Fenyő D. György középiskolai magyartanár, Mészáros Márton irodalmár, egyetemi tanár, Krusovszky Dénes kritikus és Visy Beatrix kritikus beszélgetett a három összefüggő regényről, amelyek néhány év eltéréssel jelentek meg: A nagy füzet (1986.), A bizonyíték (1988.), A harmadik hazugság (1991.). A nagy füzet egy ikerpárról szól, akiket a szüleik vidékre menekítenek a háború alatt a nagyanyjukhoz, akivel most találkoznak először. Apjuktól kapnak egy füzetet, hogy vezessenek naplót az élményeikről. Furcsa, különös világba kerülnek, megpróbáltatásaik közepette, egymásba kapaszkodva egyetlen céljuk a túlélés. A trilógia második két részében a fiúk további sorsát követhetjük.

Az első kérdés az volt, mennyire függenek össze a művek, mennyire előre kitalált a koncepció? Abban egyetértettek a résztvevők, hogy az első regényt jelentős minőségbeli esés követi. Mészáros Márton inkább üzleti tervet érez mögötte, nem poétikai vágyat. Fenyő D. György el tudja képzelni, hogy valakinek sikerül egy könyve és folytatni szeretné. Gion Nándor Virágos katonáját említi, amely folytatásában is megkérdőjelezhetetlen remekmű. Azonban kétely nélkül érzi, komoly repedések vannak a három Kristóf Ágota regény között. Krusovszky egy Beszélő-beli vitára hivatkozott, Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor, Radnóti Sándor is beszélgettek már a regényről és Bán Zoltán Andrásnak volt egy gonosz gyanúja, hogy kiadói akarat miatt lett trilógia. Nem tud vele vitatkozni, őt a Trilógia nem érdekli annyira, mint az első könyv.

Felmerült a szerző ambivalens kapcsolata is a francia nyelvvel, amiről az Analfabéta című prózájában azt írja, hogy folyamatosan gyilkolja az anyanyelvét. Visy Beatrix azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a fordítás módosíthatott a nyelven, hiszen az első könyvet nem ugyanaz a műfordító (Bognár Róbert) fordította, mint a másik kettőt (Takács M. József). Szerinte egyébként nagyon izgalmas, hogy az első mű teremt egy zárt világot, a történetnek megvan az íve, majd ezt a zártságot a következő két regény elkezdi megbontani, dekonstruálni. Az első rész enigmatikus közegét úgy tölti fel konkrétumokkal, hogy közben ezt az elvont világot, információhiányos állapotot posztmodern narrációs csavarokkal folyamatosan elbizonytalanítja. Fenyő D. a folytatást tematikus értelemben gondolta, a két főszereplőből az egyik itt marad, a másik elmegy, adódik a lehetőség, hogy kövessük őket. Mészáros azt is hozzátette, hogy megbízhatatlan elbeszélő mindegyik, a fikción belül direkt hazudnak is, ezen felül álmodnak, aztán meg felejtenek. Ezeknél a részeknél sértve érezte magát olvasói öntudatában. Ami viszont érdekes volt a második két könyvben, az valamiféle rejtvényfejtés. Bár nem érzi, hogy többet tudott meg, mint az elsőből, ez lenne egy kriminek az előfeltevése. („És ha krimi, akkor viszont miért kezdjen bele rejtvényfejtésbe egy olyan elbeszélővel, aki fikcionál, hazudik, álmodik és felejt… Agatha Christie ilyet nem csinál – már bocsánat a névjátékért.” – mondta.) Viszont izgatta, hogy ezek ikrek vagy nem, ám bizonytalan, hányan vannak ők, ikrekről van szó vagy valami vágyról, ami miatt naplóíráskor a nagy füzetbe valaki teremt magának egy párt.

Felmerült az identitásprobléma, ami erőteljesen végigvonul a Trilógián, de szerinte ennek sokkal izgalmasabb feldolgozásait ismerjük, Edgar Allen Poe-tól kedve a Gólyakalifán keresztül Csuang Ce álmáig. Visy Beatrix úgy érezte, az első rész hagyja, hogy érzelmileg bevonódjon az olvasó, a továbbiakban a narrációval a fikció fikcionálásával, elbizonytalanításával van elfoglalva nyomozásszerűen, mintha az lenne a regény tétje, meddig lehet elbizonytalanítani a fikciót. A harmadik rész címe egyébként is „A harmadik hazugság”, tehát konkrétan gondolhatjuk, a Trilógia mindegyik része hazugság, mivel egy következő újraírja a jelentéseket, illetve a korábbiakat lebontja.

Bizonytalan a helyszín is: nagyváros, kisváros, idegen katonák – sejthető, hogy valahol Nyugat-Magyarországon, vélhetőleg Kőszegen játszódik. A nagyváros az Budapest, a hazánk az Magyarország, az idegen katonák először a németek, aztán az oroszok – ennek mi a célja? Juttat-e esztétikai élvezethez? Az idegenszerű személynevek is hasonló kérdéseket vetnek fel. Mészárost idegesítette például a mondat: „átkeltek a Nagy folyón” szerinte hiteltelen, életszerűtlen. Krusovszky nem érezte a késztetést, hogy kitapogassa, hol van, A fehér királyban is csak sejteni lehet, a helyszínt (a 80-as évek Romániája), de nem annyira fontos. Egy érdekes adalék, valószínű azért lett óriási sikere A nagy füzetnek Európa-szerte, mert parabolisztikus történetnek olvasták, míg a magyar olvasónak lehet hiányérzete. Krusovszky külföldön a magyar irodalommal kapcsolatban azt tapasztalata, hogy ha túl magyar, akkor nem érdekes, és ha egyáltalán nem magyar, akkor sem. A kettő között kellene valahogy belőni magukat a magyar íróknak, ha a nyugat-európai piacon irodalmi szereplők szeretnének lenni, ez bizonyos regénytípusoknak megy, bizonyosaknak meg nem. Krasznahorkai vagy Dragomán ebbe azért illeszthető be, mert a narrációjukat ez a piac jobban fölveszi. Kristóf Ágota abban a közegben nemcsak irodalmi szereplőként akart létezni, azzal kellett szembesülnie, hogy magyar emigránsként hogyan tud egy könyvet kiadni.

Tudatos írói döntés lehetett, hogy mindent úgy tesz felismerhetetlenné, hogy közben mégis felismerhető legyen, de ne ijessze el a sok kimondhatatlan helységnév, személynév a francia anyanyelvű olvasót. Krusovszky hozzátette még, hogy a magyar irodalomnak Agota Kristofon kívül nincs olyan nyelvváltó képviselője, aki az új nyelven érvényes irodalmi munkát hozott volna létre. Érdekes probléma irodalomtörténeti szempontból, hogy a magyar emigráns irodalom 90 %-a miért ragaszkodott a magyar nyelvhez évtizedeken keresztül. Ennek a regénynek a nyelvképében erősen benne van a nyelvváltás traumatikus de szükségszerű élménye, amelyre utaltak már az Analfabéta című művel.

Mennyire nyomasztó a Trilógia világa? Ez a kérdés is megosztotta a beszélgetőket. Mészárost nem nyomasztotta, az első részben is érzi a hasadást, inkább azt érezte, dróton van rángatva: „most átvágunk egy torkot, most elkezdünk ápolni egy leányanyát és ez tök mindegy”. Visy szerint van a fiúkban valami született etika, de valahol mégis szörnyetegek. Ijesztő, hogy szemrebbenés nélkül viszonyulnak a dolgokhoz, viszolyogtató. Krusovszky Dénes úgy véli, a mű kísérlet arra, hogy azt a fajta apokalipszis-közeli tudatállapotot ábrázolja nagyon elszikárítottan, amit a háború teljes káoszába belevetett gyerekek átélhettek. Itt említette az interneten mostanában terjedő lektori jelentést a 70-es évekből, amelyben a Magvető visszautasította a Sorstalanságot. Az ok: nem reális, hogy egy holokauszt-túlélő fiú ilyeneket írjon, így cselekedjen, miért nem azt mondja, hogy tragédia volt, miért azt, hogy ez is megtörtént? Itt sem termékeny felvetés, hogy logikus-e a cselekedetük, inkább azt kell nézni, mi az az illogikus világ, ami lehetővé teszi, az a nyelvi közeg, ahol ez működik. Ez az egyetlen tétje ennek a könyvnek, nem történelmi regényként kell olvasni – tette hozzá.

Az irodalmi párhuzamokat folytatva Mészáros megjegyezte, a logikátlanságok miatt úgy érzi, nem bízhatja rá magát erre az írói világra, nem érti a fiúk cselekedeteit. Szerinte Csáth Géza Anyagyilkossága százszor katartikusabb. Az író itt tét nélkülivé tette például, amikor az anyába belevág a bomba. Fenyő D. György ehhez csatlakozva említette, hogy Szász János mindkét művet megfilmesítette, A nagy füzetet is, az Anyagyilkosságot is, és elképesztő esztétikai különbséget lát a kettő között. A Wittmann fiúk egy komoly film, A nagy füzet meg nem nagyon, és ez nemcsak Szász János hibája, hanem hogy milyen anyagot próbált meg kibontani. Elképesztő, filmnyelvével ugyanaz a rendező, de kvalitásaival mintha egész más ember csinálta volna a két filmet.

A beszélgetésen felmerült Adorno híres mondása, miszerint Auschwitz után már nem lehet verset írni. Az a kérdés itt, hogy tudjuk-e a tönkrement világot nem tönkrement eszközökkel ábrázolni. Krusovszky Dénes számára a legérdekesebb, jól van-e megírva, jó irodalmi szöveg-e, ő úgy látja, a saját maga által felajánlott világban elég jól működik a regény, ami egy gondolatkísérlet. Tanítanák-e a Trilógiát vagy nem? Fenyő D. megpróbálna kievickélni, ha a gyerekek kérnék rá. Mészáros nem hisz benne, így nem is tudná tanítani. Krusovszky véleménye szerint a középiskolából nyilván kiszorítja a Sorstalanság, de ha egyetemi szemináriumot tartana háborús narratíváról, a kísérleti hang okán bevinné, de csak az első könyvet.

Fotó: Bach Máté