A New York-i Dolphin Hotel egyik szobájában gonosz dolgok történtek, több mint ötven ember halt meg. Volt, akit megöltek, volt, aki kiugrott az ablakon, volt, aki belefulladt a levesébe, és volt olyan is, aki kivájta a saját szemét. Mike Enslin (John Cusack) közepesen sikeres író, aki éppen az ilyen helyek leleplezésére szakosodott. A csőd szélére jutott hotelek és motelek ugyanis gyakran találnak ki rémhistóriákat, amire a bizarr sztorikra fogékony vendégek ráharaphatnak. Enslin minden ilyen helyet kipróbál, ott alszik, azokban az ágyakban, ahol állítólag a legvérfagyasztóbb dolgok történtek, és a legdrágább műszerekkel próbálja bemérni a kísérteteket, de soha semmi szokatlant nem tapasztalt. Eddig.

Az 1408-as szobában ugyanis Enslin legtitkosabb félelmei elevenednek meg, laza szkepticizmusa fokozatosan elolvad, és a film előrehaladtával egyre inkább remegő kocsonyaként szembesül saját magával.

A film legvégéig Enlsinnel együtt mi sem lehetünk biztosak benne, mi is történik valójában. Többféle alternatíva is szóba jöhet. Lehetséges, hogy a bestseller-író maga hallucinálta az egészet, ahogy sem elképzelhetetlen, hogy valóban megtörténtek vele a dolgok. Amennyiben hallucinálta, akkor mitől? Az idegi, lelki kimerültségtől, a különleges alkoholtól, amit elfogadott a szállodaigazgatótól (Samuel L. Jackson jeleníti meg), esetleg valamilyen gáz szivárgott be a szellőzőn, vagy attól a szörfdeszkától, amibe még Los Angelesben beverte a fejét? Vagy egyszerűen megőrült? És egyáltalán mennyi időt töltött bent? Tényleg csak egy órát, vagy sokkal többet? Amennyiben valóban megtörténtek vele azok a minden képzeletet felülmúló, vagy legalábbis felülmúlni igyekvő események, vajon miért történtek meg? Az egyes jelenetekben ördöginek ábrázolt szállodaigazgató akarta móresre tanítani, megbüntetni azért, mert ő módszeresen elveszi az emberek hitét a szellemekben? Nyitott a kérdés, mindegyik verziót erősíti minimum fél tucat eleme a filmnek.

Ahogy ugyanúgy nyitott kérdés az is, hogy mit akartak az alkotók. Egy szimpla thrillert/horrort, amelyben pusztán az a cél, hogy megijesszenek, jól megcidriztessenek minket, vagy ennél esetleg többet? Bár ez sem kevés. Érzésem szerint ez utóbbi lehetett a cél. Merthogy ahogyan a szintén Stephen King-könyvből készült Ragyogásnak volt, vagy lehetett egy referenciális olvasata, úgy ennek a filmnek is.

Hiszen interjúkból tudható: Stephen King a Ragyogás főhősét önmagáról mintázta. Állítólag a mester régebben sokat kokainozott és ivott, és mikor a szétszórt papírlapjait kisfia összefirkálta, a nem éppen józan King majdnem eltörte gyereke kezét. Az 1408-ban is író a főhős, aki ha nyugalma meginog, szintén rögtön a piás üvegért nyúl, a film alatt hangsúlyosan sokat iszik, nem bír ellenállni a szállodaigazgató által felkínált whisky-különlegességnek sem. Igaz, itt ő nem válik agresszívvá, illetve gonosszá nem válik (de a hűtőt például azért ő is szétveri). Ezúttal ő a szenvedő fél, a szoba agressziójának áldozata, és egyébként sem akarja bántani gyermekét (mondjuk ez nehéz is lenne). Inkább egy depressziós, kiégett Jack Torrance-alakmás Enslin, akinek belső drámájához (lelkének sötét foltjaival való szembenézéshez) a szoba ad díszletet és inspirációt. „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat.” Nos, itt a József Attila idézet fordítottja az igaz. A szenvedések magyarázata ott belül, Enslin múltjában keresendő.

Eleinte ugyan az addig a szobában életüket vesztett alakok kísértetei ijesztgetik az egyre jobban félő írót, majd a családja, múltja jelenik meg előtte.

A Ragyogás 2007-es variációjának is felfogható 1408 gondolkodásra késztet, elbizonytalanít, érzelmileg is megérint, a főhős szkepszisével együtt a nézői távolságtartás is szépen, fokozatosan olvad el. Talán még a megrögzött horrorfogyasztók is megijedhetnek egy-két jelentnél. A vizuális megjelenítéssel sincsen gond. Sőt, a szobaablakából kiugró szellemek szépek, vagy inkább igényesek, a trükkök ízlésesek, a szörnyek, kreatúrák ijesztőek (különösen a kalapácsos, illetve a szellőzőben bujkáló törpe), a kameramozgatások és beállítások hatásosak, a teljes nézői figyelem végig garantált. Valami mégis hiányzik.

Az nem lenne baj, hogy egy Kingen nevelkedett nézőnek az ötletek, dramaturgiai megoldások mind ismerősek az író más regényeiből. Az alapszituáció a Ragyogásból, a félelmek kivetülése és szörnnyé válása az Azból, a mászkálás a felhőkarcoló párkányán vagy a rádió bekapcsolódása ezer másik King-regényből, vagy novellából. A mester szereti életre kelteni, személyiséggel felruházni az élettelen tárgyakat, gondoljunk a Rémkoppantókra, vagy a Christine-re és azok filmváltozataira, természetesen. Nem beszélve arról, hogy író a hőse a King regények kb. 80%-ának. Ezen kár fennakadni. A legtöbb olyan grafomán bestseller-szerzőnél, aki megéri az öregkort többnyire a régi témák ismétlődnek, a már megkopott eszközök váltakoznak, és az unalomig ismételt fogások köszönnek vissza. Fokozottan érvényes ez olyan sikeres szerzők esetében, akiknél az írói megújulást csak a kritikusok és talán saját maguk kérik számon, a kiadó és az olvasóközönség szinte soha. Kingnek a mosodaszámlája is bestseller lenne. Így meg érthető, ha nincs szüksége az eredetiségre. Ráadásul őt aztán deklaráltan nem izgatja túlságosan, ha a kritikusok újra és újra önismétlésen kapják (ld. a Rémálmok és lidércek című novelláskötetének utószavát.). Például pontosan tudja, hogy egész Amerikában nincs annyi furcsa, látszólag békés kisváros, amelyről rendre kiderül valami gonosz, mint amennyi az ő regényeiben szerepel. Ennek ellenére újra és újra megírja azt a történetet is. Az sem zavarja, hogy szállodában már sokszor hozta ránk a frászt. Nyilván van neki egy erős hotelszoba-fétise is.

Csakhogy a Ragyogás túl jó. Mindent elmondott, amit egy alkoholista íróról, a családjáról és a hotelek sötét múltjáról el lehet mondani. Talán azért lehet minden idők (egyik – a szerk.) legnagyobb horror-klasszikusa, mert volt mersze a horror műfajánál messzebb tekinteni (no meg az is közrejátszhatott, hogy a filmes változatát nem más, mint Stanley Kubrick rendezte, a főszerepet pedig Jack Nicholson játszotta). Kár, hogy az 1408 alkotói nem voltak elég merészek, és nem rugaszkodtak el látványosabban a műfaj kliséitől, továbbá pechjük, a King-Kubrick-Nicholson trió olyan harminc évvel kihozta a szállodás témából a maximumot, hozzájuk képest már nem nagyon van hova továbblépni.

Kaptunk egy korrekt filmet, egy nézhető King-feldolgozást. És aki ismeri az eddigi adaptációkat, tudja, ez is valami. Ha másért nem, azért érdemes megnézni, hogy utána egyből kedvet kapjunk az őrjöngő Nicholsonhoz. A Ragyogás fellelhető bármelyik valamirevaló videotékában.