Bár létezhet a zsurnálkritikának - és az internetnek - olyan "démonizálónak" mondható hatása vagy funkciója, amely a kritikus véleményét annak retorikai képességén méri, a retorikával mégis óvatosan kell bánnunk. Mert ugyan nem valószínű, hogy a kérészéletű kritikai szövegecskék hangsúlyosan befolyásolnák a konkrét piacot, mégsem vitatható el tőlük valamiféle norma-, adott esetben identitásképző hevület.

Innen nézve, ha az intellektuálisan fogékony olvasóközönség számára csupán bosszantó, a szélesebb rétegre - ha csak provizórikus érvénnyel is, de - egyenesen káros lehet a naiv kritikus észjárás kötelező jópofaságon és a minél-nagyobbat-szól-annál-jobb elvén alapuló iskolázatlan retorikája.

Amikor idén szeptemberben megjelent az amerikai doom/southern/sludge szupergruppnak nevezett [a]http://www.down-nola.com/[text]Down[/a] harmadik albuma, az Over the Under, a lemezt az egekig magasztaló szokásos médiakampány mellett hallatni kezdték a hangjukat a kritikusabb ítészek is.

Mármost két olyan retorikai panelre szükséges itt rámutatni, amely szinte valamennyi recenzió szövegét fölépíti: az egyik a kultuszképzés, a másik a kultuszrombolás alakzata, vagy ezek intenciói. Előbbihez a zenekar tagjainak és státusának kiemelése, földicsérése, különlegessége, a legelső album, a 94-es Nola kultikusságának, egyediségének nyomatékosítása tartozik, míg az utóbbihoz az Over the Under vélt esetlegességeinek mintegy "elmés" tettenérése.

A saját magának (retorikailag) nagy tekintélyt kölcsönző zsurnálkritikus "elgondolkodtatóan" jegyzi meg, miért nem ér a 2007-es lemez az 1994-es nyomába, és hogyan kellene az énekesnek, a Panterából és a Superjoint Ritualból is ismert Phil Anselmonak valójában énekelnie.

Két tünetértékű komponensre kell itt utalnunk, melyek e "kritikai" megjegyzéseket alakítják. Először is, azt a rendkívül naiv és magát történetinek beállító gondolkodásmódot, amely egy új produkciót kizárólag egy korábbi produkció nosztalgiáján képes csak megítélni; másodszor, amikor az új produkció értékelése rendre egy félrevezető valóságvonatkozás utánképzésében teszi érdekeltté a kritika szövegét.

Az első a filológiai ismerettár fitogtatásával a bennfentesség látszatát kelti, hiszen azt sugallja, hogy a kritika írója nem csak hogy jól ismeri tárgya múltját, de valójában annak a múltnak a jelenében is otthonosan mozog - hiszen "ott volt", megélte. A második egyszerűen elleplezi a kritika gondolattalanságát, sekélyességét, az elemzőkészség hiányát.

Mármost a Nola alapján megítélni, illetve folyamatosan ahhoz mérni a Down későbbi munkáit, jelen esetben az Over the Undert, fölöttébb kínos és cseppet sem történeti kiindulópont. Akkor lenne történeti, ha ezután a kritikus el tudná helyezni az új lemezt és a saját értékítéletét a 2007-es év - és nem az 1994-es! - összefüggéseiben.

Ennek hiányában viszont pusztán annak az emocionális kontextusnak az elmaradásán kesereg, amelyet a 94-es Nolahoz társít. Ez az emocionális kontextus azonban fikció, ábránd, illúzió. Az ilyen illúziónak a kritikai normává emelése pedig a legékesebb jele a kritikusi iskolázatlanságnak.

Ha az új lemez nem azt az érzést váltja ki a hallgatóból, mint a régi annak idején, s a hallgató ezt az új produkció számlájára írja - az jobb, ha a klaviatúra közelébe sem megy. Nem árt ugyanis az eszünkbe vésni, hogy minden egyes művészi produkció abban a pillanatban elveszíti születése kontextusát, amikor napvilágot lát, ily módon ontikusan soha, senkinek, semmilyen körülmény között nem lehet jelen.

Éppen ezért valamennyi magvasnak szánt recenzió, amely a Down kapcsán a - éppen a recepció által! - kultikus státusba emelt Nolat kéri számon az Over the Underen, menthetetlenül kiírja magát saját diskurzusából.

Másik komponensként a valóságvonatkozások utánképzését végrehajtó retorikai manővert említettük. Ez azt jelenti, hogy a lemezkritikus - mondandó híján - filológiai ismereteket sorol lemezkritika címén, azaz elmereng a zenekar múltján, a tagok sorsán, majd, a Down esetében, Phil Anselmo alkohol-, drog- és gerincproblémáinál időzik. Végül jobb híján a jótanuló módjára bebiflázott és fölsorolt adatokat a zene horizontjára vetíti.

Óhatatlanul arra a következtetésre kell jutnunk - szól e kritika -, hogy kizárólag e külső tényezők tehetőek felelőssé egy zenei produkció milyenségéért, illetve egyes-egyedül e külső tényezők szolgálhatnak kellő interpretációs támpontul. Ezért is jegyezheti meg a Metal HammerWorld folyóirat recenziója, hogy Phil Anselmo hangja jócskán "elrongyolódott" az évek során.

Holott ami valójában elrongyolódott, az csakis az a kritikaírás, amely jó dolgában már a szöveg tárgyához való szimpla hozzászólás követelményeinek sem képes eleget tenni. Az Over the Underről, a Down harmadik lemezének sorsáról pedig aligha dönthet más, mint a doom/sludge/southern muzsikák jövőbeli alakulása: hogy érdemben merítkeznek-e meg a később érkezők a hatásában.