Carol karácsonyi ajándékot vesz a lányának egy elegáns manhattani játéküzletben, és megkéri az eladónőt, hogy postázza ki a címére. Véletlenül a kasszánál felejti a kesztyűjét, Theresa pedig elküldi utána a lakására. Ez megismerkedésük története, amit újra és újra el kell mesélniük, amikor az ismerőseik gyanakodva faggatják őket, miért töltenek együtt feltűnően sok időt. Mivel mindketten magányosnak és boldogtalannak érzik magukat a mellettük álló férfival, egyre gyakrabban találkoznak. Cate Blanchett visszafogottan, mégis elképesztő eleganciával formálja meg a válófélben lévő jómódú feleséget, Carolt, aki lángra lobban a jóval fiatalabb, wannabe fotós Theresa iránt. Rooney Mara ezúttal a csodálkozó tekintetű, barett sapkás naiv álmodozó szerepében próbálja ki magát. Kár, hogy a film hosszában nagyjából három különböző arckifejezést váltogat, bár ez azon is múlik, hogy a karaktere sincs túlságosan kidolgozva. Blanchettből viszont sugárzik az erotika, sokféle érzelemmel keveredve. A skála széles, a dactól a letargián át a sugárzó boldogságig ível.

Szerencsére a kettejük világának különbözősége nincs túlexponálva a filmen. A generációs szakadék és a társadalmi osztályok különbsége megjelenik, de nem válik a két nő két ellentétes pólussá, ami túl kézenfekvő lenne ebben a helyzetben. Kapcsolatuk lassanként, fokról-fokra mélyül el, a rokonszenvből csodálat, intellektuális közeledés, barátság, majd vonzalom lesz. A történetmesélés hosszan elidőzik az egyes állomásokon, amitől a film különleges ritmust kap. A cselekmény néhány téli nap alatt játszódik, a hideg elől a kandalló elé húzódó, martinit iszogató és swing lemezeket hallgató nők látványa meghittséget és otthonosságot sugároz. Az idill igazi pillanatai azonban a közös kocsikázások, amikor lelassul az idő, a két nő a tájban gyönyörködve szótlanul ül egymás mellett, mégis izzik körülöttük a levegő. A film tele van ilyen érzékeny, finom jelenettel, de szerencsére sikerül elkerülnie, hogy giccsbe forduljon át.

A konfliktus akkor kezdődik, amikor Carolt zsarolni kezdi a férje, hogy a válóperben el fogja tiltani tőle a lányukat, „erkölcsileg kifogásolható viselkedése” miatt. A korszak prüdériáját és hetero-normatív gondolkodásmódját jelzi az a jelenet, amelyben a gyerekelhelyezési per kapcsán az ügyvédek a homoszexualitást terápiával gyógyítandó betegségként közelítik meg. Nyíltan nem is beszélnek leszbikusságról, csak utalnak a két nő viszonyára, Theresára pedig mint „a szóban forgó nőszemélyre” hivatkoznak. A magánszféra valami egészen elképesztő megsértését látjuk, amikor a tárgyaláson bizonyítékként kerül elő a férj által felbérelt magánnyomozó hangfelvétele a két nő együtt töltött éjszakájáról. Ennek ellenére a film mértéket tart a kor szűklátókörűségének kritizálásában, elkerüli a vádaskodást vagy a nevetségessé tételt, helyette a szerelem útjában álló drámai akadályként jelenik meg a környezet. 

A film legnagyobb erénye az atmoszférateremtés: a ráérősen, elképesztő érzékenységgel elmesélt melankolikus történethez sárgás fényben úszó, fotó-jellegű képek társulnak (na és persze rengeteg klasszikus jazz). Haynes, mint eddig már háromszor, megint Edward Lachmant választotta operatőrnek. A 16 mm-es filmre forgatott Carol vizuális megjelenésében a háziasszonyokat megcélzó korabeli reklámplakátok  látványvilága keveredik fotószerű felvételekkel, amelyekhez a rendező az ’50-es évek női fotósainak stílusát vette alapul. A film időről-időre vizuálisan is jelzi a harmónia megtörését. Egyrészt látunk olyan beállításokat, amikor a függőleges egyeneseket kiadó ajtókeretek és különböző választóvonalak olyan hatást keltenek, mintha darabokra törnék ezeket az idilleket. Máskor ezek a geometrikus egységek belső keretként működve kétfelé osztják a képet, elválasztva egymástól a szereplőket és az általuk jelképezett világokat.

A jellegzetes színhasználat szintén az '50-es éveket idézi. A jelmezekben, díszletekben feltűnően sok a piros és a sárga, ami elképesztő fülledtséget kölcsönöz a filmnek. Érdekes megfigyelni, hogy mennyire megváltozik a színvilág, amikor Carol és Theresa szakítani kényszerül, az élénk árnyalatok helyét fakó zöldek és barnák veszik át. A félig áttetsző, jellemzően vízcseppes üvegfelületek használata az egymásra fényképezés technikáját idézi. Az egymásra rakódó vizuális rétegek miatt sokszor úgy tűnik, mintha a szereplők egy üvegházba lennének bezárva. Ez a hatás csak fokozódik az ablakon, különböző tárgyakon keresztül felvett képek miatt. Más érzéki ingerek, a tapintás és a szaglás is folyamatosan jelen vannak a filmben.

Patricia Highsmith regénye 1952-es megjelenésekor nagy port kavart, azóta pedig a leszbikus szerelem egyik kultuszműve lett. A történet manapság már nem számít tabudöntőnek, Haynes rendezése ki is hagyja a homoszexualitás egzoticizálását, inkább Carol öntudatosan és büszkén megélt melegségén van a hangsúly. A mai olvasó/néző számára ebben a történetben valószínűleg az egyén döntési szabadságának és az önérdek-érvényesítésnek a kérdései lennének igazán érdekesek, de sajnos ezekhez a diskurzushoz a Carol nem tesz hozzá eleget. De ha fülledt szerelmi történetként nézem, azt kell mondjam, hogy kimagasló teljesítmény.

Carol

Színes, angol-amerikai romantikus dráma, 2015

Rendező: Todd Haynes

Forgatókönyvíró: Patricia Highsmith, Phyllis Nagy
Zeneszerző: Carter Burwell
Operatőr: Edward Lachman
Producer: Elizabeth Karlsen, Tessa Ross, Christine Vachon, Stephen Woolley

Szereplők: Cate Blanchett (Carol Aird), Rooney Mara (Therese Belivet), Kyle Chandler (Harge Aird), Sarah Paulson (Abby Gerhard), Cory Michael Smith (Tommy), Jake Lacy (Richard)