Ez egy nagyon is kelet-európai felvetés, válaszolja Żanna Słoniowska, a lengyel résztvevő arra a kérdésre, hogy van-e egy írónak közéleti felelőssége, vannak-e kötelességei. Mivel Lviv városában nőtt fel, ami most Ukrajnához tartozik, jól ismeri az ukrán - és kicsit tágabb kontextusba illesztve, az egykori szovjet - helyzetet, ahol az emberek az íróktól várják a válaszokat akár az élet legalapvetőbb kérdéseire, és már-már szakrális figurákként kezelik őket. Lengyelországban viszont a szépírók marginalizálódását tapasztalja, és amikor megkérdezik tőle, mivel foglalkozik, a regényíráson túli "valódi", komoly munkájára kíváncsiak az emberek. Ő tehát megtapasztalja azt is, amikor túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az olvasók az írói tevékenységnek, és azt is, amikor alábecsülik azt.

A kérdést Mán-Várhegyi Réka, a magyar résztvevő (és egyben a délelőtti blokk moderátora) teszi fel, s mint fokozatosan kiderül, nem csupán a közéleti szerepvállalásra érti, de egy olyan, valószínűleg bármely ország bármely íróját érintő problémára is, hogy az adott nemzet írókkal kapcsolatos közvélekedésével mennyire mehet szembe egy alkotó. Kezdetben persze mindenki a politikai aspektusra reagál, Horváth Viktor például arról beszél, hogy szerinte az az egészséges állapot, ha nem kell egy írónak részt vennie közéleti kérdések megvitatásában, s hogy a rendszerváltás idején remélte, az értelmiség elengedheti magától azt szerepét, hogy neki kell a társadalmi folyamatokat alakítania.

E tekintetben egyébként nem is nagyon lehet élesen meghúzni bármiféle földrajzi határt kelet és nyugat között Európában, hiszem amit a portugál Bruno Vieira Amaral mesél a diktatúra alatti ellenzéki szerepvállalásról, időnként nagyon is ismerősnek tűnhet. Ahogyan az is, amit az olaszországi helyzetről mond Fabio Deotto: a fasizmus évei után újra kellett építeni egy országot, ebben jelentősége volt az irodalmi műveknek is. Másrészről napjainkban a kétpólusú gondolkodásmód jellemzi azokat a szerzőket, akik tudatosan tematizálnak közéleti kérdéseket, jobboldali a baloldalt, baloldali a jobboldalt kritizálja. Deotto szerint olyan könyv, mint Michel Houellebecq új regénye, Olaszországban nem jelenhetne meg.

Nem véletlen, hogy Mathias Menegoz, a francia résztvevő marslakónak érzi magát ebben a beszélgetésben, és nem csak azért, mert természettudományos végzettsége révén nem nőtt bele azokba a diskurzusokba, amelyekben a humántudományok művelői otthonosan mozognak. Bár gondolatmenetében kétségtelenül az is fontos mozzanat, hogy egyszer csak úgy döntött, nincs kedve tovább patkányokon kísérleteket végezni, inkább írni fog ezentúl, ugyanis többször hangsúlyozza, hogy a beszélgetés során felmerülő témák esetében mind-mind egyéni döntésekről, azok lehetőségeiről beszélünk. Nézzük már kicsit liberálisabb megközelítésben a kérdést - mondja -, és azt vallja, mindenki azt ír, amit akar, és természetesen azt olvas, amit akar. Szerinte mindig, még a diktatúra esetén is van választási lehetőség, akkor is az egyén döntésétől függ, hogy kimondja-e a véleményét vagy sem, amire Amaral azzal replikáz, hogy egy diktatúrában a saját vélemény vállalásáért akár ki is végezhetnek valakit. Menegoz gondolatmenete azonban, úgy gondolom, még így is megállja a helyét, hiszen azt is lehet egyéni választási lehetőségnek tekinteni, ha valaki belekalkulálja tettébe, hogy ezáltal az életével játszik. Franciaként egyébként érzi, hogy mennyire kényes téma neki ítéletet alkotni olyan kultúrák belső sajátosságairól, melyeknek a fennmaradásért kellett küzdeniük. Ám mint kiderül, azért egy franciának is vannak cipelendő terhei, ilyen például egy-egy mindenhez hozzászólni akaró, magát mindenben pozícionálni akaró nagy író a múltból, mint például Victor Hugo. Menegoz nem szereti ezt az attitűdöt, szerinte regényeket írni és aktuális politikai fejlemények kapcsán véleményt nyilvánítani két külön foglalkozás.

Bouke Billiet, aki Belgiumot képviseli a beszélgetésen, szintén egyszerű, hétköznapi foglalkozás mivoltában közelíti meg saját tevékenységét. Azért ír, mert ezt szereti csinálni, ahogyan az egyetemen is azért tanult irodalmat, mert ez érdekelte. A felelősségvállalás kérdését a többiektől kissé eltérően közelíti meg - s válik ezáltal épp ő a legelőször említett szereptípus igazi ellenpólusává -, ő is, mint minden állapolgár, azáltal járul hozzá a nagy közöshöz, hogy a lehető legjobban próbálja végezni azt, amivel foglalkozik. Emellett nem íróként, hanem választójoggal rendelkező állampolgárként gondolja kötelességének, hogy a nagyobb társadalmi vitákat figyelemmel kövesse.

Romániában nem igazán lehetett csak örömből írni, mondja Ioana Pârvulescu, aki a nyelv megőrzését tekinti az írók felelősségének. A diktatúrában azért volt ez fontos, mert az ideológiai, a propagandisztikus kontextustól kellett megóvni a szavakat, manapság pedig az elamerikanizálódástól az egész román nyelvet. Pârvulescu gondolatmenete vezet át végül a szabadság egy tágabb értelmezéséhez is: kötöttségeket nem csak egy diktatúra szülhet, az alkotói szabadságot például nem csak a cenzúra korlátozhatja, de olyan jelenségek is befolyásolhatják akár a témaválasztást is, hogy aktuálisan milyen típusú könyveket divat fordítani, milyen témák számíthatnak nagyobb sikerre különböző díjak tekintetében. Ugyancsak ő említi először, hogy manapság nem engedhetik meg maguknak az írók, hogy elrejtőzzenek a nyilvánosság elől (kivéve egy-egy olyan szerencsés alkotót, aki épp ebből kovácsolt magának hírnevet), a folytonos jelenlét a kulturális életben, fesztiválokon, könyvbemutatókon is csak kötöttségeket jelentenek.

A sokszínű, sokféle múlttal bíró Európa így végül valahol mégiscsak egységes képet mutat, s erre a holland Elisabeth van Nimwegen hívja fel talán akaratlanul is a figyelmet. Egy Hollandiában "fekete bárányként" számon tartott szerző egyik írását említi, amelyben arra kéri írótársait, hogy legyenek már tökösek, hagyjanak fel az olyan puhányságokkal, mint a szakácskönyvek publikálása, és szóljon végre az irodalom megint a "szex, drog és rock&roll"-ról, vagyis menjenek bele bátrabban a keményebb témákba is. Egy írótól tehát, éljen a kontinens bármelyik csücskében is, alapvetően egy dolgot várnak el az olvasók, hogy határozott és hiteles véleménye legyen az őt körülvevő világról.

Fotó: Bach Máté