Charles Gounod operái nélkülözik a mélyebb lélekábrázolást, és hiányzik belőlük az igazi drámaiság is. Nincs ez másként a szerző legnépszerűbb darabjával, a Fausttal sem, ugyanakkor a műnek számos előnye van, amelyek egyrészt a közönség kedvencévé tették, másrészt pedig a rendezők számára is lehetőséget nyújtanak egy látványos színpadra állításhoz. A szólószámok jelenetekké bővítésével és a visszatérő motívumok alkalmazásával a komponista átfogó zenedramaturgiát alakított ki, amelynek következtében az egymás után sorjázó konvencionális zártszámok és hatalmas kórustablók ellenére sem hiányoznak a történetet részleteiben kifejtő, zárt jelenetek. Ezek kiváló alkalmat teremtenek a szereplők jellemábrázolására és egymás közti viszonyaik kifejtésére. A behízelgő és érzelmes zene pedig minden esetben hatásosan teremti meg a jelenetek atmoszféráját. Nem csoda hát, hogy az 1884-ben megnyílt Magyar Királyi Operaház is ezt az operát adta elő elsőként  teljes terjedelmében még a megnyitás hetében. A Faust ezután Budapesten – leszámítva egy ötéves pihentetést – egészen 2004-ig az alaprepertoár részét képezte. Az idei évadban azonban tizenegy éves szünet után tért vissza. A kérdés csak az: megérte-e ismét elővenni.

A darab népszerűsége 1960-as évek óta fokozatosan csökkent, amiben többek között az is szerepet játszhatott, hogy bár a szövegkönyvírók Goethe drámai költeményének első részét vették alapul, a librettó minden filozófiai mélységet nélkülöz. Jules Barbier és Michel Carré szövege nem az élet célját és értelmét kereső embert állítja elénk: pusztán a Margit-történetet vették át Goethétől, ily módon a fausti mondakör csábítási kalanddá egyszerűsödött. A címszereplőt az elmúlt fiatalság örömei iránti nosztalgia, a szerelmi és testi élvezetek újbóli megélése motiválja az ördöggel való szerződéskötésben, nem pedig a mindenség megismerése iránti vágy. Gounod zenéje pedig felszínes: egy-két jobban sikerült jelenettől eltekintve nélkülözi az igazi jellemábrázolást. Ugyanakkor pont ez a felszínesség, illetve az emberi cselekedetek ösztönöktől való vezéreltsége teheti ma is aktuálissá a művet. Mindezt Michał Znaniecki rendezése úgy tudta kihasználni, hogy nem vette túl komolyan magát, és nem próbált meg semmilyen mélyebb filozófiai gondolatot belehelyezni a műbe.

A színpadra állítás a rendezői színház jól bevált kliséit követve egyrészt nem historizált, másrészt érthető szimbolikával operált, miközben a humort se nélkülözte.  Az előadás első felében a rendezés valós térbe helyezte a jeleneteket (egy szanatóriumra emlékeztető szoba káddal, Bacchus-diszkó, golfpálya), majd miután Margit Faust bűvkörébe került, minden szürreális képet öltött: a színpadra felülről hatalmas virágokat lógattak be, Margit ágya az üres színpadon forgott a háttérben. Ettől kezdve minden az ördög uralma alá került. Faust kiüresedett emberként jelent meg előttünk, akinek tragédiája, hogy nem tud rátalálni egy értelmesebb létformára. A darab elején az öngyilkosság gondolatával játszó főhős végül visszatér a kiindulóponthoz, és felvágja az ereit. Margit lelke sem emelkedett az égbe: az angyali kar helyett őrültek csoportja fogadta be. A nő így megmenekült a haláltól, de Mefisztó ridegen nyugtázza, hogy tulajdonképpen Margit is elveszett, majd dolga végeztével elegánsan távozik, és ezúttal a rendező neki adott igazat.

A Bacchus-diszkó felirat előtt vad táncot lejtő kórus elég egyértelműen adja tudtunkra az ösztöneik által vezérelt emberek felszínességét, mintha egy modern bacchanáliát látnánk, ahol mindenki a kéjnek és a mámornak él. Nem túl ötletes, de kétségtelenül hatásos és jól megkoreografált jelenet, akárcsak a katonai felvonulás, ahol tolókocsis veteránok parádéznak éles kontrasztot alkotva a hadba induló katonákkal. Ugyanez mondható el a színpadra belógatott kála virágokról, illetve a háttérben forgó ágyról is. Önmagukban véve elcsépelt ötleteknek hatnak, de így együtt egy jól átgondolt rendezés elemeiként elérik hatásukat. A kála fehér színével utal Margit ártatlanságára, felidézi a liliomtiprás motívumát, és erotikus szimbólumként is funkcionál. A színpadra állítás erősen hangsúlyozta a halál jelenvalóságát: a csatából visszatérő katonák győzelmi éneket a hullazsákban becipelt elesettek holtteste deheroizálta, a boszorkányszombat pedig egy hullaházban játszódott. A sok halott, illetve a zombiként feltámadó katonák azonban egy idő után soknak és túl didaktikusnak bizonyultak.

Ezekkel a megoldásokkal a rendező szembement a zene által közvetített hangulatokkal, vélhetően nem a realizmus, hanem a rózsaszín mázzal leöntött, díszes kiállítású események mögötti valóság érdekelte. Az erről alkotott elképzelése pedig elég egyértelmű, ha nem is túl eredeti, amit éles kontrasztokkal kívánt a befogadó tudtára adni. A nyitó kép visszatérte pedig felveti annak a gondolatát, hogy Faust csak álmodta a megtörténteket, és egy vízió kivetülése volt az egész előadás. Ha így fogjuk fel a produkciót, akkor a látszólagos logikátlanságok értelmüket vesztik: egy lázas vízíóban nem feltétlenül uralkodik összhang a hallott és látott dolgok között.

Znaniecki fontosnak tartotta a Faust és Margit között meglévő társadalmi különbségek hangsúlyozását is. Értelmezésében a lány elsősorban pénze miatt bonyolódik szerelmi viszonyba a doktorral: Faustot egy gazdag, befolyásos embernek látja, aki figyel rá és törődik vele. Ezért lép elénk Margit takarítónőként, míg Faust a felső tízezer egyik képviselőjének tűnik. Elsőnek kicsit zavaros, hogy a golfpályán először valóban golfoznak, de aztán Faust és Mefisztó krikettütőkkel jelenik meg. Azonban mind a golf, mind pedig a krikett a gazdagok sportja: egyrészt erősen hangsúlyozzák Faust tehetősségét, másrészt pedig az, hogy játék közben kezd hozzá a csábításhoz a címszereplő, jelzi szándékai felszínességét.

A rendezés nagy érdeme, hogy ügyelt az apró részletek kidolgozására, így többek között a kórusrészek se hatottak kimerevített tablóknak: az énekkar számára részletes koreográfiát dolgoztak ki a nagyobb tömegjelenetek alkalmával. A díszlet ötletes volt, és jól funkcionált, a balett is jól illeszkedett a rendezés szellemiségébe, ami minden romantikától megfosztotta a történetet. Ha a rendező nem is dolgozott túl eredeti ötletekkel, mindennek megvolt a helye és szerepe a színpadon, életképes, mozgalmas produkció jött tehát létre. Szerencsére az énekesek többsége sem okozott csalódást.

Bár éppenséggel Dario Schmunck nem volt ideális választás a címszerepre. Tenorja a magasabb regiszterekben elvékonyult, hangszíne pedig nélkülözte a szerephez szükséges lágyságot, ezenkívül többször is nehezére esett áténekelni a zenekari hangzást. Technikailag ugyan üzembiztosan teljesítette feladatát – a magasabb hangokkal csak egy alkalommal gyűlt meg látványosan a baja – és érzelmileg is igyekezett árnyalni éneklését, viszont színészi alakítása se sikerült túl meggyőzőre, és Margit iránti vágyakozása nem volt hiteles. Bretz Gábor szólamát technikailag tökéletesen uralva, szép basszus hangon énekelte Mefisztó figuráját. Magabiztos színpadi jelenléte jó színészi készséggel párosulva életszerűen jelenítette meg a cinikus és rideg úriembernek beállított ördögöt. Basszusa ugyan nem olyan súlyos, mint amit hagyományosan megszokhattunk a szerepben, de végig tiszteségesen teljesítette feladatát.

Rost Andrea Margitja hitelesen jelenítette meg az ábrándos naivát. Magabiztos szopránja érzelemgazdagon szólt, és nemcsak a Faustnak fokozatosan engedő, gátlásait levetkező lányt, hanem a megtört gyerekgyilkost is életszerűen varázsolta elénk. Fokról fokra felépített szerepformálása, szépen árnyalt éneklése kétségkívül az est legjobban sikerült alakítása volt. Haja Zsolt a tőle megszokott színvonalon, olykor elég indulatosan, de nagyon energikusan énekelte Valentin szerepét. Második felvonásbeli áriája ihletetten szólt, Margitra szórt átka azonban kevéssé volt kifejező. Vörös Szilvia precízen, szép dallamformálással énekelte Siebel szerepét, ami nagyon jól illett hozzá. A színpadi jelenléte is nélkülözött minden mesterkéltséget, és képes volt elhitetni velünk Margit iránti szeretetét. Wiedemann Bernadett ezúttal Márta asszony kisebb szerepében lépett színpadra vokálisan egyenletes produkciót nyújtva, kellő humorral személyesítve meg a figurát.

Az énekkarra nagy feladat hárult, mert nemcsak a terjengős kórustablókat kell jól elénekelniük, hanem a nagyobb tömegjelenetek alkalmával az aprólékosan kidolgozott koreográfiában is helyt kellett állniuk. Az Operaház kórusa azonban most is nagyon jó formában volt, és mindkét feladatot magas színvonalon teljesítette. Maurizio Benini kezei alatt a zenekar is jól játszott szépen kidomborítva a zenekari kíséret sokszínűségét. A katonai felvonulás kellőképpen lendületesre sikeredett, a balettbetét lágy líraisággal szólt, az első felvonás bevezetőjében pedig csodás pianókat hallhattunk. Benini nagyon jól bánt a tempókkal, és kiválóan ért a fokozáshoz is.

Az idei Faust előadásokra minden jegy elkelt, ami azt jelzi, hogy a közönség továbbra is kedveli a darabot. Mivel pedig az énekesek számára is hálás műről van szó, ha rendelkezésre állnak megfelelő előadók, a darabot érdemes műsoron tartani. A Magyar Állami Operaház új produkciója pedig átgondolt, jól megvalósított előadás volt, csak egy valami hiányzott: egy szép hangszínű, igazi címszereplő.

Charles Gounod: Faust

Faust: Dario Schmunck

Mefisztó: Bretz Gábor

Valentin: Haja Zsolt

Wagner: Geiger Lajos

Margit: Rost Andrea

Siebel: Vörös Szilvia

Márta: Wiedemann Bernadett

Díszlettervező: Luigi Scoglio

A díszlettervező asszisztense: Alejandro Contreras Cortés

Jelmeztervező: Ana Ramos Aguayo

Világítás- és vetítéstervező: Bogumił Palewicz

Koreográfus: Venekei Marianna

Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit

Karigazgató: Strausz Kálmán

Karmester: Maurizio Benini

Rendező: Michał Znaniecki

Bemutató: 2015. május 17.

Magyar Állami Operaház

Májusünnep, Faust-évad

Fotók: Pályi Zsófia, Rákossy Péter