A négyszer (!) feldolgozott történet első három változata értő rendező kezében, érvényes új koncepciónak köszönhetően vált sikeressé: Don Siegel klasszikus sci-fi-thrillere (1956) a McCarthy-éra paranoiáját énekelte meg, Philip Kaufman az azonos című műben (1978) a kiábrándult poszthippi korszak San Franciscójába ültette a cselekményt, Abel Ferrara pedig a katonasággal kapcsolatos szorongásokat tárgyalta az embereket másoló, érzelemmentes jövevények apropóján (1993, immár csak Testrablók néven). Hirschbiegel – talán önhibáján kívül – csalódást okozott: korábbi művei alapján ez igazán neki való téma volt, tele paranoiával és klausztrofób helyzetekkel, a végeredmény mégis ijesztően sápadt és erőtlen.

Azért merülhet fel a német rendező felmentésének lehetősége, mert „tudni lehet”, hogy a stúdió elégedetlen volt az eredeti változattal, ezért felbérelte a Wachowski-genget, hogy faragja közönségbarátabbra a kész(nek hitt) művet. A végeredményt elnézve nehéz azt hinni, hogy az átírások-újraforgatások okolhatók minden hibáért, vagyis Dave Kajganich írói és Hirschbiegel rendezői felelőssége a kész mű kapcsán nehezen vitatható. De ne szaladjunk ennyire előre.

Az elsősorban H. G. Wells regényéből (Világok harca) és John W. Campbell novellájából (Ki van odakinn) eredeztethető modern inváziós sci-finek négy ma is élő csapásiránya van: a legerősebb és legegyszerűbb „jönnek a megszálló idegenek”-vonal (Wells nyomán, filmen ld. Spielberg adaptációját vagy a Függetlenség napját), az „idegen gyilkos a fedélzeten”-vonal (az It! The Terror from Beyond Space-től az Alien-sorozatig), az „idegen alakmásoló elszigetelt környezetben”-vonal (Campbell novellája nyomán a Thing), és az „idegen alakmásoló köztünk”-vonal. Utóbbihoz tartozik a már említett Finney-mű és feldolgozásai mellett Robert A. Henlein regénye, a Puppet Masters, ennek adaptációi, illetve a téma posztmodern, (ön)ironikus összefoglalásának tekinthető Az invázium (Robert Rodriguez, 1998).

Don Siegel kiváló filmje máig hatásos, egyszerűségében tökéletes munka, amelyen még a végére erőszakolt happy end sem rontott, és amelynek kifejezetten jót tett korának zavaros politikai közege (bár Siegel egyaránt tagadta a mű hazafias és „amerikaellenes” értelmezést – ő csak egy jó mozit akart a gonosz földönkívüliekről). Kaufman icipicit gyengébb remake-je nyíltan megemelte a kalapját a nagy előd előtt (többek között Siegel és az eredeti főszereplő, Kevin McCarthy rövid vendégjátéka is erről tanúskodik), de nem ragadt le a szimpla klónozásnál (hehe). Az aktuális (Nixon utáni) üldözési mániára rájátszó cselekménynek új színt adott a hippi és yuppie korszak közé szorult „virágváros”, Frisco ihletett ábrázolásával, és még a korábbi verzió végéről kényszerből lespórolt „sad end” leforgatására is volt gondja, méghozzá egy zseniálisan sokkoló, utolsó snittre tartogatott csavar bedobásával.

Abel Ferrara nem bajlódott sokat sem Siegellel, sem Kaufmannal (ami azt illeti, Finney-vel sem, talán erre utal a cím lerövidítése is), és katonai közegbe helyezte a cselekményt, ami újabb értelmezésekre adott lehetőséget. A katonai bázis merevsége és arctalansága mellett más fényben tűnik fel a klónok érzelemmentessége, és szerencsére az aktuális rendező is megtartotta azt a jó hagyományt, hogy külön izgalmakat tartogat a testrablásos sztori utolsó perceire (vagyis a boldog-feloldó és az ijesztő-szomorú finálé után nyílt-nyomasztó befejezéssel örvendezteti meg a nézőt).

A bukás és A kísérlet direktorának tehát komoly elvárásokkal kellett szembenéznie, amikor elvállalta a filmet. Elődei kivétel nélkül jól vették az akadályt, sőt, dúsították a témát, és ha nem is teljesen egységes színvonalon, de mind tisztességesen megoldották a feladatot. Hirschbiegel botrányokkal és anyagi-kritikai sikerekkel érkezett az Álomgyárba, megkapta a komoly költségvetést és a nagy sztárt (Nicole Kidman), ráadásul tiszta bónuszként a forgatás ideje alatt avanzsált James Bonddá az egyik főszereplője (Daniel Craig). Rajta állt, hogy mit hoz ki a dologból, mennyire kezeli tudatosan a nyomasztó örökséget, hogyan teszi érdekessé a majdnem biztosan felesleges filmet.

Hirschbiegel (és/vagy a munkáját részben újraforgató James McTeigue, mint Wachowskiék kihelyezett tagozata) távolról sem játszik rá olyan erősen az előzményekre, mint mondjuk Kaufman Siegelre, de azért átveszi a ’78-as verzió egyik főszereplőjét (Veronica Cartwrightot, aki ráadásul a Madarakban és A nyolcadik utas a Halálban is domborított), megtartja a regényben, korai moziverziókban előforduló családneveket (Bennell, Bellicec), és elhelyez a filmben néhány emblematikus jelenetet (pl. segítségkérés az autósok között). A feszültségkeltéssel azonban gond vannak, az akció nem meggyőző, a színészek közepesek (nálam így is magyarázatra szorul Nicole Kidman egyre komolyabb szakmai renoméja), az elgondolkodtatónak és hatásosnak szánt befejezés pedig a végefőcímet bambulva már erőltetett hülyeségnek tűnik (a finálé egyébként valószínűleg a Wachowski-csapat kreativitását dicséri).

Az új Testrabló (amely már címében és cselekményében is jelentősen eltávolodik a nagy elődöktől és az alapregénytől) nem elviselhetetlenül rossz film, szimplán csak gyenge, épphogy nézhető, legjobb esetben is bántóan középszerű és súlytalan. Távolról sem tud felnőni az elvárásokhoz, de önmagában sem igazán érdekes, eredeti, vagy szórakoztató. Kísérletnek nem túl merész, bukásnak meg nem elég nagy, hogy több szót érdemeljen.