Kedves Eszter! Lassan meg tudom fogalmazni, hogy milyen érzés ezen a fesztiválon lenni: úgy képzelem el, mint a legzsírosabb gyümölcsös joghurtot, tudod, a drágábbik fajtát, amiből azért veszed a nagyobbikat, mert ha már drága, akkor érje meg jobban. És megveszed a félkilósat, és nem bírod ki: egy ültödben megeszed az egészet úgy, ahogy van. Lejárt a fele, négy órákat alszom, a társaság kétnaponta változik, és lehet, Szerbiába költözöm.

Jernej Lorenci Az őrült lokomotív (Stanisław Ignacy Witkiewicz drámája) előadását egy szintetikus kábítószer-élményként éltem meg. Vagyis az analógia egyik oldaláról lett könnyebb a másik megértése. Két zongora a színen, hátul egy magas, kormos férfi hordja kihangosítva a szenet. Fiatal lány melegítőben arról magyaráz, hogy a kormos férfi – a nemzeti kincs – egyszerre tud énekelni, zongorázni és színészkedni. Ők ketten jegyben járnak. Egy öregebb férfi, a mozdonyvezető, és öregebb felesége már nem olyan sugárzóan szerelmesek, jó ellenpontok. Egyik pár erősíti a másikat. Elindul a vonat. Az öreg bevallja, hogy szerelmes a fiatal menyasszonyába, kiderül róluk, hogy mindketten nemzetközileg üldözött bűnözők, és a legjobb az volna, ha most meghalnának valahogy. Titokban felszálltak az asszonyok is a vonatra, 130km/h-val száguldanak, és egy adott pillanatban majdnem tízen vannak a mozdonyban. „Az életeink a nőkről szólnak, a sajátjainkról és a másokéról.” A száguldó vonat hangját állandó zongora-zenével tartják, ketten zongoráznak, elviselhetetlen, ijesztően monoton, de nem merek kiszállni. Ha már elkezdtem veletek – gondolom – nyomjuk végig. Mindjárt kiugrik a szívem. Remélem, van B-terv, ha mégse halnánk meg. Jól van, emberek, akkor még kb. egy perc az ütközésig, remeg a lábam, elfogyott a vizem, de ti itt vagytok. Jól van, emberek, pisztoly, sikoly, éneklés, az 50-es vonattal fogunk ütközni, ha nem csúszunk ki ebben a kanyarban. Vagy ebben. Pisztoly, sikoly, éneklés. Nem halunk meg, soha nem halunk már meg. Spagetti-belek, művér, felnyitódik egy-két sör, függöny. Magamra hagytatok, emberek.

Van Temesváron egy olyan romkocsma, ahol egyszer, ha együtt járunk erre, mindenképp megiszunk egy kávét. Egy kertes házat alakítottak át, és rendeztek be mindenféle rusztikusnak mondható tárgyakkal, ahogy azt szokás. A ház mögött, a lugasban nyugágyakat és farönk-asztalokat rejtettek el; nagy pöttyös bögrében hozzák az öt lejes amerikai kávét, csicseregnek a madarak, föld szag van, és minden bogár csíp. Ebben a kocsmában működik az Auăleu Színház, amelynek egy pár évvel ezelőtt valami állatfarmos előadását láttam, emlékeim szerint: kacagtam. Ezúttal A fára épített ház címűt adták elő a fesztivál-gazda színház festőműhelyében. Írta és rendezte: Ovidiu Mihăiță. Lehet, hogy nem vagyok szokva az ennyire harsány, hangos, ordibálós, sokat és összevissza-beszélő, sokjelmezes, színes, szimbólumokkal és jelentésekkel gazdag, többszörösen és több értelemben társadalomkritikus, sok részletből összerakott és szétesett előadásokhoz. Lehet, hogy ezért fogyott el egy óra után annyira a türelmem, hogy amikor végre vége lett ennek a talán két órának, és a taps már a harmadik meghajlásnál tartott, a levegőtlenség és egyéb körülmények ürügyén felálltam, és kimentem. 

Az elvesztegetett idő enciklopédiája Slobodan Šnajder (ékezet) nyertes darabja, amit Lidija Dedović rendezett egy mondhatni szürrealista előadássá. Állítólag a dráma több témát feldolgoz, ezek is rétegenként hatják át és át egymást. Azzal kezdődött, hogy rugalmas kenguru-lábakon, merevített, fekete alsószoknyában álldigál egy fiatal nő (értsd: a halál) és a villamoson beszélget a főszereplővel. Aztán a színpad közepén kesereg hangosan, nagyon hangosan a család, hogy haldoklik a nagyapa. Mindenféle belső viszonyokat ismerünk meg: a fiú hideg az apjával, de az unokák nagyon szeretik a nagyapát, a menyecske nem szeret bevásárolni stb. Aztán egy álomjelenetben találjuk magunkat, ahol a menyecske egy Lady-Gaga videoklip világát idéző, aranyszínű, emelvény-ruhában van, amiből aztán úgy vetkőzik le, hogy kicsúszdázik. A család férfitagjai megint kenguru-lábakon és öltönyben, papok és polgármesterek, illetve van két talán varjúnak öltözött nő, feltételezem, ők a halállal járnak együtt. És ez az egész egy nagy piros fénnyel megvilágított orgiába torkollik, amiben a hőn szeretett nagyapa markolgatja az kisunoka meztelen kebleit. A közönségtalálkozón kiderítem, hogy amikor a főszereplő bebújik ennek az említett kenguru-halálnak a fekete szoknyája alá, annak – tehát a halálnak – azért van közben orgazmusa, mert az előadás alatt beleszeretett a főszereplőbe, és – néznek teljesen hülyének a közönségből – halál és szerelem mindig együtt járnak. Így már könnyűszerrel összerakom, hogy az időközben megidézett sátán, aki a színpad szélén, a kiskályháján rántottát sütött, és megvacsorázott, a fentebb említett halál-orgazmus jelenetnél, miért is fröcskölte ki az aludttejet a padlóra. 

Kokan Mladenovićtól a Reflexen láttam az Opera ultima elődást, amit az újvidékiekkel rendezett, ezúttal a temesvári magyar társulatával vendégrendezte a Koldusoperát. Mondták, hogy van neki ez a világa, ami minden előadásán uralkodik, és kicsit féltem is, hogy unni fogom. De Upor László kifejezésével élve, kihozták a legjobbat ebből a gazdag-szegény színházból. Mintha adta volna magát, hogy ezt a klasszikus szöveget a színháznak a gazdasági helyzetével hozzák analógiás kapcsolatban. Mindenesetre, amikor az előadás elején a társulat minden tagja a díszlet nélküli színpadon, melegítőben veszekszik, és panaszkodik arról, hogy márpedig ők csak azt, addig, és az az elképzelés szerint fogják játszani, amíg nekik jó; és ezt mind azon a fesztiválon, amit az ő színházuk szervez, ahol a nézőközönség soraiban a polgármester és egyéb ezt a gazdasági helyzetet befolyásoló személyek ülnek – na akkor azt gondoltam, hogy jó helyen vagyok, ezek az emberek tisztán és egyenesen csinálják a dolgukat. Ez pedig nem sülhet el rosszul. A Mladenović-előadásokra jellemző felnagyított, groteszk, torz musicalvilág ennek kézenfekvő terepe volt. Az egész a derű nevében a pátoszig elcsúszó szomorúság, és az ízléstelenig fajuló humor állandó pengeélén táncol. Emiatt nagyon jól szórakozom. Nyomokban viszont elfogultságot tartalmazok: Simó Mesi barátnőm főszerepet játszik. 

Talán Gadamer írja le a giccset úgy, mint ami a hatáskeltés szándékától mentes műalkotások hatást kiváltó jellemzőit, formáit, eszközeit kiragadja és használja erős hatáskeltés céljából. És itt az érdekes a céljából. Nem is mertem semmit kérdezni az alkotóktól, mert a nézők egy része könnyes szemekkel és meghatódva ült a közönségtalálkozón, és ha bármilyen elméletibb kérdést tettem volna fel, én lettem volna az érzéketlen néző, vagy amivel az egyik színész magyarázta azt, hogy előadás közben kiment egy pár ember, azt jelentette volna, hogy nem bírom feldolgozni, hogy túl sok, és nincs bennem elég lelkierő. Holott nem hiszem, hogy ennyire egyszerű volna. Elképzelhető, hogy ízlés kérdése, hogy egy a függetlenségi háború alatt meggyilkolt tizenkét éves horvát kislány történetét mennyire tudja hozzám közel hozni a színház – legyen az akármilyen –, illetve mennyire függ ez a közel attól, hogy hol vagyunk és mit gondolunk arról, ahol vagyunk. Miért kellene nekem bűnösnek éreznem magam? Miért tolják a képembe a holttestekről készített (kb. 2x3m-es) képeket, miközben nagyon hangos sikoltásokat vágnak be? Miért kapcsolják fel a nézőfényt a végén, és mutatnak felém, hogy a gyilkos vajon közöttünk ül? Tudok menni ezzel a terápia, feldolgozósdi, emlékezős, társadalami, közösségi dologgal, talán lelkierőm is lenne feldolgozni, de a hegedűnél, a nyuszifüles gyerekeknél, a valódi dokumentumok könnyes szemekkel való felolvasásánál több kell. Aleksandra Zec története több ennél. 

Minden joghurtevésnek megvan a maga csúcspontja, amit minden azt megelőző kanál előkészít, és amit minden azt követő levezet. Kicsit korábban kéne lefeküdni, hátra van még a nagy falat, és a szerbiai utat is tovább kéne álmodni.