A darab formai megoldásaiban egy valós szülői értekezletre emlékeztet, melyen a nézők és a darabot játszó színészek együtt ülnek az iskolapadban. Hozzájuk beszél a tanító néni (Stefanovics Angéla). A némileg sztereotípiákat megtestesítő, improvizációkból és megírt anyagból felépült karaktereket az író, Szabó Borbála gyúrta végleges szöveggé, és Végh Zsolt rendezésében került színpadra.

PRAE.HU: Miért éppen szülői értekezlet? Abszurdnak találod ezt a helyzetet? Hiszen felnőtt emberek kerülnek némileg alá-fölérendeltségi viszonyba úgy, hogy annak semmi köze nincs a valódi érdemekhez, eredményekhez, egészen egyszerűen csak így hozza az élet.

Nagyon abszurdnak és egyben viccesnek is találom ezt az alaphelyzetet. Sokszor vettem részt ilyesmin, és mindig csodálkozva tapasztaltam magamon, milyen szervilis vagyok, mennyire könnyen behódolok a hatalomnak, vagy milyen simán elhiszem, hogy egy alkalmatlan senki vagyok. Ezzel egy időben viszont felszabadítónak is találom, hogy gyerekként viselkedhetek, hiszen úgy kezelnek. Ezáltal nem leszek felnőttként felelős önmagamért, ami nagyon csábító dolog. Ez benne az üzlet.

PRAE.HU: Valamit valamiért? Megéri?

A felszínen: hát persze. Ki ne szeretné letenni azt a kellemetlen kötelességét, hogy felelősségteljes felnőttként viselkedjen? Gyakran van kedvem idétlenül vihogni az utcán, verekedni a közértben, böfögni egy munkamegbeszélésen. Vagy nem gondolkozni bizonyos helyzetekben, eldobni a munkám, a családom, az életem: hiszen nem vagyok felelős semmiért. Gyerek vagyok, kis buta. Mégsem teszem meg, mert tudom, hogy felnőtt ember ilyet nem tesz. Szerintem sokan szívesen átadnák az életük feletti irányítást bárkinek, aki vállalná helyettük. És ez nagyon veszélyes dolog – a magánéletben és társadalmi szinten egyaránt.

PRAE.HU: Mi az oka annak szerinted, hogy az életünkben lépten-nyomon ráébredhetünk: valamiért gyerekként kezelnek minket, holott erre nem adunk okot?

Ez egyfajta hatalmi technika, talán a legfőbb eszköz mások leuralására. Mindenki ismeri ezt az alaphelyzetet, mert mindenki volt gyerek, amikor megmondták neki, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mit mikor és hogyan kell csinálni. Egyeseket elég könnyű visszalökni erre a szintre, mert valamiért nem biztos a felnőtt identitásuk. Persze azt sem tudom biztosan, mi az a „felnőtt identitás” vagy van-e ilyen egyáltalán. Vagy ez csak egy szerep? Amilyen talán az én szülőségem is, amikor egy-egy megszólalásommal azt sugallom otthon a saját gyerekeimnek, hogy az élet jó, biztonságos, és én mint felnőtt ura vagyok a helyzetnek és önmagamnak. Természetesen nem mondok igazat vagy nem teljesen. De ez mégse olyan nagy baj.

PRAE.HU: És mi van akkor, ha okot adunk arra, hogy gyerekként kezeljenek minket? Látsz ilyenkor egyáltalán utat a valódi párbeszédhez?

Amíg én magam 37 éves fejjel még belemegyek abba a „játékba”, hogy apukám, a főnököm vagy a politika gyerekként kezel, addig szerintem nincs min csodálkozni, hogy ezt megteszik. De fontos, hogy reflektáljunk erre a helyzetre és önmagunkra is. Például röhögjünk magunkon. A nevetés is egyfajta párbeszéd, ami – ha együtt csináljuk – már önmagában is empátia és konszenzus. Nekem a legnagyobb nevelési sikereim mindig röhögésekhez köthetőek. Egyszer nagyon összeveszett a két gyerekem. Az egyik ezt rikácsolta:

- Te hülye, nem jöhetsz fel az ágyamra! Mert ez a saját ágyam, érted?!

Engem nagyon idegesített a visongás, úgyhogy feltéptem az ajtót, és beüvöltöttem a gyerekszobába:

- Csönd legyen! Nincs olyan, hogy saját ágy!

A gyerekek néma döbbenettel néztek rám: - De van... - rebegték rémülten.

Én már abban a pillanatban éreztem, hogy hülyeséget mondtam, mégis kísértésbe estem, hogy hatalomból mögé álljak ennek a kijelentésnek. Átfutottak az agyamon olyanok, hogy: „Amíg az én kenyeremet eszed, fiam, addig itt nincs magántulajdon.”, meg ilyesmik. Biztos elhitték volna, és ők is ezt üvöltötték volna majd a saját gyereküknek. De aztán hirtelen elengedtem a dolgot.

- Jó, tényleg van! - üvöltöttem, de már viccesen, és akkor mindenki röhögött.

PRAE.HU: Sokat merítesz a gyerekidből vagy éppen a szülői mivoltodból?

Igen, elég sokat írok, és gondolkodom erről. Ehhez a témához kapcsolódva meg különösen adódik: hiszen a család hierarchikus képződmény, a szülőség élesen felveti a hatalom / alárendeltség problémáját. Abban a pillanatban, hogy az embernek gyereke születik, meg kell határoznia önmagát mint felnőttet, körül kell rajzolnia a személyiségét, hitelesnek kell lennie, hogy támasz lehessen. Miközben még ő maga sincs „kész”, és folyamatosan küzd a benne lakó „hülyegyerekkel”. Nagyon nehéz jól irányítani más emberek életét úgy, hogy közben ők is, én is szabadok tudjunk maradni. Még jó, hogy létezik szeretet. Különben ez az egész csak egy megoldhatatlan, szemét ördöglakat lenne.

PRAE.HU: Mi alapján választottátok azt ki, hogy kikkel szeretnétek a darabod megvalósításban együtt dolgozni? Ez közös döntés volt a rendezővel, Végh Zsolttal?

Zsolt nagyon jó barátom, már az elején kialakult, hogy ezt együtt csináljuk. Gyerekkori traumáink is hasonló intenzitással foglalkoztatnak mindkettőnket. Ő sokat dolgozott már Stefanovics Angélával, Urbanovits Krisztával és Dióssi Gáborral is, így jött össze a társaság. Nényei Pál pedig szerintem nagyon jóképű férfi, és annak ellenére, hogy a férjem, nagyon izgatott a közös munka lehetősége, így csöppent a produkcióba. Hiszek abban ugyanis, ha egyes embereknek közük van egymáshoz, akkor ebből az együttlétből kisülhet valami nagyon különleges dolog. Jobban hiszek ebben, mint az úgynevezett „szakmaiságban”.

PRAE.HU: Ez nem okozott nehézséget? Nem elsősorban közted és a férjed között, hanem köztetek és a csapat többi tagja között.

Szerencsére nem. A többiek is hasonlóan gondolkodnak erről, azt hiszem. Inkább biztattak, mint frusztráltak minket, hogy megoldjuk színészileg a saját feladatunkat. Bár ravasz voltam: magamnak írtam a legkevesebbet, és mindig csak olyan mondatokat, amiket el is tudok mondani.

PRAE.HU: Miért éppen Stefanovics Angélát választottátok az osztályfőnök szerepére?

Angéla elképesztően jó színésznő, egyértelmű volt, hogy ezt a szerepet ő játssza. Ő az életben is hasonlóan félelmetes, mint Ildikó tanárnő: kiszámíthatatlan, érzékeny, nagyon okos és őszinte. Sőt az őszintesége nem is mindig kellemes. Én például ritkán szoktam gyakorolni, akkor is inkább csak véletlenül, csak kicsúszik a számon valami őszinte. Én inkább udvarias vagyok. Angéla nem. Megküzdöttünk, de nagyon eredményes harc volt.

PRAE.HU: Fura, nekem a félelmetes sosem jutna róla eszembe…

Igen, ezt a saját szempontomból mondtam. De a tehetség és az őszinteség alapvetően félelmetes tulajdonságok, mert az önmagunkkal való szembesülésre kényszerítenek. Én ennél lustább lélek vagyok.

PRAE.HU: Mit gondolsz az emberi személyiségben rejlő végletek megnyilvánulásáról? Hogyan lehet ezeket kezelni, és mit üzen ezzel kapcsolatosan a te darabod?

Szerintem a legtöbb ember belül egy végletesen gyermeteg idióta, de mivel ez nem illendő dolog, mással se foglalkozunk az életben, mint hogy ezt elleplezzük. Már maga az öltözködés is ilyen: mi mindannyian idétlen, pucér emberek vagyunk ruhában. Ez vicces és szomorú dolog. Nem tudom, üzeni-e ezt a darab, de ezen gondolkoztam, miközben írtam.

PRAE.HU: Mennyire nehéz egyszerre szerzőként és színészként is benne élni ugyanabban a darabban? Ebben az értelemben inkább színházcsinálóként gondolsz magadra vagy akár az egész csapatra, akik a végül színpadra kerülő előadást egy közösen gyúrt anyagnak látják?

Engem valójában nem nagyon érdekel a színház. Semmiképp nem vagyok színházcsináló, soha nem lenne kedvem rendezni, és nem is tudnék. Engem az emberek és a szavak érdekelnek, illetve ezek összefüggése. A szórendek, a szóhasználat, a mondataink ritmusa, hiszen ez mind olyan jellemző, árulkodó és egyéni, mint az ujjlenyomat. Én ezt szeretem megírni. Ebben segítségemre voltak az improvizációk, de aztán nagyon szigorúan válogattam, építettem föl ezekből és a saját fejemben élő elképzelésből a figurákat. Tulajdonképpen nem nagyon hiszek a kompromisszumokban, a közös alkotói döntésekben, talán ezért sem nekem való a színház. A darab építkezése is „diktatórikus” volt: bár Zsolttal sokat beszélgettünk a szerkezetről, a fordulatokról, végül én hozhattam meg az írói döntéseket.

PRAE.HU Mégis, egy másik minőségben is fontos alkotóeleme vagy ennek a darabnak.

Színészként benne lenni ebben az előadásban nagyon különös és jó volt. Kedves ismerősöm, Gigor Attila mondta épp a múltkor, mikor erről beszélgettünk, hogy az írás valójában introvertált színészet. Nagyon pontos ez a megfogalmazás. Mikor írok, szinte eljátszom belül azt a valakit, akit éppen alkotok. Vagyis én olyan színész vagyok, aki nem tud játszani. Most, hogy mégis megpróbáltam az agyamon kívül is ábrázolni egy figurát, majdnem az életembe került, annyira lámpalázas voltam. Soha többet nem csinálok ilyet, megígérem.

Szabó Borbála: Szülői értekezlet

Dióssi Gábor
Nényei Pál
Stefanovics Angéla
Szabó Borbála
Urbanovits Krisztina
Végh Zsolt

Rendező: Végh Zsolt

Bemutató: 2015. május 17.

Jurányi Ház

Fotók: FÜGE