Marcit – akinek becses neve nem más, mint Marcellina – és testvérét, Helgát nem a legjobbkor éri a váratlan bejelentés, miszerint életüket a kényelmes, budai lakás helyett egy isten háta mögötti lakótelepen folytatják, Anyu szilárd elvi (és főleg anyagi) alapokon nyugvó döntése értelmében. Az ok a szülők megromlott kapcsolata és végül szétválása. Apu, a rockzenész, magára marad az ürességtől pangó, 108 négyzetméteres polgári lakásban. A két lány és Anyu nagyon jól érzi magát az új helyen. És egyébként is, nagyon jól érzik magukat. De tényleg, nincs baj. Leszámítva, hogy Helga minimális szókapcsolatokra redukálta a húgával és Anyuval való elkerülhetetlen napi kommunikációt, emellett viszont úgy tűnik, hogy csukott ajtó mögött egészen kellemesen el tud beszélgetni magában. Marci új szobát kap (végre saját!), ahol ugyan a polc, az íróasztal, az ágy és egy zsebkendőnyi szőnyeg mellett egy tű sem fér már el, de ez legyen a legkisebb baj. Még új iskolába is járhat, ahol végre nem kell nap mint nap a sok sznob, budai gyerek válogatott társaságát elviselnie… És persze Anyu. Anyu is jól van, csak egy kicsit még neki is új a helyzet, de minden rendben lesz, ez biztos. Körülbelül ezeket tudhatjuk meg Szabó Marcellina naplójának első néhány oldalából, innen indul Marci története.

És folytatódik egy olyan iskolai közegben, amiről nyilván minden tizenéves álmodik. A Spuderka János Gimnázium egyemeletes, igazi szocreál kockaépülete hívogatóan csalogatja egyre beljebb a Szabó család legkisebb büszkeségét Anyuval együtt, hogy kissé megkésve ugyan, de bekönyörögjék Marcit a 10. évfolyamba. Spuderka János nevét hallva ne kezdjünk el rögtön tudatlanságunk szégyenében elsüllyedve a kerület neves költője után kutakodni, mert nem biztos, hogy sikerrel járunk… Ez is Mán-Várhegyi Réka ironikus képzeletjátékának része, ami tökéletesen leírja azt az életérzést, amiben fiatal főszereplőnk leledzik, és ami sokak számára bizonyára nem ismeretlen. Alámerülünk a „telepi” lét mikrokultúrájába Marcival és csonkán maradt családjával mi is, amelynek kötelező velejáróit képezik az égbetörő panelrengetegek és a közbeékelődött kis parkok, az idegbeteg kutyát lakásban tartó csupafül öregasszony és a kedves, sokmacskás, ételt és italt rendületlenül áthordó akármilyen „–né” a szomszédból. Az áthagyományozódott kultúrház (jelen esetben a Rövidáru & Raktár nevű lokál) és természetesen az ismeretlen, és méltatlanul elfeledett, helyi kötődésű tudósról / íróról / költőről elnevezett iskola, óvoda. Van ebben valami hihetetlen derűvel vegyes nosztalgia, amolyan kívülről fel nem fedezhető közelség és bensőségesség, kár is ezt tagadni. Mintha a huszonegyedik század elveszett Eldorádóit rejtené a tömbházak unalmas-taszító betonburka, szürke-silány egyhangúsága.

Ezt valahol nagyon mélyen Marci is megérezhette, hiszen egyértelműen optimista az iskolát és annak diákjait, tanárait illetően. Elhanyagolható mennyiségű szakkörlehetőség, semmi kitűnés, szigorúan csak a puritán keretek közé szorított társadalmi egyenlőség dominál (legalábbis első ránézésre). Ez tökéletes közeg Marcinak, aki bár zöldre festett hajával finoman felhívja önálló individuumára és az újoncok kívülálló helyzetére a figyelmet, semmi esetre sem szeretne – úgymond – „menő” lenni. Ennek ellenére máshogy alakulnak a dolgok, lesznek hasonló, antimenő barátai, akik bizonyos értelemben mégis menők, és a szerelem kamaszos lendülete is eléri. Minden igyekezete ellenére végül az önmegvalósítás rögös útjára is sikerül rákeverednie, ami elsősorban (Apu után) az elektronikus gitár szorgalmas pengetésében és dalszerzői ambíciói kiépítésében nyilvánul meg. Sőt! Szépen lassan Anyu és Helga is kievickélnek a gödörből, és – ki tudja? – talán mégsincs reménytelenül elveszve Apu és Anyu házassága, a végén hátha mégis jobbra fordulnak a dolgok…

Tizenévesekhez szóló könyvből Dunát lehetne rekeszteni, bőven talál az ember olyan írót, akiről nem feltétlenül mondható el, hogy maradandót alkotott. Sokszor elvesznek ezek a könyvek a tizenévesek világának túlhajszolt felelevenítése közben, a kamaszok nyelvezetének, stílusának és friss humorának izzadságszagú erőltetése közben. Mán-Várhegyi Rékánál szemernyit sem érzékel ebből az olvasó. Abszolút hiteles a stílusa, mintha tényleg egy valós, kétségek és érzelmek közt hánykolódó, de önsajnálatába mégsem belefulladó Marci önironikus-filozofikus eszmélkedéseit olvasnánk. Az írónő laza humorával és közvetlenségével így nem csak a tizenéves gimnazista lányokat képes megszólítani, hanem a kissé vagy sokkal idősebb generációkat is könnyen nosztalgikus mosolyra hangolhatja.

Mán-Várhegyi Réka: Szupermenők

Tilos az Á Könyvek 2015

358 oldal, 2990 Ft