Van Straaten elsőként arról beszél, hogy Budapest egy csendes, de folyamatos fejlődési folyamat során vált a vizuális kultúra lenyűgöző fellegvárává, hasonlóan Berlinhez, majd újabb párhuzamként beszél arról is, hogy mindkét fővárosnak még komolyan meg kell küzdenie saját múltjával: a náci és szovjet rezsimek hosszú árnyékot vetettek erre a térségre, nemcsak a mindennapi életre, a hivatalos eseményekre, hanem a helyi művészeti szcéna életére is. „A jelenlegi jobboldali rendszert pedig azzal vádolják, hogy aszerint választja ki kulturális vezetőit, például a múzeumok igazgatóit, hogy azok lojálisak-e a jelenlegi kormányhoz, ennek következtében azonban a kulturális intézmények elveszítik autonóm helyzetüket" – jelenti ki a szerző, majd hozzáteszi, hogy a művészek, kurátorok, galeristák és gyűjtők mégis megtalálják azokat a kiskapukat, amelyeken átlépve független és érvényes művészeti projekteket, eseményeket tudnak létrehozni.

A szerző elsőként az alakuló OFF Biennálét emeli ki, aminek decentralizáltságát és függetlenségét méltatja. „A projekt hangsúlyozni kívánja azt a meggyőződésünket, hogy a kultúra nem lehet a pártpolitikai csatározások és a propaganda terepe" – idézi a szervezőket, akik elmondják azt is, hogy az OFF legfontosabb célja, hogy „a kormány által fenntartott művészeti intézményekkel szemben alternatívát nyújtson", illetve, hogy „ösztönözze, támogassa és ünnepelje a független művészeti életet". A szerző kiemeli még, hogy a projekteket főként a Soros Alapítvány segítségével valósították meg, illetve, hogy az esemény kapcsán május 31-ig több mint 150 művész munkáját lehet megtekinteni 130 helyszínen, művészeti galériákban, műtermekben, elhagyott épületekben, lakásokban, bárokban és kávézókban, valamint köztereken.

Van Straaten következő fontos budapesti művészeti központja a Budapest Art Factory, amiről elmondja, hogy a közel 10.000 négyzetméteres, egykori gyárépületbe berendezkedett művészeti kollektíva névválasztása egyértelműen az Andy Warhol Factory előtti tisztelgés, majd megemlíti a BAF öt állandó művészét, Kucsora Mártát, Juhász Dórát, Herman Leventét, Csurka Esztert és Szász Sándort, s méltatja a szervezet rezidens programját is, aminek fontos szerepe van a nemzetközi művészeti kapcsolatok kiépítésében, ennek keretében májusban a párizsi Pascal Dombis alkot e műtermek egyikében, őt követi a berlini Bernd Kirscher, de a múlt hónapban a svájci Andy Denzler is belakta a Factoryt.

A szerző következő állomása az ACB Galéria, amelyről elmondja, hogy egy klasszikus budapesti épület belső udvarából nyílik, és tulajdonosát, Pados Gábort a magyar kortárs gyűjtés legnagyobb alakjának titulálja. Van Straaten szintén beszél röviden a jelenleg futó Felsmann István-kiállításról, majd Hegedűs Orsolyát, a galéria egyik művészeti vezetőjét is megszólaltatja, aki elmondja, hogy a kiállítóhely azon művészek munkáit fogadja be, akik a kommunizmus ideje alatt tiltottak voltak, és csak a „föld alatt" alkothattak. „Az underground művészek bemutatása kulcsfontosságú, mert ez segít kontextusba állítani a 2000-es évek fiatal alkotóit is, ugyanakkor a magyar művészetet képviselni igen nehéz, mert a világon szinte senki sem ismeri a magyar művészeket" – idézi Hegedűst.

Van Straaten fontos helyszínnek tartja a Ludwig Múzeumot is, amiről elmondja, hogy elsősorban a nemzetközi kortárs művészetre koncentrál, viszont különös hangsúlyt fektet a kelet-közép-európai szcéna bemutatására. A szerző kiemeli a tavalyi Hantai- és Riegl-kiállítást, majd megemlíti az igazgatóváltáshoz kapcsolódó feszültségeket, illetve szól röviden az idei kiállításokról is: a most nyíló Vörös horizontról, a Fényképezte: Zsigmond Vilmos című tárlatról, illetve az év végére tervezett pop-art kiállításról is.

Utolsó fontos helyszínként pedig a brooklyni galériákra emlékeztető Printát emeli ki, ami egyszerre galéria, szitanyomat-stúdió és egy népszerű kávézó. Elmondja, hogy a galéria elsősorban limitált példányszámú nyomatokat állít ki, de emellett lehet látni rajzokat, grafikákat és néhány meghökkentő alkotást a helyi művészektől. Majoros Zita a cikkben rámutat, hogy e helyszínen sokféle narratíva működik egyszerre, hiszen a Printa nemcsak kereskedelmi galéria, hanem olyan intézmény, ahol workshopokat rendeznek a kezdőknek, illetve ahol a művészek számára műtermek is rendelkezésre állnak. Van Straaten szerint a hely koherens, hívogató és nagyon cool.

A szerző a cikke végén megjegyzi, hogy Budapestet a The Atlantic egyik cikkének értelmében tartja coolnak. Eszerint a magyar főváros „sikeresen felforgatja az elvárásokat mind szociálisan, mind történelmileg, tabukat dönt meg, miközben művészete mégis legitim marad".