A nagy határhelyzetek arról ismerhetők fel, hogy felbomlanak a rögzített viszonyok, és megnyílik az út a szokatlan cselekedetek előtt. Ez történik a két aggastyán, Gummi (Sigurður Sigurjónsson) és Kiddi (Theodór Júliússon) esetében is, amikor rákényszerülnek, hogy félretegyék az ellenségeskedést, amihez már olyan jól hozzászoktak. Néhány nappal korábban még féltékenyen méregették egymást a Bárðardalur Völgyi Kostenyésztők szokásos éves versenyén, ahol mindig legfőbb riválisokként indulnak. Ha meglátják egymást, csak fanyalognak; a szomszéd fűje mindig zöldebb, a birkái pedig nyilván kövérebbek. Valójában mindketten ugyanabból az erős génállományból szaporítanak, így évről-évre mindig csak az a kérdés, a dobogó melyik fokára állnak a díjátadón. Fődíjat azonban csak az egyikük kaphat, ez okozza köztük a vég nélküli utálkozást.

Annak ellenére, hogy szomszédok és testvérek is, csak akkor érintkeznek, ha muszáj; ilyenkor egy idomított juhászkutyával küldenek egymásnak egy tőmondatokra szorítkozó, mogorva levelet. Az idő a tanyavilágban lassan telik: az idejük többségében nézik, ahogy nő a gaz az udvaron, ha pedig nem ezzel vannak elfoglalva, akkor egymás után kémkednek – ahogy 2013 nagy izlandi sikerében, Benedikt Erlingsson Lovak és emberekjében is láttuk. Mindketten örök agglegények (ahogy Gummi mondja, egy ilyen ritkán lakott vidéken nem könnyű asszonyokkal találkozni) és egy árva barátjuk sincs. Magányuk ellensúlyozására az állataikat istápolják, naphosszat csutakolják őket a fürdőkádban, becézgetik őket, dicsérik szarvukat és izomzatukat.

A Sigurjónsson-Júliússon páros a néhány vonallal megrajzolt karakterek megjelenítésében és a burleszki alaphelyzeteket felidéző szituációk kijátszásában egyaránt remekel. Afféle izlandi Stan és Pan figurák, csak éppen nincs számottevő különbség a megjelenésükben. Nagyon is hasonlítanak egymásra, mindketten ugyanúgy néznek ki: torzonborz ábrázat, elhanyagolt óriási szakáll és a jellegzetes helyi viselet, a magas nyakú „lopapeysa” pulóver (természetesen gyapjúfonalból kötve). A drámai helyzeteket azonban ledobják magukról, talán azért, mert a karakterük komikus jellege olyan aprólékosan kiépül, hogy a tragédiájukat ezután nehéz átérezni.

Elég egy pillantást vetni a statisztikákra, hogy megtudjuk, miért ilyen fontosak a vikingek által meghonosított bárányok a zord klímájú szigetországban: errefelé 300.000 emberre majdnem félmillió birka jut. Az itteniek úgy tekintenek rájuk, mint hű társaikra, akik az idők viharában életben tartották őket: a tejük és a húsuk táplálta, a gyapjuk védte őket a dermesztő hidegtől. Az, hogy csak télen terelik be őket a karámokba (egy nagy közösségi birkabefogó ünnepség keretében), az év nagy részében szabadon járnak-kelnek a vidéken, jól mutatja, hogy ezek a gyapjasok mekkora szabadságot és szokatlan megbecsülést élveznek. Hogy a birkáik számára biztosítsák a nyugodt kérődzést, külön közlekedési táblákkal jelzik azokat a legelőket, ahová a kutyáknak tilos a belépés. Mivel maga is egy észak-izlandi tanyán nőtt fel, Hákonarson jól ismeri az itteni viszonyokat, ezért is tudja mélyreható öniróniával szemlélni. A semmi közepén az időjárással, főként a vízszintesen hulló csapadékkal nap mint nap megküzdő gazdák általában jobban örülnek egy szél- és esőálló, meleg lopapeysának, mint egy emberi szónak.

Ilyen táblák jelzik Izlandon, ha a kutyák nem szívesen látott vendégek (fotó: Nagy Márton)

A Hrútar jót nevet az önfejűségen, kigúnyolja a kicsinyes torzsalkodást és az évtizedes haragtartást, ami a tanyavilágban gyakori. Ugyanakkor, méltán a jellegzetes izlandi humorhoz, a szatírához drámai felhang is társul: az egyetlen szomszéddal való összeveszés teljes elszigetelődéshez vezet, az állatokhoz való túlzott ragaszkodás hátterében a teljes egyedüllét áll. A forgatókönyv több tragikomikus jelenetet felvonultat, a legjobb példa erre az, amikor Kiddi részegen elalszik az udvaron a téli fagyban öccse ablaka alatt. Gummi lelkiismerete megszólal, de összecsap benne a makacsul őrizgetett harag és az éppen ébredező testvéri szeretet. Végül úgy segít rajta, hogy egy markoló lapátjával kaparja ki a hóból, elfuvarozza a kórházig, ledobja a bejárat elé, és mint aki jól végezte dolgát, szó nélkül elhajt. Ezek a pillanatok hordozzák a jellegzetes északi fekete humort.

Amikor a völgyben felüti a fejét a végzetes „súrlókór”-járvány, a környékbeli tenyésztők megállapodnak, hogy mindannyian levágják a saját nyájaikat, hogy megakadályozzák a vírus továbbterjedését. Fogcsikorgatva ugyan, de minden gazda beleegyezik, kivéve a csökönyös testvérpárt. Mindketten ellenállnak, ki-ki a saját eszközével: Kiddi egy vadászpuskával sorozza meg azt, aki megpróbálja megközelíteni a karámját, Gummi pedig cselhez folyamodik, és maga kaszabolja le az állományát. Komótos léptekkel kisétál az udvarra, megáll, mint egy gumicsizmába bújt westernhős, majd előkapja a konyhakést. A látványos vérfürdővel az a célja, hogy elterelje a hatóságiak figyelmét a pincében rejtegetett legkedvesebb birkáiról. Abban reménykedik, hogy azok majd a díjnyertes gént örökítik tovább a vírus helyett.

Egy ilyen kisközösségben azonban gyorsan terjednek a hírek, elég egy óvatlan bégetés, és azonnal kivonul a tanyára az Állategészségügyi Szolgálat teljes Szellemirtók-felszerelésben, hogy felkutassa és elpusztítsa a szökevényeket. Gumminak nincs más választása, mint segítséget kérni a bátyjától. Rájönnek, saját érdekük is azt diktálja, hogy összeálljanak, közösen menekítik a hegyekbe az utolsó megmaradt állataikat a legnagyobb téli zimankóban. A Hrútart nem ez a pofonegyszerű, kevés fordulatra épülő cselekménye és szájbarágós tanulságai emelik ki a mezőnyből, inkább a gegek láncolata, a szarkasztikus hangvétel, a fanyar humor és az önirónia, amivel a film az izlandi farmereket jeleníti meg.

Állítólag Izlandon nehéz úgy felnőni, hogy az ember ne tanuljon meg legalább egy hangszeren játszani. A film olykor melankolikus, olykor baljóslatú zenéjét maga Hákonarson játszotta fel néhány nap alatt az apja padlásán talált tangóharmonikán, ezekkel a felvételekkel hozta hangulatba a színészeket a forgatás előtt. A végső változatba nem csak ezek a dallamok kerültek bele, hanem a legfoglalkoztatottabb helyi komponista, Atli Örvarsson nyekergő hegedűre írt, folklór-elemekből építkező melódiái is. A jelenetek többségében mégis feltűnően a csend uralkodik, visszaadva a vidéki lét ingerszegénységét.

Az eredetinek legfeljebb a bárányok szerepeltetése miatt nevezhető alkotás filmes referenciái között ott találjuk az öregségében testvérével kibékülő, önfejű farmer történetét, a Straight Storyt (1999) David Lynchtől, de a közös cél érdekében összefogó szomszédokról szóló fekete humorú Aaltrát (2004, r. Benoît Delépine és Gustave Kervern) is. A „vetélkedő szomszédok” narratíva igen népszerű, elég ha csak a legismertebbekre, Donald Petrie A szomszéd nője mindig zöldebbjére (1993), vagy Norman McLaren pixillált klasszikusára, a Neighboursre (1952) gondolunk.

A Hrútar eszköztárában is sokszor látott megoldásokkal dolgozik, ezért is meglepő, hogy olyan díjjal jutalmazták, amelyet általában merészebb, kísérletező alkotásoknak szoktak megítélni. A cselekmény egyszerűsége mellé visszafogott képi ábrázolás társul, fakó színvilág és szélesvászonra álmodott nagytotálok mutatják a télbe forduló táj sivárságát, a tágas tereket és – meglehetősen konvencionális módon – a tájba vetett, magányos embert. Mint általában az izlandi filmek szereplői, Gummi és Kiddi sem éppen szószátyárok, inkább azok a szituációk jellemzik őket, amelyekbe önmagukat sodorják.

A '90-es évekig az izlandi filmek főként belső piacra készültek, azt is szokták mondani, hogy magukról maguknak forgatnak, de a nemzetközi kooprodukciók gyarapodásával kulcsfontosságú kérdés lett a globális érthetőség és érvényesség. Az izlandi mellett dán, norvég és lengyel pénzből készült Hrútar épp a határon egyensúlyozik lokális humor és a globálisan érthető felvetések között (egyén és közösség viszonyáról, a döntések meghozásának nehézségéről, az összefogás fontosságáról, stb.). Nem teljes mértékben helyi mozi, de főként az északi kultúra rajongói számára értékelhető, az újdonságélményt azonban ők sem fogják megkapni tőle.

A film adatlapja a fesztivál honlapján és az imdb.com oldalon.