Járdát eltorlaszoló embertömeg áll a Horizont ajtajában, amikor a megnyitó előtti percekben befordulok a Nagymezőről, bent pedig teljes a sötétség, így két következtetést azonnal levonok: sokan kíváncsiak a most nyíló kiállításra/galériára (vajon beférünk ennyien?), bent pedig bizonyára készülődik valami, talán egy nem szokványos megnyitó szem- és fültanúi lehetünk. Végül nyílik az ajtó, mi pedig beszivárgunk a sötétségbe, elfoglalva a falak előtti területeket. A képeknek hátat fordítva keresünk egy biztos támpontot, amikor egy hátsó ajtón egyszer csak megjelenik egy fényforrás. Majd még egy. A klasszikus megnyitószöveg helyett Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya performansza helyezi kontextusba a kiállított munkákat: míg a színésznő egy bevásárlókocsiban megannyi térkép és falinaptár között egy asszociációs szöveget olvas fel – amelyben filmidézetek, gyógyszerleírások, bibliai szövegek, múzeumnevek, „talált mondatok” stb. állnak egymás mellett –, addig férje lassú monotonitással tolja a látogatóknak a járgányt, így kényszerítve őket a helyváltoztatásra.

Míg a performansz egyes elemeinek értelmezésével vagyok elfoglalva, felkapcsolódnak a lámpák, így végül magukkal a munkákkal is találkozhatunk, amelyekről kiderül, hogy befogadásuk, értelmezésük legalább ugyanannyira időigényes, „munkás”, mint a performanszé. A falakon selejt nyomóköpenyek, ofszet klisék és manuális ofszet nyomatok függenek, olyan funkcióvesztett tárgyak, amelyek a művész gesztusának teremtő erejénél fogva válnak műtárgyakká. Kristóf Gábor az appropriation eszközével élve hozza létre munkáit, amelyek ily módon a sokszorosítás-egyediség kettősének, a szerzőség kérdésének, illetve magának a kép fogalmának problémáit is felvetik.

Ezek a munkák eredeti közegükben a sokszorosítást teszik lehetővé, azonban miután az alkotó gesztus által bekerültek a művészeti mezőbe, egyedi táblaképekké, képzőművészeti alkotásokká minősültek át. Transzfigurációról van tehát szó, amely folyamat során a művész teremtőként van jelen, miközben a benjamini aurával ruházza fel az adott tárgyat. Ez a gesztus – a köpenyek és klisék kisajátítása – azonban nem jelenti azt, hogy a szerzői pozíció egyedül a őt lletné meg, hiszen a tulajdonképpeni „létrehozó” maga a nyomdagép, Kristóf mindössze a talált tárgy rekontextualizálásáért felel, mintegy közvetít a valóság és a művészeti szféra között.

„Az Offsetting a médiumok és műfajok határterületein tett utazás – a festészet, az ofszetnyomtatás, a film, a fotográfia mezsgyéjén innen és túl”, olvasom a kiállítás katalógusában, ami egyébként remekül értelmezi is ezeket a munkákat: „Kristóf Gábor művei a tökélyre fejlesztett posztmedialitás és a tiszta önreferencialitás megtestesítői – a munkák nem kívánnak elbeszélni semmit; csak és kizárólag a médiumról közölnek információt”.

Épp megvilágosodom a képek jelentését illetően, mikor felhangoznak planetmälcolm elektronikus zenéi, melyek épp olyan progresszívnek hatnak, mint a képek a falon, azonban ez a hangzásvilág az én tűréshatáromat már erősen feszegeti, így távozni készülök, ám mielőtt még elhagynám a terepet, Arató Balázstól, a galéria vezetőjétől megtudom, a kiállítóhely az Inventio Arts projektből nőtte ki magát. A Jurányi Inkubátorházban található alkotóműhely legfőbb célja volt, hogy összehozza egymással a művészeket, illetve a művészeti világ különféle csoportjait, hogy segítse a művészeket azzal, hogy teret biztosít számukra az alkotáshoz, illetve részt vesz a menedzselésükben. A Horizont Galéria is hasonló szellemiséget képvisel: nemcsak a festészet, az installáció és az újmédia műfajában alkotó, kísérletező művészek bemutatásában, hanem globális, nemzetközi képviseletükben is részt vesz.

Kristóf Gábor Offsetting című kiállítása a budapesti Horizont Galériában látható 2015. május 20. és június 24. között.

Fotó: Simon Zsuzsanna /Horizont Galéria