A kiadó rövid köszöntője után Tamás Ábel, az ELTE BTK adjunktusa és a bemutatásra szánt kötet társszerkesztője a „projekt magyar hangjaként” felvázolta a kötet létrejöttét meghatározó, a filológiát övező kérdésfelvetéseket, majd a kötet és az egész sorozat helyét ebben a diskurzusban. Elsőként a Helikon folyóirat 2000-ben megjelent (Új) Filológia című tematikus számát mint jelentős hazai előzményt emelte ki, majd szót ejtett arról, hogy az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport érdeklődésének homlokterében már régóta ott állt a hermeneutika és a filológia összetartozásának és ellentétének izgalmas problémája.

A kutatócsoport 2007-ben induló filológiai projektjével összefüggésben meghatározó és szerencsés mozzanatként nevezte meg, hogy az éppen a kultúrtechnikát választotta vezérfonalnak a filológia elméleti és gyakorlati kérdéseinek „feltárásához” („A filológia mint kultúrtechnika”, MTA TKI, 2007–2011), hiszen a filológia mint kultúrtechnika perspektívájában láthatóvá válnak a szövegfeldolgozást meghatározó technikák és gyakorlatok, ez a filológiához való újfajta közeledési mód pedig párbeszédképesnek bizonyult kurrens nyugati kutatásokkal is. Ettől nem független, hogy a 2011-ben a heidelbergi Winter Verlagnál megjelent Kulturtechnik Philologie-hez (amely a Filológia sorozat első darabjában, a 2009-es Filológia – interpretáció – médiatörténetben megjelent tanulmányok egy részét tartalmazza német nyelven, kiegészülve külföldi kutatók írásaival) Hans Ulrich Gumbrecht írt bevezető tanulmányt, és a kötet Jürgen Paul Schwindt sorozatában jelent meg. A projekt sikerének egyik lehetséges komponense lehet a sorozat két szerkesztője, Déri Balázs és Kulcsár Szabó Ernő együttműködése is, mert így két irányból, a klasszika- és a modern filológia felől indulhatott meg a filológia problematizálása.

Elhangzott, hogy a projektben kulcsszerepet játszó Kelemen Pál a sorozatot eredetileg hatkötetes építményként gondolta el, a két konferenciakötet és a két, a filológia kérdését tárgyaló legfontosabb nemzetközi tanulmányok fordításait felvonultató szöveggyűjtemény mellett a sorozat tartalmazott volna két, a klasszika- és a modern filológiák történetét dokumentáló szöveggyűjteményt is, melyek szerkesztését humán- és financiális erőforrások hiánya miatt egyelőre szüneteltetni kényszerülnek. A tervezett hatkötetes építmény így egyelőre khiasztikus szerkezetet mutató négykötetessé változott. Az eddig megjelent négy kötet kiadásának ideje és a sorozatban elfoglalt helye ennek megfelelően nem fedi egymást, így a negyedikként most megjelent kötet valójában az „építmény” harmadik pillére, míg a negyedik a 2011-ben kiadott Filológia – nyilvánosság – történetiség című konferenciakötet lett.

Tamás Ábel végezetül a Filológiai Közlöny „Mindennapi filológia” című, szerkesztés alatt álló számáról ejtett szót, mely a négy kötetben összefogott tanulságokat érvényesíti, illetve gondolja tovább.

A Metafilológia 2. című kötetet Hárs Endre, a Szegedi Tudományegyetem Germán Filológiai Intézetének docense mutatta be. Előadásának – véleményem szerint – egyik legfontosabb mozzanata még a beszéd kezdete előtt megtörtént, amikor is a sorozat egymásra halmozott köteteire helyezve a mikrofont, ráirányította a figyelmet a könyvre mint artefaktumra, azaz annak materiális mivoltára, mely gesztussal a beszédet és a beszéd tárgyát képező könyvsorozatot is kontextualizálta. Megtudtuk például, hogy a négy kötet összesen 16 folyócentiméter helyet foglal el a könyvespolcon, továbbá „gyömöszölés” hatására barázdák alakulhatnak ki a könyv gerincén, végül, de nem utolsó sorban pedig a tartalma is fontos. Kiemelte a sorozat tudományközvetítő misszióját is, olyan kiadvány-sorozatokkal egy lapon említve, mint például a Testes könyvek, a Narratívák, vagy éppen a Helikon című irodalomtudományi folyóirat.

Hárs Endre a kötettel kapcsolatban megjegyezte, hogy az egyfajta „kultúratudományos holizmus”, vagyis a részdiszciplínák együttműködése jellemzi: a különböző materiális hordozókhoz kapcsolódó szövegekben, vagyis a könyv uniformizáló médiumán keresztül egyaránt elérhetővé válnak olyan írások, melyek akár a papirusztekercsre vagy kódexbe írt, akár nyomtatott vagy digitális szövegeken végrehajtott különböző filológiai gyakorlatokat tematizálják. A „meta-” előtag kapcsán a kötet tudományos célkitűzéseit a „túllépés” és „reflexió” fogalmakkal jellemezte, utalva ezzel a filológia területén megerősödött „reflexív mozzanatra”, arra, hogy a filológiai tevékenységek vizsgálatában nagyobb hangsúly kerül a szöveg anyagi komponenseire, valamint a testet körülvevő mediális, technikai környezetre, meghaladva ezzel a 19. században intézményesült „megalapozó filológia” fogalmát.

A kötet ugyan három fő részből és harminchárom tanulmányból áll, semmi nem kényszeríti ki annak lineáris olvasását. Épp ellenkezőleg: a szerkesztők „filológiai Wunderkammer”-ként tekintve a kötetre, teljes mértékben az olvasóra bízzák, hogy milyen úton barangolja be azt, így az olvasó hozzájárulása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy ez a „építmény” létrejöjjön. Ezt követően öt „útvonal javaslat” segítségével a kötet méltatójának röviden lehetősége nyílt egyes tanulmányok rövidebb bemutatására. Ezen javaslatok közül a legutolsót emelném ki, mely a „Best of” fantázianevet kapta, és a legfrappánsabban megírt, a nem feltétlenül szakmai olvasóközönség számára is könnyen befogadható tanulmányokról beszélt, kiemelve Wolf Kittler és Steffen Martus munkáit, azaz a kötetet nyitó és az azt záró szövegeket. Végezetül megjegyezte, a kötetet sajnálatos módon fénymásolni, szkennelni aligha lehet, el lehet viszont lopni, kölcsön lehet kérni vagy akár meg is lehet venni, tehát mindazon tevékenységet el lehet rajta végezni, amelyekről benne szó esik.