A koncert Weber – általam igen kedvelt – Oberon nyitányával kezdődött. A darab mintha Mozart Don Giovanni-nyitányának volna egyenes folytatása, igazi delicatesse; amit ráadásul a ködös Albion mítoszai ihlettek, így kiválóan passzolt az angol zenekarhoz. Csak az volt a kár, hogy – mint annyi koncerten – az estet nyitó nyitányt a legtöbbször „levesbe szánják”, azaz bejátszás, neadjisten főpróba-pótléknak tűzik műsorra. Ennek megfelelően karmester is, zenekar is kissé indiszponáltnak tűntek, olykor egymásra vártak, kóstolgatták a helyszínt. A kürtszóló nem sikerült elég karakteresre, s a pontozott ritmusú bevezető rész fáradtnak tűnt; a gyors részek azonban frissek, sőt, egyenesen túl gyorsak voltak (bámulatra méltóan jól bírták a feszített tempót, alig néhány ütemben szaladtak maguk után). A nyitányt záró, bécsiesre vett táncos kóda mindenesetre elégedett mosolyt csalt a közönség arcára…

…hogy azután legyen ami gyorsan odafagyjon. Sosztakovics Első csellóversenyét Danjulo Ishizaka olyan dühvel, oly vadul intonálta, hogy rögvest elpattant a vonóján egy marék szőr, egy másik marékra való pedig a hátunkon állt fel. Persze vadnak vad a darab, de a görcsös szenvedély, vakon az ellenségnek rontó háborús indulat talán túlzás volt a fiatal csellista részéről. Különösen bizarrul hatott, hogy a műsorfüzetben lapozgatva nem kimondottan kamikáze-előadásra készültem, ott ugyanis a Der Spiegelből a következő méltatás állt: „Komolysága meggyőző, érzékenységének mélysége és vibrálása pedig lenyűgöző, mivel sohasem csap át káros érzelgősségbe, hanem mindig a mélyebb igazság elérését célozza, a hangok mögé kíván hatolni.” Ha ez a leírás a harakirit megelőző érzelmekről szól, akkor rendben (és akkor is, ha egyszerűen nem a Sosztakovics-koncert kapcsán született).

Ishizaka zaklatott, egyenesen fájdalmas játéka (a gyors tételekben) azonban, különösen túlerőltetett marcatoival legalábbis egy háborús ütközetet idézett fel a hangok mögött, ami nekem már túl sok az érzékenységből. Kötései és különösen fekvésváltásai (azaz amikor messze kell nyúlni a következő hangért a fogólapon) pontosan kimunkáltak voltak, hasonlóképp intonációjához. A pizzicatókat azonban feláldozta a csatatér oltárán, általában véve pedig interpretációja túlságosan a menetelő hadsereg/kesergő hadiözvegyek pólusai között csapongott. Sőt a második tétel líraiságát, különösen pedig a piano hangindítást a – szenvedést túlságosan is átélő – művész hangos szuszogásával (a dallamívek kezdetén) zavarta.

Persze a Sosztakovics-muzsika részben tényleg erről szól, hiszen a Sztálin-rezsim és a hadsereg is bevallottan a mű programjához tartoznak. Az első tétel – egyébként a zeneszerző monogramjának zenei megfelelőjére épülő – zenéje azonban, mint ahogy Sosztakovics írja „tréfás induló”, ám ezúttal inkább a Vörös téren masírozó díszezred lépteinek döngése és a páncélosok csikorgása idéződött meg. A ráadásként játszott Sarabande Bach e-moll szólószvitjéből igazi felüdülésként hatott, ha meg nem is győzött Danjulo Ishizaka interpretációiról. Bach-játéka számomra széteső, már-már antimuzikális volt (amennyiben a Sarabande mint szvit-tétel stilizált tánc, hát erre legföljebb ha medvék tudtak volna mozogni); 1700-as Stradivari-csellója azonban látványosan otthonosabban érezte magát az intim barokk muzsikálásban, mint a Sosztakovics-féle ágyúdörgésben.

A nehéztüzérség a szünet után is színpadra lépett: ami ugyanis túl vastag kíséretnek tűnt a csellóverseny zenekari kíséretében, az valójában a Royal Philharmonicusok dús hangzásvilága. A sok ekkor is sok maradt, a halk, tompa árnyalatokban pedig továbbra sem bővelkedett az előadás. Brahms I. szimfóniája heroikusabbra, Beethovenesebbre sikeredett, mint Beethoven maga – ez persze a maga nemében dicséretnek számít, hiszen közismert, hogy a darabot korabeli bírálói a „tizedik” szimfóniának tartották, s azóta már közhely, hogy mennyire hasonlít az Örömódára a negyedik tétel főtémája. A Mozartra hajazó nyitány után tehát Beethovent továbbgondoló zárlattal búcsúzott a Royal Philharmonic Orchestra, számomra legalábbis megnyugtatóan lezárva a csellóverseny alatt felkavart kedélyeket.



A zenekar élén álló, Magyarországon alighanem kevéssé ismert amerikai karmester, Leonard Slatkin személyében igazi rutinos rókát ismerhettünk meg. Az erő mindvégig vele volt, és galambősz hajához illő módon, a szolid idősödő mester bölcsességével vezényelt (mondanom sem kell, végig kotta nélkül). Minden mozdulata lényegre törő, már-már takarékos, s megkérdőjelezhetetlen magabiztosság rí le róla. És néhol némi fáradság, amit tudjunk be a turné fáradalmainak. Maestro Slatkin annak ellenére, hogy a washingtoni Nemzeti Filharmonikusok vezetőkarmestere is, egyáltalán nem amerikai stílusú, hanem épp ellenkezőleg, very british. Másképp megfogalmazva: régi vágású, abból a karmester-fajtából, aki nem zavarja sem a zenészeket, sem az előadott darabot – egy-egy mosollyal, pillantással vezeti őket. Mint bölcs jedi a vagdalkozó szamurájt.

Royal Philharmonic Orchestra
Vezényelt: Leonard Slatkin
Csellón közreműködött: Danjulo Ishizaka


Carl Maria von Weber: Oberon – nyitány
Dmitrij Sosztakovics: 1. Gordonkaverseny
Johannes Brahms: 1. c-moll szimfónia