Falusi Mariann, Keleti Andrea, Náray Tamás, Fábry – mindezzel nem foglalkozik, csak serényen pontoz, mintha lenne bármi értelme: hatos alá véletlenül sem mennek (ötösnél alacsonyabb érték talán nincs is a táblájukon), és igyekeznek kedveseket mondani. Egymás után jönnek a vicces és/vagy zenés műsorszámok, de az egész nem róluk szól. A néző lényeges, aki szavaz. Ebben a rendszerben valójában csak rá van igazán szükség, hogy tolja a pénzt a drága, értelmetlen és komolytalan show mögé – mindenki más (beleértve a jobb sorsra érdemes, kitörni vágyó tehetségeket is) a díszlet része.

Szavazós műsor az egész világ, emelt díjas sms benne minden férfi és nő.