Kedves Eszter,

muszáj azzal kezdenem, hogy a budapesti frontátvonulásból fakadó egy főre eső szomorúság itt másképp oszlik el. Több oka van ennek, ha Romániában vagyok (1) többet nevetek, (2) az ízlésemhez közelebb álló előadásokat látok, (3) nem merülnek fel – túl gyakran – közéleti témák, és még sorolhatnám. De tudom, igen, látogatónak lenni könnyebb.

Temesvár, úgy tudom, Románia egyik legrégebbi városa, de ha nem is az, biztosan a legszebb – mondanám. Hét-nyolc éve voltam itt először, az első emlékem, hogy valaki azt magyarázza, hogy az az utca ott szemben, ha ebből a szögből nézem, ugyanúgy néz ki, mint egy budapesti utca (és mondja a nevét), mert ugyanaz az építész tervezte stb-stb. A második emlékem egy Rembrandtmetszet-kiállítás. A harmadik és a negyedik helyért pedig a Das Missverständnis német társulattal rendezett Bocsárdi-előadás (2012) és a RupTrup (TöröttTestek – szabad fordítás tőlem) két fiatal román képzőművész kiállítása (2012) küzdenek. A többit már nem rangsorolom. Belső Erdélytől (ha van ilyen) a legtávolabb eső, de mérvadó magyar kisebbség lakta multikulti város, ami az erdélyi fiatalok körében, főleg a képzőművészeti egyetemi képzés, a különös zenei fesztiválok és a határmentiség ürügyén népszerű. Az év akármelyik időszakában, mindig melegebb van, mint ahonnan éppen jövök. A színház épületében három különböző nyelvű – román, magyar, német – társulat és a román opera él együtt. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház fiatal, az innováció és (talán) a nemzetköziség nevében be-betársuló alkotók családja, akik amikor fesztivál van, akkor (talán) azt ünneplik, hogy még mindig van alkalom összegyűlni és örülni egymásnak. Bensőséges hangulat, jó idő, jó előadások. 

És ha már nemzet- és minden más -köziség, akkor a TESZT nyitóelőadása – Bojan Jablanovec: Manipulációk (Csiky Gergely Állami Magyar Színház – MASZK Egyesület – Kosztolányi Dezső Színház – Infant) –, ami egyszerre bemutató is volt, és egy román-magyar-szerb-szlovén koprodukció. Szép indítás egy nemzetközi fesztiválnak, nem? Az előadás olyan volt, mintha – ahogy Upor László dramaturg fogalmazott a közönségtalálkozón – egy gyerek naivitásával lehetne élvezni. Nehéz elsőnek lenni, de ehhez a produkcióhoz csak hozzáadott, hogy előtte lévő napon vagy – ne adj, isten – közvetlen előtte nem volt, mondjuk egy Bűn és bűnhődés (Ana Tomović). Hét fiatal színész mintha az improvizációkból összerakott patchwork-performansz főpróbája lett volna. Díszletnek fekete, kb. három méter magas tábla, fekete padló, íróasztal, szék. Az egyik színész tizenöt percet tölt el a táska kipakolásával – jó geg, vicces, de talán kicsit hosszabb a kelleténél. És akkor a nagy szavak felkerülnek a nagy, fekete táblára, összefüggéseket, hangsúlyokat kapnak. Mielőtt hátradőlnék, bejön a fiatal meztelen színész, a csúnyáját egy gitár takarja, szabadítsátok ki Vilit, vagyis inkább ne, mert BIZALOM. Teljes káosz: most akkor mit csináljak, legyek interaktív, vagy ne legyek interaktív? Ez a kérdés többé-kevésbé végig feltevődik, és talán azért nem tudok rá semmilyen választ adni, mert nincs különösebb tétje. Egy kávé mellett kaptam el egy megjegyzést, hogy „Abramović csinált ilyeneket negyven éve...”. És egy gyerek naivitásával valóban izgalmas, hogy egy félmeztelen fiatal színésszel, akinek a mellbimbóját és a szemét margaréták fedik, megitatnak három liter vizet, amitől – tudni véljük, hogy – rosszul lehet lenni. De senki nem szól közbe, senki nem csinál igazán semmit, egy néző kimegy, és ülünk tovább bambán, hogy most vagy elájul, vagy vége lesz az előadásnak. Tele volt nagy értelmekkel, üzenetekkel, tanításokkal, újszerűnek akart hatni, szembesítőnek, filozofikusnak. Megosztotta a közönséget, az biztos. 

A fentebb említett Ana Tomović-előadás is ugyanígy: egyes nézőknek (nagyrészt az elméleti szakértőknek) tetszett, mások inkább unták, és elfáradtak. Nehéz mindenféle színházi hagyományban szocializálódott és vegyes színházi ízlésű közönségnek egyformán élményt adni. Közhely. Az üres díszlet (fehér, hosszú padok két, egyenletes sorban) rögtön a Halott osztályt (Tadeusz Kantor) juttatta többünk eszébe, az előadás különböző pontjain pedig átalakult tárgyalóteremmé, váróteremmé, parkká, irodává – és minden alkalommal úgy definiálódott újra, hogy tökéletesen megfelelt az adott helyzetnek. A férfijelmezek múlt századbéli pasztell öltönyök, világos zokni és kényelmes félcipők, az egyetlen nő pedig fekete, sokat mutató, térdig érő, csipke kisestélyit viselt, és túlsminkelt volt. A történetet mindenki ismeri, tudjuk ki a gyilkos, ismerjük a viszonyokat – egy női szerepbe (Milena Živanović) lehet tehát zsúfolni Raszkolnyikov (Nikola Rakočević) összes nőhöz fűződő viszonyát. Porfirij (Ljubomir Bandović) Porfirijnek született. Ahogy bejöttek a színészek anélkül, hogy lett volna alkalmam vagy időm észrevenni, egy minden valóságostól és minden fölöslegességtől független dimenzióba kerültem. 

A Merleau-Ponty megébredés-metaforájában álltam, nem lebegtem, de nem volt súlyom, a két stabil lábamon álltam egyenesen. Semmi nem vonta el a figyelmem, még a felirat sem zavart, semmi nem mozdított ki, nem volt erőltetett a figyelem egyik oldalról sem, csak ott voltunk szinte két óráig a robbanásközeli állapotban; nem vártunk semmit, tudtuk mi lesz, mégsem volt semmi kiszámítható, nem számítottunk semmire. A színészek nagyrészt a fehér padokon ültek, minden helycserének megvolt a pontos helye és ideje az egészben, minden gesztus pontos, jelentős és tiszta volt, mint egy fehér szállodai szoba ágya, amelyhez semmi nem köt, ami idegen, személytelen, és minden estére visszavetik neked ugyanolyanra. Ritkán látni olyant, hogy a színészek – szerepüktől és térbeli helyüktől függetlenül – saját figyelmükkel így támasztják meg egymás jelenlétét, és annyira kevesek tudnak lenni, hogy még egy levegővétellel se történjen több a kelleténél. A minimalista koreográfia minden erőfeszítés nélkül zajlott, és nem azért, mert egyszerű volt, hanem mert egy pillanatig sem lazítottak ki. Még akkor sem, amikor a tűzfalnál inget cseréltek, vizet ittak, és rágyújtottak – akkor kiment egy pár néző, lehet, azt hitték szünet van. Ez egy fantasztikus sötét bűntény az idő módjában – nekem mondod, Porfirij? Ezek a szerbek tudnak valamit, te Eszter.

Mostanában összefolynak a film- és színházélményeim, és nem tudom, mire fogni. Hajdu Szabolcs előadására azzal az előítélettel ültem be, hogy biztosan színpadra rakta valami filmes ötletét. Az Ernelláék Farkaséknál volt az első előadás, amit Maladype Színháztól láttam. A szöveget írta és rendezte: Hajdu Szabolcs; három Vásárhelyen végzett színész: Szilágyi Ágota (Laura), Tankó Erika (Ernella) és Török-Illyés Orsolya (Eszter); három másik Debrenchez kötődő színész-apuka Hajdu Szabolcs (Farkas), Gelányi Imre (Brúnó), Szabó Domokos (Albert). Két egy-egygyerekes, női testvérágon összekapcsolt család és viszonyaik története. Jó szövegkönyv, ami finoman érint minden negyven körüli – de talán még annál is fiatalabb – magyar – és nem csak, a helyét néhol igen, máskor nem találó embert. Ernelláék Skóciába emigráltak egy évvel ezelőtt (ha mindenki így gondolkodna, és elmenne, ki maradna itthon?), de nem jött össze, Ernella meg is csalta Albertet a huszonnégy éves farmtulajdonossal, akinél dolgoztak, visszajöttek, közben üzemanyag nélkül maradtak, ott hagyták az autót, gyalogoltak hat kilométert az éjszaka közepén, és Laurának máris hiányzik a kiskecske. Eszter szeretettel vendéglátja (ezek is betelepedtek ide) nővérét és családját, még ha öt perccel azelőtt Farkassal össze is vesztek azon, hogy Brúnónak hányszor olvassa fel a Hervay Gizella Kobak könyvét, míg végre elalszik a gyerek, és azon, hogy apa és anyaként ki és mennyire megengedő a filmnézést illetően. Derűs előadás, nehezen vagy egyáltalán nem kibeszélt témákról. Az is lehet, hogy teljesen boldog vagyok – mondja Farkas – csak általában nincs tudomásom róla; ezt azért megyjegyeztem.

Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó

2015. május 23-30.

Fotó: Bíró Márton