Adott a Trafó Nagyterme. Adott egy közönségnek és a fellépőknek kijelölt hely. Ám ezen az estén a szeparáció nagyjából senkit nem izgatott: volt, aki állt (anyuka kisgyerekkel), volt, aki közvetlenül a színpad előtti babzsákokon ült, feküdt stb. És volt olyan, aki bátorságot vett magán, hátat fordított a közönségnek és kiállt a különböző ipari hulladékokból összeeszkábált hangszereken játszó Bélaműhely és a csodálatos színekben pompázó Soharóza elé. A határok elmosódtak, a gátlások eltűntek.

A bevezetőben megtudhattuk, mire képes a két társaság: a karmesterjáték ötletadója, a Bélaműhely bemutatta, micsoda hangokat lehet kicsalogatni egy tepsiszettből, egy papírkutyából, gettó marimbulából (alapja egy 200 literes olajoshordó) vagy egy bójára ráillesztett slagból (slagszax) illetve arra is fény derült, hogy a „képzetlen”, maguk örömére éneklő Soharóza-tagoknak milyen jó hangjuk van.

A bélaműhelyeseket Rimóczi István mutatta be (meg amúgy ő irányította a performansz lefolyását is), a kórusról pedig a karnagy, Halas Dóra mondott néhány szót. Meg kell hagyni, a bemutatkozás eléggé elhúzódott: 90 perces lett volna az egész műsorszám, ám a közönség soraiból csak nagyjából a 60. perc után léphetett pódiumra az első vállalkozó.

Értem én, hogy külön be kellett mutatni a hangszereket, sőt a kórus egy – az estén egyedüli módon – nem improvizatív művet is előadott Atmoszférák címmel. És be kellett mutatni, hogy ki lehet állni eléjük egyedül, párban, lehet a teljes kórust kérni, vagy csak egy részét stb. Az egy dolog, hogy az estén a legjobb „számok” ez alatt a bemutató, kedvcsináló alatt születtek (nálam a bélaműhelyes Varga Merséé vitte a prímet), de úgy gondolom, akik a közönség soraiból vezényelni szerettek volna, azok így is úgy is kimentek volna: láthatólag ők vagy elöl, vagy a sor szélén foglaltak helyet, hogy könnyen kijussanak. (Szerintem akkor kellene ilyen hosszú, bíztató, közönséglelkesítő mechanizmusokat végezniük az előadóknak, ha az embereket lasszóval kéne fogni, hogy végre vezényeljenek - jelen esetben azonban ez nem így volt.)

Az est legnagyobb tapasztalata számomra a fiúk és lányok elképzelései közti különbség, melyből akár egy tanulmány is születhetne: a fiúk inkább a ritmusra mentek rá, jobban kihasználták az egyes hangszerek és emberek egyedi adottságait, fragmentáltságra adódó lehetőségeit. A lányok azonban inkább egységben gondolkodtak, ettől amolyan kortárs, szférikus, finom dallamokat sikerült „kieszközölniük”. A fiúk a kevesebb néha több elven vezényeltek, míg a lányok nagyobb mozdulatokkal, egész testükkel, néhányan amolyan törzsi tánchoz hasonló mozdulatsorral érzékeltették, mit is óhajtanak a két csapattól.

Életkoruk szerint két tíz év körüli fiú kivételével mindenki huszonéves volt. Van, aki kb 2 percet töltött a kijelölt emelvényen és van, aki kicsit hosszabb ideig volt rajta, de arra nem volt példa, hogy bárki is belefeledkezett volna a karmesterkedés örömeibe. (Ettől még nagyon szórakoztató volt, bár talán éppen az elhúzódott bemutatkozás miatt már jóval a vége előtt elkezdtek az emberek kifele szállingózni a teremből.)

Az est az egyenlőségről és a figyelemről (is) szólt: nemcsak a Bélaműhely-Soharóza formáció figyelt egymásra és az előttük álló karmesterre. A páros vezénylésnél a két tag is leste egymás akaratát. Amikor pedig Rimóczi István azt kérte, hogy most mindenki csukja be a szemét és csak a körülöttünk lévő zajokat hallgassuk, az szintén a figyelemről szólt.

Talán közhely, hogy a zene, a tánc felszabadít, kihozza az egyéniséget, ugyanakkor egy csapattá kovácsolja az embereket. A játékban a résztvevő felek között nincs alárendeltségi viszony. Izgalmas, hiszen nem lehet tudni, mi lesz a következő lépés.

Vannak szabályai (itt: maximum 5 perc áll mindenki rendelkezésére illetve senkinek az egészsége ne sérüljön), és amikor valaki kihasználja egy hangszer adottságait, szintén azt mondjuk, hogy játszik. A két csapat számomra a zenélés és a közösségben való létezés, a játék ősi lényegét varázsolta a Trafóba.

És ha valaki szereti a zenét és szeret játszani, akkor e két tehetséges együttes következő közös „fellépésére” (is) el kell jönnie. Merthogy remélem, látjuk őket így, együtt, még jó sokszor...

Közreműködtek:

Bélaműhely: 

Iszlai Renáta / Szász Dániel, Varga Merse, Szegő Dávid, Láng Dániel, Horváth Richárd, Rimóczi István

Soharóza: 

Asbóth Szaffi, Bernáth Tamás, Eckhardt Fanni, Elek Judit Sára, Eörsi Sarolta, Göttinger Klára, Győrfi Ágnes, Győrfi Dóra, Jankó Dániel, Kiss András, Lokody Ákos, Majkut Sarolta, Nagy Dorottya, Nagy Lilla, Rácz Dóra, Remes Zsófia, Sebők Anna, Simon Júlia, Sinka Nóra, Sipos András, Szalontai Bálint, Szilvay Máté, Tamási Borbála, Zámolyi Eszter, Halas Dóra (kórusvezető)

Hangmérnök: KOPCSIK Márton
Fény: DÉZSI Kata
Koncepció: Bélaműhely, Soharóza
Kórusvezető: Halas Dóra
Rendező: Rimóczi István

Halas Dórával készült interjú megtekinthető ITT.

Bélaműhely honlap.

Soharóza honlap.