zene
2007. 11. 14.
Nem eléggé ördög
Tazmán Ördög: „Hello, utállak”
Ki az ördög az a Tazmán ördög? – gondoltam, amikor a kezembe került egy zöld színekben pompázó, szerzői kiadásban megjelent CD 2006-ból, rajta e két szóval. Nem is a biográfia érdekelt igazán, mivel az ötletes névválasztás, a kellemes borító és a szerkesztői étvágygerjesztő a Quimby-s beütésről vérmes reményeket keltett bennem. Többszöri hallgatás után mindebből a bosszankodás, majd a düh maradt, bár nem azt mondom, amit a lemez címe, hogy „hello, utállak”, hanem azt, hogy „hello, érted haragszom, nem ellened”.
Tazmánék ugyanis távolról sem játszanak rossz zenét, sőt, éppen az 50 percnyi anyagban feltűnő ígéretes pillanatok fényében érthetetlenek az összhatást mégis uraló hibák.
A kezdeti lelkesedés azonban sajnos hamar lelohad, és rá kell jönnöm arra, hogy ez csak egy „éppen szép” csali volt, gesztus a mámornak – a hétköz-dalok már sokkal szürkébbek. A komorabb háttér előtt azonnal ki is rajzolódnak az alapvető problémák.
Kezdjük az énekkel: Kiss Ádám Zoltán nem csak egyszerűen hamisan énekel, hanem a hangsúlyozással és a ritmikával is akadnak gondjai. Persze nincs könnyű helyzetben, ha olyan refrénekkel kell jól operálni, mint a következő: Lehetnél egy kicsit elveszettebb, akkor szimpatikusabb lennél.
Ha egy sor jól működik a papíron, az még nem garantálja azt, hogy meg is lehet zenésíteni, lásd Sebő Ferenc zseniális József Attila-feldolgozását (Tudod, hogy nincs bocsánat), amiből a „pszichoanalízisben” sor miatt kimaradt a hatodik versszak, így szerencsére nem tört meg a dal borzongató hangulata egy elkerülhetetlen prozódiai buktatón. Az efféle szaggatottság megakasztja a zene lendületét, és így az nem tud úgy „folyni”, mint például egy Kispál-dal esetében, ahol a mesterien használt enjambement-ok magukkal sodorják a gyanútlan hallgatót a zene és szöveg alkotta örvénybe.
Ha már itt tartunk, az megállapítható, hogy a [a]http://www.tazmanordog.hu/main/[text]Tazmán Ördög[/a] egy képzeletbeli Kispál-Quimby-tengelyen inkább az utóbbihoz áll közelebb, annak is a sötétebb, melankolikusabb oldalához, s így a magyar alternatív színtér darkosabb momentumai is megidéződnek (nekem a Nulladik Változat jut eszembe elsőre).
Mindazonáltal az ígéretesnek induló szövegek végül meg sem közelítik a Lovasi-Kiss Tibi-féle színvonalat; összességében az izzadságszag és a végiggondolatlanság dominál. A közhelyesen semmitmondó és pongyola sorokat (Ezen a földön úgyis mindenki ugyanúgy végzi, / te is meg én is, úgyhogy nincs is mitől félni), néha feldobja egy-egy bátrabb, de nem kellően kibontott kép (a lovak mindenkit lelőnek, / nincsen kegyelem / se gyereknek / se nőnek), hogy aztán örülhessünk néhány telitalálatnak is (a kontaktlencséd a köldöködbe hullott, / most várhatod, amíg feljön a nap). A jól sikerült megoldások azonban nem hoznak létre markáns szövegvilágot, így önmagukban állnak.
A hangzással hasonló a helyzet: a fel-feltűnő kiváló ötletek egy kaotikus, tompa hangmasszába olvadnak bele, ami azonmód vissza is nyeli magába a fogós gitárdallamokat és a jól elhelyezett effekteket. A dob az album nagy részében kopog, mint egy leszázalékolt poltergeist, a gitárokból meg hiányzik – nincs jobb szavam rá – a „dög”.
A három-négy perces számok a verze-refrén-verze minta szerint épülnek fel, amit olykor „bridge”-elemek is színesítenek. Ebben a képletben szinte minden a refréneken múlik, és azok – a nyitó dal kivételével – nem elég kidolgozottak ahhoz, hogy beköltözzenek a hallgató fülébe.
Tazmánékon tehát látszik a törekvés, az indíttatás és az elkötelezettség, azonban egyelőre ez kevésnek bizonyul. Mondom ezt úgy, hogy még nem láttam őket élőben, ami – különösen egy rockzenekar esetében – jelentősen módosíthatja az összképet. Az albumról szólva azt lehet mondani, hogy minél közelebb megyünk hozzá, annál több zavaró és bosszantó elem kerül elő, viszont háttérzeneként – mondjunk, amíg pörgünk valami éppen-széppel – egészen kellemes hatást tud kelteni, ha nem is egész éjjel.
Tagok:
Joó Gábor – hangszer: dob
Sárközi János – gitár,billentyű
Mihály Lajos – basszus
Kiss Ádám Zoltán – ének, gitár
A kezdeti lelkesedés azonban sajnos hamar lelohad, és rá kell jönnöm arra, hogy ez csak egy „éppen szép” csali volt, gesztus a mámornak – a hétköz-dalok már sokkal szürkébbek. A komorabb háttér előtt azonnal ki is rajzolódnak az alapvető problémák.
Kezdjük az énekkel: Kiss Ádám Zoltán nem csak egyszerűen hamisan énekel, hanem a hangsúlyozással és a ritmikával is akadnak gondjai. Persze nincs könnyű helyzetben, ha olyan refrénekkel kell jól operálni, mint a következő: Lehetnél egy kicsit elveszettebb, akkor szimpatikusabb lennél.
Ha egy sor jól működik a papíron, az még nem garantálja azt, hogy meg is lehet zenésíteni, lásd Sebő Ferenc zseniális József Attila-feldolgozását (Tudod, hogy nincs bocsánat), amiből a „pszichoanalízisben” sor miatt kimaradt a hatodik versszak, így szerencsére nem tört meg a dal borzongató hangulata egy elkerülhetetlen prozódiai buktatón. Az efféle szaggatottság megakasztja a zene lendületét, és így az nem tud úgy „folyni”, mint például egy Kispál-dal esetében, ahol a mesterien használt enjambement-ok magukkal sodorják a gyanútlan hallgatót a zene és szöveg alkotta örvénybe.
Ha már itt tartunk, az megállapítható, hogy a [a]http://www.tazmanordog.hu/main/[text]Tazmán Ördög[/a] egy képzeletbeli Kispál-Quimby-tengelyen inkább az utóbbihoz áll közelebb, annak is a sötétebb, melankolikusabb oldalához, s így a magyar alternatív színtér darkosabb momentumai is megidéződnek (nekem a Nulladik Változat jut eszembe elsőre).
Mindazonáltal az ígéretesnek induló szövegek végül meg sem közelítik a Lovasi-Kiss Tibi-féle színvonalat; összességében az izzadságszag és a végiggondolatlanság dominál. A közhelyesen semmitmondó és pongyola sorokat (Ezen a földön úgyis mindenki ugyanúgy végzi, / te is meg én is, úgyhogy nincs is mitől félni), néha feldobja egy-egy bátrabb, de nem kellően kibontott kép (a lovak mindenkit lelőnek, / nincsen kegyelem / se gyereknek / se nőnek), hogy aztán örülhessünk néhány telitalálatnak is (a kontaktlencséd a köldöködbe hullott, / most várhatod, amíg feljön a nap). A jól sikerült megoldások azonban nem hoznak létre markáns szövegvilágot, így önmagukban állnak.
A hangzással hasonló a helyzet: a fel-feltűnő kiváló ötletek egy kaotikus, tompa hangmasszába olvadnak bele, ami azonmód vissza is nyeli magába a fogós gitárdallamokat és a jól elhelyezett effekteket. A dob az album nagy részében kopog, mint egy leszázalékolt poltergeist, a gitárokból meg hiányzik – nincs jobb szavam rá – a „dög”.
A három-négy perces számok a verze-refrén-verze minta szerint épülnek fel, amit olykor „bridge”-elemek is színesítenek. Ebben a képletben szinte minden a refréneken múlik, és azok – a nyitó dal kivételével – nem elég kidolgozottak ahhoz, hogy beköltözzenek a hallgató fülébe.
Tazmánékon tehát látszik a törekvés, az indíttatás és az elkötelezettség, azonban egyelőre ez kevésnek bizonyul. Mondom ezt úgy, hogy még nem láttam őket élőben, ami – különösen egy rockzenekar esetében – jelentősen módosíthatja az összképet. Az albumról szólva azt lehet mondani, hogy minél közelebb megyünk hozzá, annál több zavaró és bosszantó elem kerül elő, viszont háttérzeneként – mondjunk, amíg pörgünk valami éppen-széppel – egészen kellemes hatást tud kelteni, ha nem is egész éjjel.
Tagok:
Joó Gábor – hangszer: dob
Sárközi János – gitár,billentyű
Mihály Lajos – basszus
Kiss Ádám Zoltán – ének, gitár
Szerzők
-- Virágh Szabolcs --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
irodalom
Tudósítás a februári Artista Café pódiumbeszélgetéséről
