A Gyémántpalota kiállításainak szervezői életművek bemutatása esetében nem a nagy, hangzatos neveket választják, hanem olyan festőkét, akik, bár igen fontos részét képezik a művészettörténetnek, mégsem lehet róluk „úton-útfélen” hallani. Ha pedig egy konkrét témát, irányzatot állítanak a központba, arra megpróbálnak új, korábban még nem tárgyalt szemszögből rávilágítani.

Már az első terem meglepetéssel kezdődik. Gaudí Güell Colónia templomtervét láthatjuk középen, melyet – mivel az eredeti megsemmisült – a ferrarai kiállítás kedvéért készítettek el újra, a Katalán Műszaki Egyetemen. Zsinórok és láncok képezik a templom körvonalát, mely „fejjel lefelé” lóg a plafonról, padlómagasságban pedig egy tükör segítségével láthatjuk „felállítva”. A valóságban soha fel nem épített templom jellegzetessége, hogy nincsenek sarkai, élei, csupán lekerekített formákból áll. Körülette, a terem falain korabeli fotók, illetve a Barcelonát meghatározó századfordulós épületekről készült rajzok láthatók: Casa Mila, La sagrada Familia, Casa Battló, Casa Güell. A pompás „díszszemlét” visszafogott színvilágával, formáival Picasso Barcelona tetői című kis festménye ellenpontozza, hozza mozgásba némiképp, s ez egyben a kiállítás „beléptetője” is.

A Tűzrózsa a korabeli Barcelona sokféle arcát, helyszíneit és változatos anyaghasználatát kívánja bemutatni. Kívülről haladunk egyre beljebb. A következő, számos festményt és litográfiát felsorakoztató rész a város nyilvános tereiről, eseményeiről, frenetikus ünnepeiről szól. Szembetűnő a Ramon Casas-litográfiák, -reklámok rokonsága az Alfons Mucháéival, de még meglepőbb a katalán festő „szifilisz rekláma”. Az 1900-ban készült plakát nyilván egy, az akkoriban népes szifilisz betegséget kúráló központot kíván népszerűsíteni, ám a mai nézőnek ez nem annyira egyértelmű, hisz egy flamenco kendős, egyik vállát fedetlenül hagyó csábító hölgyet látunk rajta, aki kezében egy fehér virágot tart, felette pedig pusztán a Sifílis felirat olvasható.  

A kiállításból úgy tűnik, hogy a város legnépszerűbb ünnepei közé tartozott a karnevál, illetve a flamenco estek. A pompás, terebélyes ruhákban és szecessziós ékszerekben való tobzódásból ismét Picasso ébreszt. Szinte riadót fúj egy farsangi ünnepségre hívó rajzával: többrétegű ceruzavonások, szellemekre, hullákra emlékeztető maskarák, és egy – inkább ijesztő, mint ünneplésre csábító – 1900-as felirat, mely épp a rajzon szereplő figurára rímel, aki a szájával „O”-t formáz: döbbenetet, sóhajt, „ki tudja mi áll ellőttünk”érzetet sugall.

Következik a „bent”, az épületek lusta hősei, a bálokra készülődő, épp sminkelő, szoknyáikkal pávára emlékeztető – vagy már a bál után, kábítószer kábulatában elnyúló – nők. Érdekes, hogy a kiállítás (a kor) képein a főszereplők majd mindig ők. A férfialakok csak próbálnak ebbe a világba belépni némelyik képen, például Santiago Rusiñol Szabad? című festményén. A két nem, fizikailag talán csak Casas Otthoni jelenetén találkozik. De látszólag itt sem köti őket össze semmi: a házastársak egymásra sem néznek, saját világukba zárva próbálnak egy kellemes délutánt eltölteni.

A kiállításon kellemesen „tobzódik” a szem. A huszadik század fordulójának képzőművészete eleve különösen dekoratív, de a Tűzrózsa festményei, dísztárgyai, alkotásai harmonikusan, jó ízléssel lettek összeválogatva. Csodás tájakkal és színekkel bűvölnek el minket Joaquim Mir Mallorcát ábrázoló képei, akárcsak Adria Gual Wagner operákhoz készített díszletrajzai, illetve Lluís Masriera szecessziós ékszerei: brossok és hajcsatok. Egy Gaudí által készített tükörpár is párbeszédbe lép a pár teremmel korábban bemutatott épületekkel.

Rusiñol Szerelmes regény című, viszonylag nagyméretű (140,5x221,5) képe szinte simogatja a lelket. A bálokra sminkelő nőalak után itt már egy feketeruhás, kezében könyvet tartó entellektüelt láthatunk, aki némiképp át is vezet majd a legutolsó, a Barcelona peremén élő, szegényeket ábrázoló festmények termébe, illetve a záró képhez, Picasso Lány blúzban című alkotásához, aki egyszerre büszke és törékeny, így a kiállítás „reklámarcának” is őt választották. A kép, számos értelmező szerint, egyetemes szimbólum: az egész emberi nem tartását, becsületét, ám érzékenységét, törékenységét is jelképezi egyben. Szükségünk is van itt rá: az utolsó előtti kiállító teremben az 1909-es év ún. Tragikus Hetének fotóit láthattuk, amikor is anarchisták több templomot és kolostort felgyújtottak, az ott található sírokat pedig meggyalázták.

Jó lenne olykor, ha nemcsak a művészet tudná változásaihoz, irányzataihoz, témaválasztásaihoz vagy akár anyaghasználatának megindokolásához a történelmi, politikai hátteret bemutatni (ahogy a Gyémántpalota épp aktuális kiállításán történik), de a politika is képes volna kicsit önmagán, saját banalitásán, demagógiáján túllépni, és a művészethez nyúlni. Bár, tudom, hogy e kérés merőben teljesíthetetlen, de azért kérem.

A tűzrózsa. Picasso és Gaudí Barcelónája (1888–1909) című kiállítás az olaszországi Ferrara Palazzo dei Diamantijában tekinthető meg 2015. április 19 és július 19. között.