„Az állatok a barátaim… és nekem nem szokásom megenni a barátaimat” – George Bernard Shaw mondása vált az egyik legelcsépeltebb érvvé a vegetarianizmus mellett a nyugati társadalmakban. Ez az argumentum azonban a világ legszegényebb országaiban értelemszerűen nem állja meg a helyét, ahol elképzelhetetlen luxus érzelmi okokból lemondani az élelemről. A Lamb (a szó ’bárányt’ és ’bárányhúst’ is jelenthet) Etiópiában játszódik, nem csoda, hogy minden egyes konfliktusa az éhezésből ered.

A film cselekménye nagyon egyszerű: a hétéves-forma Ephraïmet (Rediat Amare) megözvegyült apja távoli rokonokra bízza, hogy egy ideig ők gondoskodjanak róla. A kisfiú érkezése finoman szólva nem villanyozza fel a családtagokat, de a jó húsban lévő birka, akit pórázon hoz magával, annál inkább. A kisfiút, aki addig szeretetben nevelkedett, sokként éri az új otthonában uralkodó lesújtó hangulat: mostohaanyja (Rahel Teshome) a házimunka terhe alatt egész nap panaszkodik, a fotelben üldögélő öregasszony, Emama (Welela Assefa) ostorral csapkodja semmirekellőnek kikiáltott unokáit. Annak ellenére, hogy Ephraïm önállóbb és szorgalmasabb a házban élő bármelyik gyereknél, neki sincs része dicséretben. Sőt, előtte beszélik meg, hogyan készítenek Chuniból ízes sültet, amint beköszönt a Szent Kereszt ünnepe. A fiúnak mindössze néhány napja van arra, hogy megszöktesse a bárányát. 

Hamar kiderül, hogy elhunyt anyjától rendkívüli főzési tehetséget örökölt, de begyepesedett nagybátyja hallani sem akar arról, hogy fiú létére „asszonymunkát” végezzen és folyton azt ismételgeti, hogy „a fiúk nem főznek!” Ezért titokban kezd el lencsekrémes fánkokat sütni, hogy a piacon eladva egy kis pénzhez jusson. Buszra spórol, hogy az apja után mehessenek a nagyvárosba Chunival együtt. A film egyértelműen kijelöli a határidőt, ameddig össze kell gyűjtenie a jegy árát, a dramaturgia pedig értelemszerűen úgy épül fel, hogy egyik akadályt kell átugrania a másik után. Hiába zsebelik ki a nála sokkal nagyobb utcagyerekek, Ephraïmban elég elszántság van ahhoz, hogy újra és újra felálljon, leporolja magát és újrakezdje. A film leginkább a népmesékre emlékeztet a legkisebb fiúról, aki elindul szerencsét próbálni a gonosz mostohája házából. Még tiltott erdő és útonálló banditák is megjelennek a történetben. Érdekes, hogy a meseszerű történet ellenére a Lamb nem szakad el a realitás talajáról, megőrzi a dokumentarista szemléletet, és a társadalmi reflexiót sem nélkülözi.

Ephraïm szövetségesre talál unokanővérében, a szintén kirekesztett Tsionban (Kidist Siyum), akit a szülei azért pocskondiáznak, mert földművelés helyett inkább az olvasás érdekli. „Azok az írások nem töltik meg a hasad, csak teletömik a fejed kótyagos álmokkal” – mondja neki az anyja, és valahányszor újságot lát nála, egyből kiabálni kezd vele. Pedig Tsion pont azért akar tanulni, hogy agrármérnökként segíthessen megoldani az élelmiszerhiányt Etiópiában. Szülei azonban azt a generációt képviselik, akik nem látnak tovább a nyomoruknál, és nem tudnak másban gondolkodni, mint amiben ők felnőttek. Számukra nincs más, mint a földművelés, csakis a megszokott eszközökkel, a férfiak számára a szántás, a nők számára a háztartás. Pedig éppen az ő példájuk bizonyítja, hogy ez a felállás már nem működik: a feleségre túl nagy teher nehezedik, a férfi munkájából pedig alig jön be valami ennivaló. Tsion elszökik a háztól, hogy a városba menjen, de Ephraïm marad, és kevéske pénzét arra költi, hogy környékbeli pásztoroknál bújtathassa el a bárányát.

Az öregek maradisága abból is kiderül, hogy amikor legkisebb gyerekük megbetegszik, orvosság helyett szenteltvízzel próbálják meg meggyógyítani. Amikor a helyzet komolyra fordul, nagy nehezen elhívják a doktort, aki azt tanácsolja, hogy adjanak neki rendszeresen enni, ezért dühösen elzavarják. Érdekes a filmben az afrikai kereszténység vallásos rítusainak megjelenítése: a tűzünnepek keverednek a katolicizmussal. Egy emlékezetes jelenetben az összegyűlő hatalmas rokonság felszabadult tánccal ünnepli, hogy végre étel került az asztalra. Ezek a képek nagyon messze állnak attól, ahogy a média az etióp lakosságot ábrázolja.

Egy afrikai mondás szerint „egy gyereket az egész falu együtt nevel fel”. A közösség ereje és a család összetartásának fontossága központi szerepet tölt be a filmben. A heves veszekedések után mégis szeretettel fordulnak egymás felé, és ki is mondják, hogy csak egymásra számíthatnak. Ephraïm álmaiban rendszeresen visszatér az anyja, akitől megkapja azt a két dolgot, amelyben hiányt szenved: simogatást és ételt. Ezek a képek kissé didaktikusak, de illeszkednek a film egyszerű nyelvezetéhez.

Amikor pár hónapja megnéztem az Etiópiában forgatott Crumbs című posztapkoliptikus science fictiont, lenyűgöztek a tájképek, amelyek csak úgy mellékesen megjelentek Miguel Llansó végtelenül leegyszerűsített történetének háttereként. Azt az érzést, hogy Etiópa valószínűleg a világ legzöldebb országainak egyike, a Lamb minden egyes képkockája megerősítette bennem. A mezőn szökdécselő, vagy a városban bóklászó Ephraïm főleg nagytotálokban jelenik meg, olyan ragyogó, élénk színekkel körülvéve, amilyeneket csak bollywoodi filmek daljelenetekben látni. Ráadásul a dús aljnövényzet, füvek és bokrok látványa mellett az afrikai népviseletre jellemző színkavalkádban is gyönyörködhetünk. Christophe Chassol klasszikus zongorából, harangjátékból és népzenéből összeálló zenéjéről pedig csak annyit, hogy a film vetítésén a végefőcím alatt a közönség megpróbálta letapsolni az afrikai ritmusokat – nem sok sikerrel.

Szerettem volna beilleszteni egy képet a cikkbe a busz tetőcsomagtartóján utazó Chuni bárányról, vagy legalább az ülésre ültetett csirkékről, de nem találtam. Úgy tűnik, hogy ezt lássuk, meg kell nézni a filmet, amit, ha valaha is lehetőség adódik rá, mindenkinek csak ajánlani tudok.

A film adatlapja a fesztivál honlapján és az imdb.com-on.